A nők nyolcvan százaléka fogyni szeretne. Van, aki éppen „fogyózik”, mások hétfőn kezdik. Mindenki tud egy új „holtbiztos” módszert: az „űrhajósok diétája”, akupunktúrás módszer...
Kérdésünk: miért csak a nők fogyóznak? Mert csak kevés fogyókúrázó férfival találkozhatunk. Nos, a nők megítélésében szerte a világon sokkal nagyobb szerep jut a külsejüknek, mint a munkájuknak vagy bármi másnak. Az illető nő lehet gyári munkás, kormányfő vagy asztronauta, biztosak lehetünk benne, hogy a vele készített interjúban külsejére való utalást is találunk.
A nőket két szerepben mutatja be a tömegkommunikáció. A tévéhirdetésekben, plakátokon részben mint szexuális tárgyat, „jó nőt”, részben családja körében mint anyát. Amikor a nő jó külsejével és kellemes modorával eléri célját, és talál magának férjet, akkor kezdődik el a második szerep: a feleség és az anya szerepe. Ebben a szerepben a nőtől azt várják el, hogy a család többi tagjának az érdekeit előbbre valónak tartsa a magáénál. Mindnyájunkról gondoskodott anyánk kiskorunkban. Nekünk azonban nemcsak gyermekeinkről kell gondoskodnunk, hanem férjünkről is, és ha esetleg van még más családtag, akkor arról is, és csak azután magunkról.
Ily módon a nők összezavarodnak, és nem tudják, hol végződnek a többiek, a hozzájuk közel állók, és hol kezdődnek ők maguk. Éva, harmincöt éves, két gyermek anyja, egyszer megjegyezte: „Ebben a folyamatos adásban kiüresedem, és egy módja van annak, hogy feltöltődjem. Az, ha eszem.”
Kiszámították, hogy egy anya naponta tíz órát dolgozik, ha „nem dolgozik”, és tizenhatot akkor, ha az otthoni munkán kívül is van foglalkozása.
Ők a fizetés nélküli szervezői egy kicsi, de fontos csoportnak, a családnak. Megszervezik a család szabadidejét, a gyerekek tanulását, különóráit, iskolába, óvodába vitelét, rendben tartják a lakást, mosnak, vasalnak, bevásárolnak, főznek a családra, csendet tartanak, ha az apa otthon dolgozik. Abban az időszakban, amit az anya a gyerekneveléssel tölt, folyamatosan azon munkálkodik, hogy mások élete simán menjen. És mindeközben nem is gondolja, hogy ezzel egy teljes értékű állást tölt be. Hiszen ő „nem dolgozik, otthon van”!
Kezdjük az elején. Azzal, hogy a kislányok hamar megtanulják, milyen fontos számukra a férjhez menés. Hiszen nemcsak az a probléma, hogy nem tudnak majd a férfiakénál legtöbbször alacsonyabb bérből megélni, hanem az is, hogy ők a „gyengébb nem”, szükségük lesz hát egy erős férfira, akire felnézhetnek.
Azt is hallják, hogy milyen gúnyosan vagy szánakozva beszél mindenki a férjhez nem ment nőkről: vénlányok. Angliában például azt mondja a népnyelv az ilyen nőről, hogy „ott maradt a polcon”. Olyan áru, ami nem kelt el. Itt, nálunk is a menyasszony az „eladó”, és nem a vőlegény.
Miután a férjhez menés ilyen fontos a lányok számára, egészen kicsi koruktól arra nevelik őket, hogy megnyerő külsejükkel és kellemes modorukkal „férjet fogjanak” maguknak. A lányokat környezetük, különösen édesanyjuk arra tanítja, hogy különös figyelmet szenteljenek külsejüknek. Ez a figyelem személyiségük részévé válik, és el nem hagyja őket egész életük folyamán. Kívülről, mint egy szigorú ítélőbíró, állandóan kritizálják a saját külsejüket.
John Berger amerikai szociológus ezt írja Látásmódok, Ways of Seeing, című munkájában: „A férfiak cselekszenek, a nők megjelennek. A férfiak nézik a nőket. A nők figyelik önmagukat, amint a férfiak nézik őket. Ez határozza meg mind a férfi és nő, mind a nők egymás közti viszonyát.”
Ez a kritikus magatartás, önmaguk el nem fogadása nagyon keserű érzés. Kevés olyan nővel találkozhatunk, aki teljesen elfogadta volna a külsejét, bármilyen szépnek is látták mások.
Bergman Érintés című filmjében egy jellegzetes példáját láthattuk ennek. Amikor a nő lefekszik a valamivel fiatalabb férfival, aki szerelmet vallott neki, a nő az ágyban saját testének „hibáit” kezdi el sorolni. Mintha azt mondaná: „Biztos, hogy ezt akarod? Hiszen ez hibás áru!”
Miután külsejük ilyen alapvetően fontos, a nők kétségbeesetten próbálják magukat „karbantartani”. Ezt a szándékot lovagolják meg aztán a divatkreátorok és a divat- és kozmetikai ipar. A nők próbálják követni a divatot, de van, aki számára ez szinte reménytelen küzdelem. Hiszen míg egyik évben a hosszú, egyenes haj és a lapos mell a divat, a következő évben esetleg a göndör haj és a nagy mell. Vannak, akik belefáradnak a reménytelen küzdelembe, és inkább meghíznak, hiszen kövéren nem kell részt venni a „versenyben”.
A feminista pszichológusok állítják, hogy az elhízás a nőknél egyfajta nem tudatos lázadást jelent az ellen az elvárás ellen, hogy egy bizonyos meghatározott, ideális módon nézzenek ki és viselkedjenek. Lázadás a sztereotip női viselkedés ellen. Azt állítják, hogy aki kövér, az nem tudatosan bár, nem mer valami miatt lefogyni – kövér akar lenni.
Ennek az állításnak nem könnyű hitelt adni. „Hiszen én nem akarok kövér lenni! Ezért fogyókúrázom állandóan. Miért akarják velem elhitetni, hogy én kövér akarok lenni?!” – kérdezik a kövér nők. De azért csak gondolkodjunk el a dolgon.
A családon belül a kislányok megtanulják az anyjuktól, kik ők, és kivé válhatnak. Az anyjától tanulja meg a lány a női viselkedést. Hamar megtanulja azt is, hogy nem járhatja ugyanazt az utat, amit a fiútestvére. Az édesanya feladata, hogy visszatartsa a lányát attól, hogy határozott, erős, önálló, autonómiával rendelkező felnőtté váljon. Energiáit arrafelé irányítja, hogy másokkal törődjön. Ugyanakkor a fiúk azt tanulják meg, hogy elfogadják az érzelmi támogatást, gondoskodást, táplálást.
Azt azonban nem tanulják meg apjuktól, hogy hogyan adják vissza ezt a törődést.
Így tehát nőnek lenni azt jelenti, hogy azzal a feszültséggel kell élnünk, hogy adunk, de nem kapunk vissza törődést, gondoskodást. Az a tény, hogy a kényszeres evés főleg a nőknél fordul elő, azt feltételezi, hogy valamilyen összefüggésben kell lennie azzal, hogy valaki nőnek születik és nő fel egy olyan társadalomban, amelyben mindig csak a második.
