Kövérnek lenni azt jelenti, hogy össze kell magamat hasonlítani minden szembejövő nővel, és csak akkor nyugodhatok meg, ha kövérebb nálam. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy mindig mosolygósnak, kedvesnek kell lennem, hogy elnézzék a kövérségemet. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy várnom kell arra a férfira, aki majd keresztülverekszi magát a hájrétegen, és megtalál engem. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy ki kell zárnom magam a divatos öltözködésből. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy el kell rejtőznöm, ha meglátok egy fényképezőgépet.
A felmérések szerint a felnőtt női lakosság ötven százalékának van problémája a súlyával, és fogyókúrázik életének egy szakaszában. Ám ehhez nem is kell felmérés, mert sokkal több nő fogyókúrázik: kevés az olyan nő, akinek nincs valami baja a kinézetével.
(Kép forrása: instagram.com/cvatik)
,,A téma központi helyet foglal el a nők életében” – írja könyvében Kerényi Gabriella, aki fogyókúrázó csoportokat vezetett Magyarországon. „Van, aki éppen fogyózik, mások hétfőn kezdik. Mindenki tud egy új, holtbiztos módszert: az űrhajósok diétája, akupunktúrás stb. A fogyókúrázó nők különböző korúak, és különböző társadalmi rétegekből származnak. Vélt vagy valós súlyuk is különböző, egyben azonban megegyeznek: nem tetszenek önmaguknak, és sikertelenségük okát a felesleges kilókkal magyarázzák.”
A nők megítélésében szerte a világon sokkal nagyobb szerep jut a külsejüknek, mint egyéb tulajdonságaiknak vagy sikereiknek. Sőt, a sikeres nő több mint gyanús. Más fronton, az anyaság vagy a háztartásvezetés frontján biztosan nem teljesített, azért érhetett el sikereket a munka frontján. (Gondolják sokan, és sokszor ki is mondják.) Ami igaz is, de ugyanez igaz a férfiakra is. Csak egy férfin soha nem kérik számon, miért nem nősült meg, vagy törődött többet a családjával és a feleségével. Törődni a mai felvilágosult világban is csupán a nő dolga.
A nő lehet gyári munkás, kormányfő vagy asztronauta, biztosak lehetünk benne, hogy minden vele készített interjúban találunk utalást a külsejére. Egy nő sohasem lehet elég szép, ha meg szép, soha nem lehet elég okos. Nő legyen a talpán, aki ennek a kizárólagos követelménynek megfelel.
Kövérnek lenni azt jelenti, hogy mindig fogyókúráznom kell. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy soha nem mondok nemet. Kövérnek lenni jó kifogás minden kudarcra. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy mások szükség letei előbbre valók.
A tízezer éve fennálló patriarchális (apajogú) társadalmakban kialakult nemi szerepek nehezen változnak. A nőkkel szembeni elvárások nemcsak a férfiak, hanem a nők tudatának mélyén is ott rejtőznek. A világ fele nőnemű, a politikában mégis alig van nő. A nők is férfi képviselőket választanak. A nők úgy látják, hogy egy férfi jobban képviselheti az érdekeiket, mint ők maguk. (Pedig dehogy képviselheti! Ahhoz a férfinak a nő bőrébe kéne belebújnia.)
Erre mindig van egy klasszikus példám. Az egyik falunkban megszavazták a férfi képviselők – az anyukák kérésére –, hogy rakjanak le padokat a játszótérre. Csakhogy azokat a padokat a parkra nézve állították fel. A következő hónapban újratervezés következett. Mert azt csak egy anyuka tudja, hogy a játszó gyereket kell figyelni a padról, nem a lombját hullató, ezer színben pompázó őszi fát.
