Ki kevesebbet ad, ki jobban! Kósa Marián fiatalkorában igazi lázadó volt, a haját kakastaréjban hordta, és láncos nadrágban járt. Mára megérett, ám valahol legbelül még mindig lázad az élet igazságtalanságai ellen.

indito_6.jpg
A pozsonyeperjesi Gyermekek és Felnőttek Szociális Otthonának az igazgatója

Gimnazista koromban még voltak igazi punkok. Minden ellen lázadtak, vasorrú bakancsban, szakadt pólóban jártak, de legfőképp tarajos hajviseletükkel hívták fel magukra a figyelmet. Mára lassan kikoptak, bedarálta őket a rendszer. Talán hitehagyottá váltak, megtagadták régi elveiket, vagy egyszerűen csak felnőttek? Ki tudja... Kósa Marián külseje nem emlékeztet a punkos múltjára. Nagy felelősséget visel a vállán, a Pozsonyeperjesen található Gyermekek és Felnőttek Szociális Otthonának az igazgatója. Hogyan tudja megóvni a védenceit most, a koronavírus idején? Többek között ezt is megkérdeztük tőle, hisz a nehéz időket mindig a kiszolgáltatottak sínylik meg először.

– Bennem még él a lázadó punk képe, ami a gimnáziumból maradt meg rólad. Aztán tíz évvel ezelőtt találkoztunk megint, amikor kiöntött a Duna, és a szociális otthon lakóit át kellett költöztetni Bősre. Akkoriban ápolóként dolgoztál az otthonban. Még ma is nehéz nekem a két képet összeegyeztetni...

– Szerintem minden emberben él az adni akarás érzése. Van, akiben jobban, van, akiben kevésbé, de jelenvaló. Amikor én 2007-ben ide kerültem Eperjesre, nagyon hamar átértékeltem az életemet, és azt, hogy mit jelent fogyatékosnak lenni, a vesztes oldalon állni... Azóta azt mondom: a rossz tényleg bárkivel megtörténhet, egy perc kérdése. Ápolóként láttam fiatalokat, akik teljesen normális életet éltek, aztán történt velük valami... Egyikük például áramütést kapott, és ma pelenkázni kell, sőt, beszélni is alig tud. A legszörnyűbb érzés, ha az elme tiszta, csak a test mozgását nem lehet koordinálni... Az sem mindegy persze, hogy három percig vagy három óráig ülsz egy piszkos pelenkában.

– Hogy nézett ki egy napod, amikor még ápoló voltál?

– Reggel hétkor kezdtünk, elkísértük a lakókat a reggeli tisztálkodásra. Nyolckor volt a reggeli (ez ma is így van), először a fiúk esznek, aztán a lányok. Egyszerre nem megoldható, mert a 74 lakónk nem férne el az étteremben. A fiúknak kiosztottuk a feladatokat, én fogtam a csoportomat, mentünk gereblyézni, söprögetni, füvet nyírni, vagyis valamilyen hasznos munkát végezni. Tíz órakor kávészünet: a kávé itt ugyanis a legnagyobb motivációt jelenti! Ezután visszamentünk az épületbe, ahol van egy kis osztály; ott azok, akik írni tudnak, írásos feladatot kaptak, a többieket máshogy foglaltuk le. Volt például egy olyan lakónk, aki csak számológéppel akart számolni, fejben nem. Nosza, szereztem neki golyós számológépet, és ő megtanult vele számolni. A foglalkozás valahogy így néz ki! Ha egy foglalkozásnak vége van, különböző más elfoglaltságok következnek. Hétfőn például tánc volt, ahol én is jártam velük a keringőt, kedden afrikai dobokkal zenéltünk (ez az én órám volt), más napokon pedig sütés és főzés zajlott. Veteményesünk is van, külön a fiúknak és külön a lányoknak.

Kósa Marián külseje nem emlékeztet a punkos múltjára. Nagy felelősséget visel a vállán, a Pozsonyeperjesen található Gyermekek és Felnőttek Szociális Otthonának az igazgatója. Hogyan tudja megóvni a védenceit most, a koronavírus idején?

