Milyen a francia nő?

Plumet Renáta lelkében magyar és francia zászló lobog. Az 1986-os Csehszlovákiában nagyot álmodott, s kiment Franciaországba. Csinos volt és láthatóan közép-európai. Legyen rendben a külsőd és a portád, mert biza megszól a falu népe! – vallotta. Ma a két kultúra egymásba fonódik Renáta szívében – magyarként beszél, de franciaként gondolkozik. Francia férjétől, Danieltől két gyermeke született, Helena és Attila.

Vállig érő barna tincsei frissen vágottak, rátelepszenek finom vállára. Meglegyinti egy kósza fuvallat, észre sem veszi, s máris finoman festett arcát simogatja. Elképzelem, hogy egy francia nő ül a rakparton... A Szajna szele finom parfümillatot csalogat elő a ruhájából. (Régen cigarettafüst is keveredett volna belé, de ma már nem – ma már Franciahonban az ökoélet a sikk.) Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, s a legkézenfekvőbb kérdéssel kezdem...

– A francia nő számára mennyire fontos a szépség?

– Franciaországban ezen már túl vannak. A „Hogyan lehetnénk szebbek és vonzóbbak?”-kérdés már lejárt lemez. Az amerikai nő még tökéletes akar lenni, de a MeToo-mozgalom ezt is átírta. A franciáknál most a természethez való visszatérés, a lelki egyensúly és a természetvédelem a vezető témák. A konzuméletmód túlhaladott, egészen másra vágynak!

– S mit szól ehhez egy nő, akinek a gyökerei a Csallóközben vannak? Te még a szocialista Komáromból költöztél ki Párizsba...

– Az ország, ahonnan jöttem, már nem létezik, a felfogás, melyben felnőttem, szintén nem létezik. Valahogy így. 1986-ban a francia kormánytól kaptam ösztöndíjat, és ott az iskolában sok okos és csinos diáklány vett körül, akik fütyültek arra, hogyan néznek ki. Nem voltak gazdagok, tanulmányaikat állami támogatásból finanszírozták, tehát állami tisztviselőként voltak számontartva. Olyan voltam közöttük, mint egy marslakó, hiszen édesanyám mindig azt mondta: Szépen öltözz fel, ha kimész a városba, mert megszólnak! A nagybátyám orvos, a nagypapám tanító volt, s édesanyám meg volt győződve róla, hogy bennünket aztán mindenki ismer. Akkor is fel kell öltözni, ha csak a szemetet visszük le. Párizsban ma vannak hölgyek, akik pizsamában sétáltatják a kutyusukat.

Tiszta francia! Ha egy összeállítás úgy néz ki, mintha viselője semmi erőfeszítést nem tett volna azért, hogy jól nézzen ki, mégis elegáns, akkor az „effortless” stílussal állunk szemben. A kifejezést gyakran kapcsolják a francia nőkhöz. Nem véletlenül! A francia hölgyeket minimalizmus és természetesség jellemzi, miközben elképesztően stílusosak.

– Gondolom, meglepett ez a divat...

– Nagyon. Én pedig a férjemet leptem meg. (Nevet.) Ő mindig azt mondja, hogy nagyon különleges voltam. Mindig szépen felöltöztem, beraktam a hajam, kifestettem magam. Volt egy fehér nyúlszőrme kabátom, amit úgy varrattunk, mert ilyet nem lehetett kapni. Nem csoda, hogy ebben a könnyed, nonchalance tájképben – ahol a lányok nem törődtek a külsőségekkel – hamar kiszúrtak. Az is különlegesnek számított, hogy én voltam az egyetlen külföldi az egész kollégiumban. Ma már nem számítanék csodabogárnak, mert az ország multikulturálissá vált, s nehéz eldönteni, ki az „igazi” francia.

– És milyen az igazi francia szépség? Hogyan képzeljük el?

