Szentpétery Aranka szerepet kapott a Markíza Televízió egyik legnépszerűbb sorozatában, a „Susedia”–ban. Hogyan került a sorozatba? – kérdeztük tőle.
– Igazság szerint váratlanul ért, amikor felhívott a sorozat producere. Hiszen nem mindennap kap lehetőséget a hazai tévében egy magyar színész. Az én generációm meg szinte teljesen ki volt rekesztve a csehszlovák kinematográfiából.
– Milyen volt a fogadtatás a stáb részéről?
– Mindenki kedves volt, és segítőkész. Ez részben Rák Vikinek is köszönhető, aki a sorozatban Ildikót alakítja. Ő azon fiatal színészek közé tartozik, akik tisztelik a hazai magyar színjátszás „öregjeit”. A sorozat egy átlagos lakótelepi házban játszódik, ahol egymás mellett élnek magyarok és szlovákok. Ami, ugye, a valóságban is igen gyakori.
– Mennyire tudott azonosulni „anyuci” szerepével?
– A színész feladata, hogy minden szerepével – tőle telhetően – azonosuljon. Itt egy Alzheimer-kórral küszködő beteg nőt alakítottam.
Sajnos kevés volt az idő a felkészülésre, arról nem is szólva, hogy még sohasem találkoztam ilyen betegségben szenvedővel. Mondhatni: a mélyvízbe dobtak, így nem igazán vagyok megelégedve az alakításommal.
– Milyen visszajelzéseket kapott a nézőktől?
– A legtöbb visszajelzés pozitív volt. Sőt, a JOJ televíziótól is megkerestek, és szerepet kínáltak a Love Story című sorozatban.
– Egész pályafutása alatt a színpadon remekelt karakterszínészként. Mennyiben más stúdióban forgatni, ahol nincs közönség, visszajelzés?
– Mindenképpen más. A színpad varázsát nem pótolhatja semmi. A nézőket igyekeznek ugyan pótolni egy „röhögőbrigáddal”, de ez még az illúzió megteremtéséhez is kevés. A legszembeötlőbb különbség: a színházban a próbafolyamat hat hétig tart, van idő arra, hogy csiszolgassunk az alakításunkon.
– Januártól ismét a színházban próbál, Noel Coward: Forgószínpad címü darabjában.
– A színház megalapításának 55. évfordulója alkalmából vetődött fel, hogy műsorra tűzzék Coward remek vígjátékát. A darab egy nyugdíjas színészotthonban játszódik, így nekünk, nyugdíjazott színészeknek is lehetőséget ad a játékra. Egyébként, sajnos, a dramaturgok nem nagyon számolnak velünk.
– Nyugdíjas művésznőként hogyan telnek a napjai?
– Teljesen átlagos kisnyugdíjasként élek. Sokszor éreztem a hátrányát annak, hogy nemesi család sarja vagyok: a káderlapom egész életemben Damoklesz kardjaként függött a fejem felett, hiába tartoztam a közönség kedvencei közé. Mikor megtudtam, hogy mennyi lesz a havi nyugdíjam, majdnem elaléltam. A bevételem a létminimummal egyenlő. A fellépésekért pedig vagy nem akarnak fizetni, vagy nevetséges honoráriumot kínálnak fel. Nekem nem maradt más egész életem munkájából, csak a közönség szeretete. Mondjam, hogy ez mindenért kárpótol? Mondom.
– Az életrajzát olvasva feltűnt, hogy a neve mellett nem szerepelnek kitüntetések.
– Nem is szerepelhetnek, mert nincsenek. Nem tudom megmondani, hogy ez származásomnak tudható be, vagy csak egyszerűen nem tartottak méltónak rá. Minisztériumi gratulációkat kaptam, illetve Komárom városatyáitól is kaptam kitüntetést. Pár évvel ezelőtt életműdíjjal jutalmaztak volna, de ezt visszautasítottam. Szerintem ezzel pontot tettem volna pályafutásom végére, és én még érzem magamat annyira színpadképesnek, hogy egy-két darabban maradandót alkossak. Ráadásul felháborított, ahogy az egészet intézték.
Csáky Pál titkárnője hívott fel egy pénteki napon, hogy hétfőn jelenjek meg Pozsonyban a díjátadáson. Az egész annyi sok kiadással és kényelmetlenséggel járt volna, hogy azt kisnyugdíjasként nem engedhettem meg magamnak. Számomra az az igazi elismerés, hogy a nézők megállítanak az utcán, és kérdik: mikor láthatnak ismét?
– Ön az a régi típusú, „igazi” Színésznő, aki ha megjelenik a színpadon, szinte betölti a teret. Ez született adottság, vagy meg lehet tanulni?
– Még kezdő koromban a Pozsonyi Faluszínháznál mondta egy rendező kollégám: „Ari, jegyezd meg: ha egy színésznő bejön a színpadra, azt a közönségnek észre kell vennie!” És ez megmaradt bennem.
– Köztudott, hogy a művészi pályát nehéz összeegyeztetni a családi élettel. Önnek ez mennyire sikerült?
– Annak, hogy a házasságom nem úgy alakult, ahogyan azt a lányok romantikus ábrándozásaik közepette elképzelik, más oka volt. Egyszerűen a volt férjem csúnyán becsapott. De erről nem szeretek beszélni.
– Még egészen fiatalon elvált. Nem gondolt arra, hogy ismét férjhez menjen?
– Volt egy hosszan tartó, gyönyörű kapcsolatom. A párom Prágában, a honvédelmi minisztériumban dolgozott alezredesként. Mivel távkapcsolatban éltünk, közénk férkőzött a féltékenység zöld szemű ördöge. Fiatal voltam, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a másik teljesen ki akart magának sajátítani, a konfliktust nem szerelemféltésként éltem meg. Talán ha tapasztaltabb vagyok…
– Mi az, amit semmiképpen nem tud megbocsátani?
– Véleményem szerint vannak dolgok, amelyeket meg lehet, sőt meg is kell bocsátani, de mindent nem lehet. A lányom szerint néha olyan vagyok, mint egy kőszikla. Nem tehetek róla, de a pénzsóvárságot, hamisságot és a rágalmazást nem tudom elviselni.
– Nem érzi magát néha magányosnak?
– Nem vagyok magányos, mert a fellépések mellett rendszeresen járok tornázni, látogatom az unokáimat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert van pár barátom, akikkel megoszthatom minden gondolatomat. Van, aki szeret, és akit szerethetek: ennél többet pedig magánemberként már nem kívánhatok.
