Kövérnek lenni azt jelenti, hogy össze kell ma­gamat hasonlítani minden szembejövő nővel, és csak akkor nyugodhatok meg, ha kövérebb nálam. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy mindig mosoly­gósnak, kedvesnek kell lennem, hogy elnézzék a kövérségemet. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy várnom kell arra a férfira, aki majd keresztülverekszi magát a hájrétegen, és megtalál engem. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy ki kell zárnom magam a divatos öltözködésből. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy el kell rejtőznöm, ha meglátok egy fényképezőgépet.

A felmérések szerint a felnőtt női lakosság ötven százalékának van problémája a súlyával, és fogyókúrázik életének egy szakaszában. Ám ehhez nem is kell felmérés, mert sokkal több nő fogyókúrázik: kevés az olyan nő, akinek nincs valami baja a kinézetével.

miert-fogyokuraznak-a-nok-kezdok.jpg
(Kép forrása: instagram.com/cvatik)

,,A téma központi helyet fog­lal el a nők életében” – írja könyvében Kerényi Gabriella, aki fogyókúrázó cso­portokat vezetett Magyar­országon. „Van, aki éppen fogyózik, mások hétfőn kezdik. Mindenki tud egy új, holtbiz­tos módszert: az űrhajósok diétája, aku­punktúrás stb. A fogyókúrázó nők külön­böző korúak, és különböző társadalmi réte­gekből származnak. Vélt vagy valós súlyuk is különböző, egyben azonban megegyeznek: nem tetszenek önmaguknak, és sikertelensé­gük okát a felesleges kilókkal magyarázzák.”

A nők megítélésében szerte a világon sok­kal nagyobb szerep jut a külsejüknek, mint egyéb tulajdonságaiknak vagy sikereiknek. Sőt, a sikeres nő több mint gyanús. Más fron­ton, az anyaság vagy a háztartásvezetés front­ján biztosan nem teljesített, azért érhetett el sikereket a munka frontján. (Gondolják so­kan, és sokszor ki is mondják.) Ami igaz is, de ugyanez igaz a férfiakra is. Csak egy férfin soha nem kérik számon, miért nem nősült meg, vagy törődött többet a családjával és a feleségével. Törődni a mai felvilágosult világban is csupán a nő dolga.

A nő lehet gyári munkás, kormányfő vagy asztronauta, biztosak lehetünk benne, hogy minden vele készített interjúban találunk utalást a külsejére. Egy nő sohasem lehet elég szép, ha meg szép, soha nem lehet elég okos. Nő legyen a talpán, aki ennek a kizárólagos követelménynek megfelel.

Kövérnek lenni azt jelenti, hogy mindig fogyókúráznom kell. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy soha nem mondok nemet. Kövérnek lenni jó kifogás minden kudarcra. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy mások szükség letei előbbre valók.

A tízezer éve fennálló patriarchális (apa­jogú) társadalmakban kialakult nemi szere­pek nehezen változnak. A nőkkel szembeni elvárások nemcsak a férfiak, hanem a nők tudatának mélyén is ott rejtőznek. A világ fele nőnemű, a politikában mégis alig van nő. A nők is férfi képviselőket választanak. A nők úgy látják, hogy egy férfi jobban kép­viselheti az érdekeiket, mint ők maguk. (Pe­dig dehogy képviselheti! Ahhoz a férfinak a nő bőrébe kéne belebújnia.)

Erre mindig van egy klasszikus példám. Az egyik falunkban megszavazták a férfi képviselők – az anyukák kérésére –, hogy rakjanak le padokat a játszó­térre. Csakhogy azokat a padokat a parkra nézve állították fel. A következő hónapban újratervezés következett. Mert azt csak egy anyuka tudja, hogy a játszó gyereket kell fi­gyelni a padról, nem a lombját hullató, ezer színben pompázó őszi fát.