– A francia lányok szépek, viszont ma már nehéz morfológiailag tipikus francia szépségről beszélni. Ahogy a népek, úgy a morfológiai, alaktani jegyek is keverednek, sok huszonéves, harmincas francia lánynak egyik vagy másik szülője már második vagy harmadik generációs afrikai arab, őseik tehát a volt francia gyarmatokról érkeztek. Ma egy menedzseri iskolában tanítok, ahol mindig azzal kezdjük az ismerkedést, hogy megkérdezem, ki honnan származik. A fekete diákjaim gyakran mondják, hogy ők franciák. És tényleg azok, hisz a családjuk két-három nemzedékkel korábban emigrált Franciaországba. Az „ősfrancia” lányok sajátos jellemzőit azért ismerjük. Annak ellenére, hogy a legtöbb ismert francia színésznő világos bőrű és kék szemű, a tipikus francia nő nem ilyen. A kék szem kimondottan ritka; jellemző viszont a világosbarna haj, a barna szem, és a bőrük ritkán sül pirosra. Egyébként itt mindenki vigyáz a bőrére. Nem napoznak és szoláriumoznak a nők (különben is rákkeltő!); a fehér bőr a sikk. Sophie Marceau a francia nő prototípusa. Jól tudja, hogy nem az a lényeg, hány ránc van a nyakán, hanem hogy mi van a szemében és a fejében. Ma is éppolyan üde és keresetlen, mint tizenöt éves korában, mikor egész Franciaország beleszeretett.

Sophie Marceau, a francia nő megtestesítője

– Mégis mi az a valami, amiről úgy gondolják a franciák, hogy egy nőn tökéletesnek kell lennie?

– Itt senkinek nincs elálló füle vagy görbe foga. A gyerekek fülét leragasztják vagy hozzávarrják a fejecskéjükhöz, és a fogszabályozó szinte kötelező. Érdekes, mert egyébként szeretik a szabálytalant, a két első fog között található rést például „szerencserésnek”nevezik. Vanessa Paradis színésznőnek van például ilyen fogsora.

– Van egy kifejezés, mellyel leírják a francia nőt: ez az „effortless”. Az „effortless” megjelenés úgy néz ki, mintha a nő véletlenszerűen dobta volna össze a szettjét, mégis elképesztően jól mutat rajta. Igaz ez a francia hölgyekre?

– A hanyag eleganciát tényleg szeretik a francia lányok. Felvesznek egy lyukas trikót és egy egyszerű tornacipőt, majd feldobják egy drága farmernadrággal vagy táskával. Szeretik a szép ruhát, de nem akarják, hogy az „kiabáljon”. Hisz egy elegáns nőn sosem a márkás cipőt vesszük észre, csupán azt, hogy csinos.

Az afrikai lányok persze szeretik a nagy logókat, szeretik kirakni azt, amilyük van; de a francia nő megjelenése nonchalance: keresetlenül egyszerű. Szolid ruhát viselnek, de a cipőjük mindig szép, s láthatatlan a sminkjük.

– Ahogy a tiéd most! A franciákat mennyire sikerül megtévesztened?

– Magyarnak sosem tartottak, azt mondják, hogy szláv típus vagyok. (Egyébként a lányom, Helena és a fiam, Attila is tudnak magyarul.) Sikerült beolvadnom, de állítólag az öltözködésemen – és az intonációmon – azért észre lehet venni, hogy nem vagyok tősgyökeres francia. Tudniillik a franciák kedvelik a monokróm stílust, tehát egy szín árnyalatait viselik. Emellett kedvelik a fehéret, a feketét és a szürkét. Én pedig a pasztellszíneket szerettem...

– Egyébként milyen a közép-európai lányok megítélése? Sok furcsaságot hallunk erről...

– Már 1986-ban is az volt a hírünk, hogy szépek vagyunk és ápoltak. Később sokat utaztam különböző francia vállalatok képviselőivel a volt keleti blokk országaiba: Romániába, Bulgáriába, Magyarországra, Csehországba jártunk. A törzscsapat mindig „leosztályozta” a nőket. Megjegyezték, hogy Szlovákia déli részén a legszebbek a lányok. Azon viszont mindig csodálkoznak, hogy mennyi energiát fektetnek a tökéletes megjelenésbe...