„Egy feminista összejövetelen Angliában egyszer büszkén jegyeztem meg, hogy nálunk már a feminizmusnak nem lenne miért harcolnia, mert nálunk negyven éve egyenjogúak a nők. Arra a kérdésre, hogy vajon hogy állunk az „egyenlő munkáért egyenlő bért” alapelvvel, már nem tudtam mit válaszolni” – írta Kerényi Gabriella. Kérdezhetnénk: miért fontosabb a nők számára a külsejük, mint a férfiak számára az övék? A kislányok hamar megtanulják, hogy milyen fontos lesz majd számukra a férjhez menés. Hiszen nemcsak az a gond, hogy nem tudnak majd a férfiakénál alacsonyabb bérből megélni, hanem az is, hogy ők a „gyengébb nem”. Szükségük lesz egy erős férfira, akire felnézhetnek.
Azt is tudjuk, milyen szánakozva beszél mindenki az egyedül élő nőkről: vénlányok. „Angliában például azt mondja a népnyelv az ilyen nem férjezett nőről, hogy ‚ott maradt a polcon’. Olyan áru, ami nem kelt el. Itt, nálunk is a menyasszony az ‚eladó’, és nem a vőlegény.” Miután a férjhez menés ilyen fontos, egészen kicsi koruktól arra nevelik a lányokat, hogy megnyerő külsejükkel és kellemes modorukkal „férjet fogjanak” maguknak. „Vigyázz, könnyebb egy férfit megfogni, mint megtartani!” – tartja a mondás.
„A lányokat környezetük, különösen édesanyjuk és az iskola arra tanítja, hogy különös figyelmet szenteljenek külsejüknek. Ez a figyelem személyiségük alapvető részévé válik, és el nem hagyja őket egész életük folyamán.” Kívülről, mint egy szigorú ítélőbíró, állandóan kritizálják a saját külsejüket.
John Berger amerikai szociológus ezt írja Látásmódok (Ways of seeing) című munkájában: „A férfiak cselekszenek, a nők megjelennek. A férfiak nézik a nőket. A nők figyelik önmagukat, amint a férfiak nézik őket. Ez határozza meg mind a férfi és nő, mind a nők egymás közti viszonyát.” Ez a külsővel kapcsolatos kritikus magatartás ahhoz vezet, hogy nem tudjuk magunkat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. És ez roppant keserű érzés. Kevés olyan nővel találkozni, aki teljesen elfogadta volna a külsejét, bármilyen szépnek látták is mások.
Kövérnek lenni azt jelenti, hogy szégyellnem kell, hogy egyáltalán létezem. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy nekem nem lehetnek igényeim.
Bergman Érintés című filmjében egy jellegzetes példáját láthattuk ennek. Amikor a nő lefekszik a valamivel fiatalabb férfival, aki szerelmet vallott neki, a nő az ágyban saját testének „hibáit” kezdi el sorolni. Mintha azt mondaná: „Biztos, hogy ezt akarod? Hiszen ez hibás áru!” Miután a külső ilyen alapvetően fontos, a nők kétségbeesetten próbálják magukat „karbantartani”. Ezt a szándékot lovagolják meg aztán a divatkreátorok. A nők próbálják követni a divatot, de van, akinek ez szinte reménytelennek tűnik. Hiszen míg egyik évben a hosszú, egyenes haj és a lapos mell a divat, a következő évben esetleg a göndör haj és a nagy mell.
Vannak, akik belefáradnak a reménytelen küzdelembe – és inkább meghíznak. Hiszen kövéren már nem kell részt venni a „versenyben”, a jó nők versenyében. Azokon a plakátokon a nők olyan elérhetetlenül karcsúak és fiatalok, hogy ilyenek mi sosem leszünk. Inkább feladjuk. Ugyanakkor kövérnek lenni és kényszeresen enni fájdalmas élmény azoknak, akiket érint. A kövérség elszigeteli a kényszeresen evő nőt. A fájdalmas élményhez hozzájárul az is, hogy a környezete és a szakértők is magát a kényszeres evőt hibáztatják, mondván: „Nincs akaratereje, és szedje össze magát!”