„Egy feminista összejövetelen Angliában egyszer büszkén jegyeztem meg, hogy ná­lunk már a feminizmusnak nem lenne miért harcolnia, mert nálunk negyven éve egyen­jogúak a nők. Arra a kérdésre, hogy vajon hogy állunk az „egyenlő munkáért egyenlő bért” alapelvvel, már nem tudtam mit vála­szolni” – írta Kerényi Gabriella. Kérdezhetnénk: miért fontosabb a nők szá­mára a külsejük, mint a férfiak számára az övék? A kislányok hamar megtanulják, hogy milyen fontos lesz majd számukra a férjhez menés. Hiszen nemcsak az a gond, hogy nem tudnak majd a férfiakénál alacsonyabb bér­ből megélni, hanem az is, hogy ők a „gyengébb nem”. Szükségük lesz egy erős férfira, akire felnézhetnek.

minden_reggel_ujno.sk_145.png

Azt is tudjuk, milyen szánakozva beszél mindenki az egyedül élő nőkről: vénlányok. „Angliában például azt mondja a népnyelv az ilyen nem férjezett nőről, hogy ‚ott ma­radt a polcon’. Olyan áru, ami nem kelt el. Itt, nálunk is a menyasszony az ‚eladó’, és nem a vőlegény.” Miután a férjhez menés ilyen fontos, egé­szen kicsi koruktól arra nevelik a lányokat, hogy megnyerő külsejükkel és kellemes modorukkal „férjet fogjanak” maguknak. „Vigyázz, könnyebb egy férfit megfogni, mint megtartani!” – tartja a mondás.

„A lányokat környezetük, különösen édes­anyjuk és az iskola arra tanítja, hogy különös figyelmet szenteljenek külsejüknek. Ez a figye­lem személyiségük alapvető részévé válik, és el nem hagyja őket egész életük folyamán.” Kívülről, mint egy szigorú ítélőbíró, állandó­an kritizálják a saját külsejüket.

John Berger amerikai szociológus ezt írja Látásmódok (Ways of seeing) című munká­jában: „A férfiak cselekszenek, a nők meg­jelennek. A férfiak nézik a nőket. A nők fi­gyelik önmagukat, amint a férfiak nézik őket. Ez határozza meg mind a férfi és nő, mind a nők egymás közti viszonyát.” Ez a külsővel kapcsolatos kritikus magatar­tás ahhoz vezet, hogy nem tudjuk magun­kat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. És ez roppant keserű érzés. Kevés olyan nő­vel találkozni, aki teljesen elfogadta volna a külsejét, bármilyen szépnek látták is mások.

Kövérnek lenni azt jelenti, hogy szégyellnem kell, hogy egyáltalán létezem. Kövérnek lenni azt jelenti, hogy nekem nem lehetnek igényeim.

Bergman Érintés című filmjében egy jel­legzetes példáját láthattuk ennek. Amikor a nő lefekszik a valamivel fiatalabb férfival, aki szerelmet vallott neki, a nő az ágyban saját testének „hibáit” kezdi el sorolni. Mintha azt mondaná: „Biztos, hogy ezt akarod? Hiszen ez hibás áru!” Miután a külső ilyen alapvetően fontos, a nők kétségbeesetten próbálják magukat „karbantartani”. Ezt a szándékot lovagolják meg aztán a divatkreátorok. A nők próbál­ják követni a divatot, de van, akinek ez szin­te reménytelennek tűnik. Hiszen míg egyik évben a hosszú, egyenes haj és a lapos mell a divat, a következő évben esetleg a göndör haj és a nagy mell.

Vannak, akik belefárad­nak a reménytelen küzdelembe – és inkább meghíznak. Hiszen kövéren már nem kell részt venni a „versenyben”, a jó nők versenyében. Azokon a plakátokon a nők olyan elérhetetlenül karcsúak és fiatalok, hogy ilyenek mi sosem leszünk. Inkább feladjuk. Ugyanakkor kövérnek lenni és kényszeresen enni fájdalmas élmény azoknak, akiket érint. A kövérség elszigeteli a kény­szeresen evő nőt. A fájdalmas élményhez hozzájárul az is, hogy a környeze­te és a szakértők is magát a kényszeres evőt hibáztatják, mondván: „Nincs akaratereje, és szedje össze magát!”