– Hogyan kerültél ide Eperjesre?

– A gimnázium után Nyitrán hat szemesztert hallgattam matematika-fizika tanári szakon. Később hat évig középiskolában tanítottam, majd szociális munkát kezdtem tanulni, három évig Nyitrára, két évig pedig Nagyszombatba jártam főiskolára, majd megszereztem a pedagógiai végzettséget és a kisdoktori címet.

– Miért akartál tanár lenni?

– Igazából ugyanaz volt a helyzet, mint most: adni akartam magamból a környezetemnek. Emellett mindig is szerettem volna kitörni, átírni a családi mintát, ugyanis elsőgenerációs értelmiségi vagyok. Én voltam az első a családból, aki főiskolát végzett, és tudom, hogy a szüleim mennyire büszkék voltak rám a diplomaosztómon.

– Aztán mégis a szociális munkát választottad. Miért váltottál?

– Talán azért, mert itt még többet tudok adni. Pozsonyeperjesen terápiásként kezdtem, ami azt jelenti, hogy volt egy munkacsoportom, azaz 10 emberem, akikkel foglalkoztam. Füvet nyírtunk, a kertben dolgoztunk vagy éppen számolni tanultunk. Arra büszke vagyok, hogy volt egy lakónk, aki nem tud beszélni, és én megtanítottam vele, hogy legalább az ujjain meg tudja mutatni, hány éves. Ez talán apróságnak tűnhet, nekem mégsem az. A hozzám hasonló emberek élete pont ezektől szép.

– Úgy értelmezzem, hogy ezek a történések visznek téged előre, ezek adják a plusz löketet?

– Mi vagyunk a gondozottakért, nem pedig fordítva. Előfordul, hogy valaki ötven éves, de értelmi szintje mégis olyan, akár egy ötéves kisgyereknek. Ha megtanítom neki a mindennapi rutint, már az is nagy előrelépés neki – nekem meg sikerélmény.

– Az intézet a falu szélén található, a valamikori pionírtáborban, tehát a periférián éltek. Milyen gyakran találkoztok a falubeliekkel? Mennyire fogadják be a lakóitokat?

– Jaj, a falu nagyon szereti a gondozottakat! Nagyon sokan azt hiszik, hogy be vannak zárva, és nem hagyhatják el az intézetet, de ez nem igaz. Nagyon szívesen elengedem őket a faluba, persze mindig legalább kettesével mennek. Járnak focimeccsre és a falusiak sokakat ismernek közülük, a pap is kijár hozzánk rendszeresen. Munkát adunk a falunak, 30-35 eperjesi dolgozik nálunk.

– Hogy néz ki egy napod igazgatóként?

– Reggel bemegyek, megnézem milyen programom van az adott napra: bírósági tárgyalások, örökösödési perek, egyéb hivatalos ügyek. A szociális munkás azért van, hogy rendbe rakja az iratokat a tárgyalásra, és átadja nekem: ezt mindig kihangsúlyozom. A bérelszámoló azért dolgozik, hogy legyen meg a fizetésünk időre. A gazdasági felelős meg azért, hogy időben rendezze a számlákat, én pedig azért vagyok, hogy elmenjek Nagyszombatba, és kiverekedjem a működésünkre a kellő pénzmagot. Mert mi is olyanok vagyunk, mint egy cég.

ko.jpg

– Nem volt jobb a régi munka, tanárként biztos keretek között, nyugisabb munkát végeztél? Itt nagyobb a kockázat...

– Még ma is, ha az intézetben vagyok, legalább három órát kint töltök a lakók között. Vannak mosolygásra késztető pillanatok, például az egyik magyar srác úgy köszönt minden reggel, hogy „Szevasz riaditeľka!”. A másik fiatalember pedig mindig megkérdezi: „Igazgató, hogy vagy?” Engem nem zavar, hogy tegeznek, mert több mint nyolc évig velük voltam, és ma is napi kontaktusban vagyunk. Viszont a munkásoktól elvárom, hogy magázzanak és csinálják azt, amit mondok.