A kényszeres evő újra és újra megpróbálja „összeszedni magát”, de nem sikerül neki. Ezért aztán már nemcsak a külseje miatt utálja magát, hanem gyengesége miatt is. „A nőket főleg két szerepben mutatja be a tömegkommunikáció. A tévéhirdetésekben, plakátokon részben mint szexuális tárgyat (jó nő), részben családja körében mint anyát.” Amikor a nő jó külsejével és kellemes modorával eléri célját, és talál magának férjet, akkor kezdődik el a második szerep: a feleség és az anya szerepe. Ebben a szerepben a nőtől azt várják el, hogy a család többi tagjának az érdekeit előbbre valónak tartsa a magáénál.
(Kép forrása: instagram.com/cvatik)
Ismét személyes példával magyaráznám. Mindkét gyerekemet majd két évig szoptattam. Mikor az első napokban leültem ebédelni, és a lányom nyöszörgött a pólyában, anyukám rám pirított: a gyerek az első! Első nap fel is keltem, és az éhségtől szédelegve megszoptattam a lányom, de másodszor már ülve maradtam, s végigettem az ebédet. Igenis, én vagyok az első, mondtam. Ahhoz, hogy tejem legyen, nekem kell jóllakni. Anyukám kerek szemmel nézett rám. Annyira nem jellemző, annyira „nőietlen” volt ez a magatartásom.
A nőknek ma a munka mellett nemcsak gyermekeiről kell gondoskodniuk, hanem férjükről is (és ha esetleg van még más családtag, akkor arról is), és csak azután magukról. „Gyerekkoromban azt gondoltam, édesanyám a csirke hátát szereti, mert mindig azt vette ki magának” – szól az ősi vicc. Pedig ő is a combját szerette, de ő mindig azon volt, hogy a férjnek és a gyerekeknek jusson a jobb falat.
Nem csoda, hogy a nők a nagy adakozásban összezavarodnak, és nem tudják, hol végződnek a többiek, a hozzájuk közel állók – és hol kezdődnek ők maguk. „Ildikó harmincöt éves, két gyermek anyja, megjegyezte: ebben a folyamatos adásban kiüresedem, és egy módja annak, hogy feltöltődjem, az, ha eszem.”
Kiszámították, hogy egy anya naponta tíz órát dolgozik (ha „nem dolgozik”), és tizenhatot akkor, ha az otthoni munkán kívül is van foglalkozása. Ők a fizetés nélküli szervezői egy kicsi, de alapvetően fontos csoportnak, a családnak.
Megszervezik a család szabadidejét, a gyerekek tanulását, különóráit, iskolába, óvodába vitelét, rendben tartják a lakást, mosnak, vasalnak, bevásárolnak, főznek a családra, csendet tartanak, ha az apa otthon dolgozik. Ebben a szerepben nagy nyomás nehezedik rájuk a táplálkozással kapcsolatosan. Nem véletlen az sem, hogy a nők a gyesen híznak el elsősorban. Abban az időszakban, amit az anya csak a gyerekével tölt, folyamatosan azon munkálkodik, hogy mások élete simán menjen. És mindeközben nem is gondolja, hogy ezzel egy teljes értékű állást tölt be. Hiszen ő „nem dolgozik, otthon van”!
A családon belül a kislányok megtanulják az anyjuktól, kik ők, és kivé válhatnak. Az anyjától tanulja meg a lány a női viselkedést. Hamar megtanulja azt is, hogy nem járhatja ugyanazt az utat, amit a fiútestvére. Az édesanya feladata, hogy visszatartsa a lányát attól, hogy határozott, erős, önálló, autonómiával rendelkező felnőtté váljon. „Micsoda nő lesz belőled? Egy lány csöndes, illedelmes.” Energiáit arrafelé irányítja, hogy másokkal törődjön.
Ugyanakkor a fiúk azt tanulják meg, hogy elfogadják az érzelmi támogatást, a gondoskodást és a táplálást. Azt azonban sokszor nem tanulják meg apjuktól, hogy hogyan adják vissza ezt a törődést. Így tehát nőnek lenni azt jelenti, hogy azzal a feszültséggel kell élnünk, hogy adunk – de nem kapunk vissza törődést, gondoskodást, táplálást.
