Egy anya csak tökéletes lehet? Nem kell jobb apropó a kérdés felvetéséhez, mint az anyák napja. A szent anyaság napja. Mert az anya az szent. És tökéletes. Régen legalább is úgy volt. Valaha ez volt a világ legtermészetesebb dolga: gyereket szülni és nevelni. Ezt majdnem minden nő tudta. Bezzeg most!
Régen könnyű dolguk volt az anyáknak. Elsősorban azért, mert nem voltak ilyen nagy elvárások az anyasággal kapcsolatban. A kis faluban, ahol születtem, annak idején egy anyának az volt a kötelessége, hogy szép fehérek legyenek a pelenkák, és hogy tisztességesen megvendégelje a gyerekágyas látogatókat. A többi ment magától, mint a karikacsapás. Nem vártak el többet az édesanyámtól se. Bezzeg amikor én szültem – már a terhesség is a teljesítések időszaka volt. Már az ultrahangon elkezdődött a verseny a kis mamák között: Az enyém jól fekszik, és a tiéd? Szülés után pedig: Mennyivel született? Csak? És mennyi volt az Apgarja?
Ma az anyaságot valami mézesmázos burok veszi körül. A rokonok és ismerősök, de még a kórházi személyzet is úgy tesz, mintha egy anyánál senki sem lehetne boldogabb a világon. Pedig kevés anyuka érzi azt a negédes boldogságot, azt a mindent elsöpr ő eksztázist, amiről mindenhol hallunk. Sokan aztán azt hiszik, valami baj van velük. Valahogy többet kéne hangsúlyozni, hogy az anyaság nem csupán öröm, hanem kemény munka is. S nem mindig diadalmenet.
A modern anya mos, vasal, főz, ellátja és neveli a gyerekét. Van, aki mindemellett dolgozik vagy tanul otthon. Öt-hat funkciót lát el, az apukák dolgoznak estig, a nagyszülők szintén, és a mama leggyakrabban csak saját magára számíthat. Mégis úgy érzi, nem csinált semmit, mert este nem tud semmi kézzelfoghatót felmutatni. Természetesen szó sincs arról, hogy az anyaság csak lemondásokból állna. Valóban csodálatos a karunkban tartani az újszülöttet, és mindenért kárpótol, mikor a gyermek azt mondja: anya!
Ennek ellenére könnyebb lenne az anyukák dolga, ha nemcsak a gondoskodás örömteli részéről, hanem a nehézségeiről is több szó esne – így mi, anyukák talán kevésbé lennénk elítélők egymással szemben.
Mert senki nem tud jobban meg-szólni egy anyát, mint egy másik anya. Hatalmasak az elvárások velünk szemben. Egyrészt szuperanyának, szuperfeleségnek kell lenni. Mindenhonnan azt halljuk, a férjünkre is gondolni kell, ezért amint lehet, vissza kell nyerni az alakunkat. És otthon se hagyhatjuk el magunkat.
Nem szabad fáradtnak, nyűgösnek lennünk. A másik oldalon ott állnak a játszótéri anyukák a kinyúlt pólóikban, akik azt vallják, hogy a gyerek mindennél, önmagunknál is fontosabb – még a férjünknél is előbbre való. Ők meg azért ítélnek el bennünket, mert nem akarunk lemondani arról a jogunkról, hogy néha magunkkal is törődjünk egy kicsit.
Szóval: a mai anya két tűz között van. Tabu arról beszélni, hogy vannak olyan pillanatok, mikor tehernek érezzük a gyerekünket. Pedig a negatív gondolatokat csak akkor lehet kezelni, ha tudomást veszünk róluk. Minden anyuka arról beszél, milyen jó irányba változtatta meg őt a szülés. Pedig fontos lenne megtanulni megengedni magunknak, hogy hibázzunk, hiszen a hibáinkból csak tanulhatunk.
Álságos légkör veszi ma körül az anyaságot. A társadalmi ítélet ugyanis az: ha valaki nem tudja tökéletesen csinálni, akkor ne is csinálja... Az ilyen nagy nyomás pedig még a bátor nőket is megfélemlíti, ezért ma sok lány retteg az anyaságtól. Fél, hogy nem tudná magát feladni a gyerek kedvéért, félanya, rossz szülő meg nem akar lenni. Pedig azt az energiát, amelyet a mások által támasztott elvárások teljesítésére pazarolunk, inkább a gyerekünkre kéne fordítani.