A Louis Vuitton divatcég alapítványa lélegzetelállító központot hozott létre Párizsban, ahol rengeteg kulturális esemény és kiállítás zajlik. Renáta is gyakori vendég itt.

– Témánknál is vagyunk! Mit gondol arról egy francia nő, mikor egy másik nő idegen anyagot implantáltat a testébe vagy az arcába?

– A nők itt nem nagyon nézegetik egymást, ahogy a férfiak sem nézik meg a nőket. Franciaországban a férfiak és a nők tekintete nem villan össze, mert mindenki fél, hogy esetleg félreértik. A metróban kijelölt zónák vannak, innen hívni tudunk egy központi számot, ha egy férfi zaklat egy nőt vagy fordítva. A francia férfi nem lovagias, nem veszi ki a kezemből a bőröndöt; azt mindig nekem kellett felcipelni a szállodai szobába... A metróban is teper, hogy az övé legyen az üres szék. A nők pedig nem rivalizálnak, nem hasonlítgatják össze magukat állandóan más nőkkel. Megfigyeltem, hogy az anyukám, aki Szlovákiában él, mindig hasonlít. Amikor azt mondom egy hölgyről: „Nézd, milyen szép!”, akkor ő mindig azt válaszolja, hogy a mi Helenkánk szebb! A francia nő is meglátja a szépet, de nem foglalkozik vele, mert az már egy másik nő élete, s ő abba nem avatkozik bele. A művi szépségre pedig szánalommal néznek, s általában az átszabott nő mindig külföldi.

– Ezzel ellentétben idehaza nagy népszerűségnek örvendenek a szépészeti beavatkozások. Neked mi a véleményed a plasztikáról?

– Néha arra gondolok: miért kellett ez? Hisz ezek a lányok eleve szépek voltak... S még nagyon fiatalok! Lehet, hogy még annyi fontos műtét vár rájuk, s minden beavatkozás megviseli a szervezetet. Számomra elképzelhetetlen az ilyesmi, még annak ellenére is, hogy az ötvenes éveim végén járok, s itt-ott már vannak ráncaim. De nem szeretném elveszíteni az arcomat, nem szeretném, ha a tükörből egy másik nő nézne vissza rám.

– Milyen az, mikor egy francia nő esik át szépészeti beavatkozáson? Biztos van ilyen...

– Hogyne. Ha egy francia nő belevág ilyesmibe, akkor mindent elkövet, hogy senki se vegye észre. Ha ugyanis valaki fiatalítani próbál magán, s észreveszik, szégyenfolt esik rajta. Ezért minden ilyesmi tagadnivaló. Például a színésznő, Emmanuelle Béart esetében hónapokig, sőt évekig arról beszéltek, hogy „valamit tett” magával. Párizsban egyébként nehéz jó bőrorvost találni, mert a dermatológusok szépészeti beavatkozásokat is végeznek. Így lehet, hogy valaki csak az anyajegyeit szeretné megnézetni, de az orvos egy hatalmas lámpa alatt vizslatja, hogy mit kellene rajta megcsinálni... Igazság szerint nemigen vannak körülöttem olyanok, akik sebészeti beavatkozáson estek volna át, pedig három menedzseriskolában is tanítok. Egyetlen olyan nőt sem ismerek, aki változtatott a külsején. A műpilla és műköröm divat, főleg a fekete lányok körében. Ők még mindig azt a patriarchális felfogást képviselik, hogy a nőnek küzdenie kell a férfi figyelméért. Ezekkel a túlzásokkal a férfiak figyelmét szeretnék felhívni: „Lásd, én szép vagyok, szebb, mint a másik lány!” Ezt szolgálja a kerek popsi, a vékony derék és a hasat megmutató ruha is. A közelemben lévő lányokat viszont az izgatja: „Milyen munkát fogok találni? Hogyan tudok érvényesülni a saját erőmből?” Hiszen tudják, hogy saját erejükből kell boldogulniuk – de szeretik is ezt a szabadságot. Nem ritka, hogy a férfi alacsonyabb beosztásban van, mint a nő. Mert a nő a saját erejéből akar érvényesülni.