(Kép forrása: instagram.com/cvatik)
Nyilvánvaló, hogy a táplálás az alapvető kapcsolat az anya és a gyermek között, bármilyen nemű is a gyerek. A fizikai táplálás ösztönös, az anya melle jóformán erőfeszítés nélkül táplálja a kisbabát – de az érzelmi táplálást tanulni kell. „Kisleányok (Little girls) című könyvében Gianni Belotti a következő felmérés eredményeit idézi: Egy adott bébimintából a fiúknak 99 százalékát, a lányoknak pedig csak 66 százalékát szoptatták. A lányokat hamarabb elválasztották, és 50 százalékkal kevesebb időt töltöttek az etetésükkel, mint a fiúk etetésével.
A nem megfelelő fizikai táplálás azután összekapcsolódott a nem elég érzékeny érzelmi táplálással. Amíg az anya, bár nem tudatos szinten, nem táplálja leánygyermekét megfelelően, mégsem szívesen adja fel a lánya etetését. Különösen más szerep híján az anyában összemosódik a saját maga és a lánya közötti különbség. Lehet, hogy úgy látja a lányát, mint a maga meghosszabbítását vagy tulajdonát.”
Zsuzsa kiskorában nagyon rossz evő volt. Édesanyja rohangált utána a kanállal, és kérte, hogy egyen. Rettentően sovány kislány volt, gyufaszál vékony lábakkal. Amikor tizennégy éves korában meghalt az édesanyja, hirtelen tizenöt kilót hízott. Speciális gyakorlattal a pszichológusok derítették ki, hogy a hája azt üzente halott édesanyjának: „Látod, most már olyan erős vagyok, mint amilyennek te akartál!” A leírtakból láthatjuk: néha furcsa okok állhatnak az elhízás vagy a kényszeres evés mögött.
A második világháború után a pszichoanalízis a nők elhízását férfiellenes viselkedésnek tulajdonította, és okát a felettes én nem megfelelő kialakulásával magyarázta. Ily módon a kövérséget és a kényszeres evést karakterhibává fokozta le. Pedig az a tény, hogy a kényszeres evés főleg a nőknél fordul elő, azt feltételezi, hogy valamilyen összefüggésben kell lennie azzal, hogy valaki nőnek születik, és nő fel egy olyan társadalomban, ahol ő a 2. szám.
Különböző csoportokban a kényszeresen evő nők a következő témákat fedezték fel az elhízásuk és édesanyjukkal való kapcsolatuk összefüggésében: „A hájam azt üzeni anyámnak: szilárd vagyok, erős, megalapozott, meg tudom védeni magam.” „A hájam azt üzeni anyámnak: nézz rám, hogy nézek ki! Nem tudok magamra vigyázni, még mindig szükségem van rád.” „A hájam azt mondja az anyámnak: kimegyek a nagyvilágba, téged nem vihetlek magammal, de a hájam belőled van, és így egy darabot belőled is magammal viszek.”
A feminista pszichológusok állítják, hogy az elhízás a nőknél egyfajta nem tudatos lázadást jelent az ellen az elvárás ellen, hogy egy bizonyos meghatározott (ideális) módon nézzenek ki és viselkedjenek. Lázadás a sztereotip női viselkedés ellen. Azt állítják, hogy aki kövér, az (nem tudatosan bár) nem mer valami miatt lefogyni – kövér akar lenni. Ennek az állításnak nem könnyű hitelt adni. A legtöbb dundi nő erre azt mondja: „Hiszen én nem akarok kövér lenni! Ezért jöttem ide. Miért akarják velem elhitetni, hogy én kövér akarok lenni?!”
A leírtak fényében mégis próbáljunk elgondolkodni azon, hogy mi állhat a kényszeres súlykontroll mögött, s miért híztunk el pár év alatt, miután férjhez mentünk. Vagy miért menekülünk minden nehéz helyzetben az ételhez, a sok ételhez?