A kényszeres evő újra és újra megpróbál­ja „összeszedni magát”, de nem sikerül ne­ki. Ezért aztán már nemcsak a külseje miatt utálja magát, hanem gyengesége miatt is. „A nőket főleg két szerepben mutatja be a tömegkommunikáció. A tévéhirdeté­sekben, plakátokon részben mint szexuális tárgyat (jó nő), részben családja körében mint anyát.” Amikor a nő jó külsejével és kel­lemes modorával eléri célját, és talál magának férjet, akkor kezdődik el a második szerep: a feleség és az anya szerepe. Ebben a sze­repben a nőtől azt várják el, hogy a család többi tagjának az érdekeit előbbre valónak tartsa a magáénál.

miert-fogyokuraznak-a-nok-1.jpg
(Kép forrása: instagram.com/cvatik)

Ismét személyes példával magyaráznám. Mindkét gyerekemet majd két évig szoptattam. Mikor az első na­pokban leültem ebédelni, és a lányom nyö­szörgött a pólyában, anyukám rám pirított: a gyerek az első! Első nap fel is keltem, és az éhségtől szédelegve megszoptattam a lá­nyom, de másodszor már ülve maradtam, s végigettem az ebédet. Igenis, én vagyok az első, mondtam. Ahhoz, hogy tejem legyen, nekem kell jóllakni. Anyukám kerek szemmel nézett rám. Annyira nem jellemző, annyira „nőietlen” volt ez a magatartásom.

A nőknek ma a munka mel­lett nemcsak gyermekeiről kell gondoskod­niuk, hanem férjükről is (és ha esetleg van még más családtag, akkor arról is), és csak azután magukról. „Gyerekkoromban azt gondoltam, édesanyám a csirke hátát szere­ti, mert mindig azt vette ki magának” – szól az ősi vicc. Pedig ő is a combját szerette, de ő mindig azon volt, hogy a férjnek és a gye­rekeknek jusson a jobb falat.

Nem csoda, hogy a nők a nagy adako­zásban összezavarodnak, és nem tudják, hol végződnek a többiek, a hozzájuk közel állók – és hol kezdődnek ők maguk. „Ildikó harmincöt éves, két gyermek anyja, megjegyezte: ebben a folyamatos adásban kiüresedem, és egy módja annak, hogy fel­töltődjem, az, ha eszem.”

Kiszámították, hogy egy anya naponta tíz órát dolgozik (ha „nem dolgozik”), és tizen­hatot akkor, ha az otthoni munkán kívül is van foglalkozása. Ők a fizetés nélküli szerve­zői egy kicsi, de alapvetően fontos csoportnak, a családnak.

Megszervezik a család sza­badidejét, a gyerekek tanulását, különóráit, iskolába, óvodába vitelét, rendben tartják a lakást, mosnak, vasalnak, bevásárolnak, főz­nek a családra, csendet tartanak, ha az apa otthon dolgozik. Ebben a szerepben nagy nyomás nehe­zedik rájuk a táplálkozással kapcsolatosan. Nem véletlen az sem, hogy a nők a gyesen híznak el elsősorban. Abban az időszakban, amit az anya csak a gyerekével tölt, folyama­tosan azon munkálkodik, hogy mások élete simán menjen. És mindeközben nem is gondolja, hogy ezzel egy teljes értékű állást tölt be. Hiszen ő „nem dolgozik, otthon van”!

A családon belül a kislányok megtanulják az anyjuktól, kik ők, és kivé válhatnak. Az anyjától tanulja meg a lány a női viselkedést. Hamar megtanulja azt is, hogy nem járhatja ugyanazt az utat, amit a fiútestvére. Az édes­anya feladata, hogy visszatartsa a lányát attól, hogy határozott, erős, önálló, autonómiával rendelkező felnőtté váljon. „Micsoda nő lesz belőled? Egy lány csöndes, illedelmes.” Energiáit arrafelé irányítja, hogy másokkal törődjön.