Emmanuelle Béart fiatalon és plasztika után

– A fiatalok számára milyen külsőség fontos?

– Mit mondjak? Talán a dizájnertáska. Ezt megveszik, amúgy elégedettek magukkal.

– Milyen krémeket használnak a francia nők?

– Mindenki ismerni a Dior, Chanel, Yves Saint Laurent, Lancôme márkákat, de sokszor ugyanez a hatóanyag van egy egyszerű L’Oréal krémben is. Én például soha nem vásárolok márkás krémet, mert a marketinget velem fizettetik meg. Ezeket a turisták veszik; a francia nő inkább a gyógyszertárakban keresgél. A naturális, a természetes van divatban és a fenntarthatóság: azzal sok mindent el lehet adni. Az a fontos, hogy egy termék minél kevesebb vegyi anyagot, tartósítószert és illatot tartalmazzon. Én is szeretem a természetes kencéket, de azért még ragaszkodom az illatokhoz. Hisz az olyan franciás! (Nevet.)

– Van rutinod, amit kivétel nélkül betartasz?

– Van egy reggeli és egy esti krémem, és minden nap megtisztítom az arcomat. A lányom harmincnégy éves, negyvenöt kiló és százhatvanöt centi – és egy perccel sem tűnik többnek tizenhét évesnél. Nem festi, nem cicomázza magát, még parfümöt sem használ. Amikor esténként krémezem az arcomat, mindig megjegyzi, mi szükség van erre, hisz szép vagyok. Ilyenkor azt válaszolom: Helena, lehet, hogy pont azért vagyok ilyen, mert mindig is ezt csináltam! (Nevet.)

A napi arctisztítás egyébként nem igazán jellemző a franciákra. Nem véletlen, hogy a francia nemzetről mindig azt gondolták, hogy a parfümöt csak azért találták ki, mert nem nagyon mosakodtak. Egy francia inkább csak reggel zuhanyozik, mert akkor megy dolgozni, ki a sok ember közé. Nekem még mindig nehéz megérteni: miért nem a párjuknak akarnak illatosak lenni?!

– Kozmetikushoz mennyire járnak?

– Én tizenöt éves koromtól járok, mert anyukám azt is belém nevelte, hogy egy lány nem lehet pattanásos. Burgundiában a házunk egy negyvenes lélekszámú faluban áll, de tőlünk tízpercnyire van egy ezerfős település, ahol a harminchat éves Amelie egy szépségszalont vezet. Ő az én kozmetikusom! Havonta egyszer igyekszem eljutni hozzá; amúgy a modern francia nőnek ez nem fontos, inkább elmegy tornázni, sétálni vagy masszázsra.

– Tehát a mozgás fontosabb?

– A sétát nagyon szeretik a francia nők, az „Öreg vagyok már én ahhoz...” kezdetű mondatot meg nem ismerik. Ha a sportos életmódban nem is, ebben az egyben hasonlítok hozzájuk. Lelkemben még mindig huszonöt éves vagyok. Ötvenhét éves koromban felmondtam a munkahelyemen, és beköltöztem Párizsba. Úgy éreztem, még van jövőm, s ebben franciaként döntöttem. Ők így gondolkoznak a nyugdíjas éveikről is: egy új élet kezdődik vele! Ma kulturális menedzsmentet tanítok. A férjem Dijonban tanít, a lányom Égletons-ban dolgozik, a fiam Lillében él, tehát ötszáz kilométernyire vagyunk egymástól. A házunk magányosan áll, rókák és vaddisznók szaladgálnak mindenfelé. Hétvégére járok haza, itthon sokat kertészkedem – de egyelőre jobban szeretem a párizsi nyüzsgést. Egy héten megnézek akár öt kiállítást is.

– Számodra mi a francia nőiesség esszenciája?

– Van egy mondás, hogy a szem a lélek tükre. Nem az a lényeg, hogy vagyunk felöltözve vagy milyen táskánk van, mert nem ez fog bennünket szebbé tenni. Hanem a lelkünk.