Ugyanakkor a fiúk azt tanulják meg, hogy elfogadják az érzelmi tá­mogatást, a gondoskodást és a táplálást. Azt azonban sokszor nem tanulják meg apjuk­tól, hogy hogyan adják vissza ezt a törődést. Így tehát nőnek lenni azt jelenti, hogy az­zal a feszültséggel kell élnünk, hogy adunk – de nem kapunk vissza törődést, gondoskodást, táplálást.

miert-fogyokuraznak-a-nok-2.jpg
(Kép forrása: instagram.com/cvatik)

Nyilvánvaló, hogy a táplálás az alapvető kapcsolat az anya és a gyermek között, bár­milyen nemű is a gyerek. A fizikai táplálás ösztönös, az anya melle jóformán erőfeszí­tés nélkül táplálja a kisbabát – de az érzelmi táplálást tanulni kell. „Kisleányok (Little girls) című könyvében Gianni Belotti a következő felmérés eredmé­nyeit idézi: Egy adott bébimintából a fiúknak 99 százalékát, a lányoknak pedig csak 66 szá­zalékát szoptatták. A lányokat hamarabb el­választották, és 50 százalékkal kevesebb időt töltöttek az etetésükkel, mint a fiúk etetésé­vel.

A nem megfelelő fizikai táplálás azután összekapcsolódott a nem elég érzékeny érzelmi táplálással. Amíg az anya, bár nem tu­datos szinten, nem táplálja leánygyermekét megfelelően, mégsem szívesen adja fel a lá­nya etetését. Különösen más szerep híján az anyában összemosódik a saját maga és a lá­nya közötti különbség. Lehet, hogy úgy lát­ja a lányát, mint a maga meghosszabbítását vagy tulajdonát.”

Zsuzsa kiskorában nagyon rossz evő volt. Édesanyja rohangált utána a kanállal, és kérte, hogy egyen. Rettentően sovány kislány volt, gyufaszál vékony lábakkal. Amikor tizennégy éves korában meghalt az édesanyja, hirte­len tizenöt kilót hízott. Speciális gyakorlattal a pszichológusok derítették ki, hogy a há­ja azt üzente halott édesanyjának: „Látod, most már olyan erős vagyok, mint amilyen­nek te akartál!” A leírtakból láthatjuk: néha furcsa okok állhatnak az elhízás vagy a kényszeres evés mögött.

A második világ­háború után a pszichoanalízis a nők elhízását férfiellenes viselkedésnek tulajdonította, és okát a felettes én nem megfelelő kialakulá­sával magyarázta. Ily módon a kövérséget és a kényszeres evést karakterhibává fokozta le. Pedig az a tény, hogy a kényszeres evés főleg a nőknél fordul elő, azt feltételezi, hogy valamilyen összefüggésben kell lennie azzal, hogy valaki nőnek születik, és nő fel egy olyan társadalomban, ahol ő a 2. szám.

Különböző csoportokban a kényszeresen evő nők a következő témákat fedezték fel az elhízásuk és édesanyjukkal való kapcsolatuk összefüggésében: „A hájam azt üzeni anyámnak: szilárd va­gyok, erős, megalapozott, meg tudom vé­deni magam.” „A hájam azt üzeni anyámnak: nézz rám, hogy nézek ki! Nem tudok magamra vigyáz­ni, még mindig szükségem van rád.” „A hájam azt mondja az anyámnak: ki­megyek a nagyvilágba, téged nem vihetlek magammal, de a hájam belőled van, és így egy darabot belőled is magammal viszek.”

A feminista pszichológusok állítják, hogy az elhízás a nőknél egyfajta nem tudatos lá­zadást jelent az ellen az elvárás ellen, hogy egy bizonyos meghatározott (ideális) módon nézzenek ki és viselkedjenek. Lázadás a szte­reotip női viselkedés ellen. Azt állítják, hogy aki kövér, az (nem tudatosan bár) nem mer valami miatt lefogyni – kövér akar lenni. Ennek az állításnak nem könnyű hitelt ad­ni. A legtöbb dundi nő erre azt mondja: „Hiszen én nem akarok kövér lenni! Ezért jöttem ide. Miért akarják velem elhitetni, hogy én kövér akarok lenni?!”

A leírtak fényében mégis próbáljunk elgondolkodni azon, hogy mi állhat a kényszeres súlykontroll mögött, s miért híztunk el pár év alatt, miután férj­hez mentünk. Vagy miért menekülünk min­den nehéz helyzetben az ételhez, a sok étel­hez?

–nagyvendégi–