Ápolóként láttam, hogy vannak fiatalok, akik teljesen normális életet élnek, aztán történik velük valami. Az egyik lakó például áramütést kapott, és ma pelenkázni kell, sőt, beszélni is alig tud. A rossz tényleg bárkivel megtörténhet, néha elég egy pillanat.

– Holott, gondolom, régebben mind tegeződtetek...

– Igen.

– Nem furcsa a jelenlegi helyzet nekik... Vagy neked?

– Furcsa volt, de meg kellett lépni ezt a lépést. Mindjárt az első gyűlésen megmondtam nekik, hogy ezentúl így működünk.

– Nem volt ebből konfliktus?

– Volt, de megoldottuk. Ha egy külsős érkezik, neki mindig nagyobb az autoritása, mert nem ismerik, tartanak tőle – és nem csak a státusztól, amit képvisel. Ám aki bentről lép feljebb, az tudja, hogyan működik az intézet, ismeri a lakókat és a rendszer gyönge pontjait. Amikor igazgató lettem, mindenki azt hitte, hogy jó dolguk lesz, mert engem le lehet kenyerezni.

– Nem gyűlöltek meg a kollégák?

– Szerintem nem, mert azért nagyon sok mindent megtettem és megteszek értük.

– Emlékszel eddigi legnehezebb napodra az intézetben?

– Néhány éve történt, amikor már igazgató voltam. Ültem az irodában, egyszer csak nagy puffanást hallottam. Rohantam ki az épületből, hogy megtudjam, mi történt. Az egyik lakónk kiugrott az első emeletről, és a combcsontját törte. Ám talán nem is ez a legnehezebb, hanem a kiállás a külső világgal szemben. Be kellett menni például a kórházba az orvosokkal beszélni, hogy miért bánnak úgy a lakóinkkal, mint az állatokkal? Csak mert fogyatékosok? Hiszen ők is épp olyan emberek, mint mi, csak kicsit mások. Az ember sosem tudhatja, nem születik-e az ő családjába is egy fogyatékos gyermek... Amúgy pedig, ha ilyen történik, az esetek 90 százalékában az apa lelép, és az anya egyedül marad a gyerekkel. Ez persze más téma, de női lapba való téma.

A középkorban nem tudták, mit tartsanak az értelmi fogyatékosokról. A babona szerint az ilyen „alácsempészett” gyermek apja maga az ördög, aki egy óvatlan pillanatban a saját gyermekét csempészte be a szülőanya ágyába.

– Látogatják a lakóitokat?

– Néha igen, gyakrabban nem. Van olyan lakónk, aki még sosem látta a szüleit, de mikor jönnek az ünnepek egy dobozba kekszet és csokit csomagolunk, és átadjuk neki, mintha az édesanyja küldte volna. Így megnyugszik.

– Emlékszel olyan eseményre, ami annyira megható volt, hogy sosem felejted el?

– Minden évben van ilyen, mégpedig karácsonykor, mikor a lakóink műsorral készülnek az intézet minden dolgozójának. Ilyenkor a beosztottak közül azok is bejönnek, akik egyébként nincsenek szolgálatban. Az tényleg szép! Félkörben mécsesek és csillagszórók vannak felállítva, majd a lakóink elmondják a jókívánságaikat. Az esemény csúcspontja, mikor közösen eléneklik a Csendes éjt. Ilyenkor még az is odaáll közéjük, aki nem tud beszélni, mert ő is részese akar lenni a csodának. De ilyen az is, amikor csak úgy odajönnek az emberhez, átölelnek és annyit mondanak: „De szeretem magát!” Mi tényleg gyerekeknek hívjuk a lakóinkat, ezért is hiszik sokan, hogy gyerekekkel dolgozunk. A legfiatalabb lakónk 20 éves, a legidősebb pedig 86.

– Mindegyik lakó ilyen gyereklelkű?

– Nem. Vannak köztük olyanok, akik biztos családi háttérrel, nyugodtan tudnának működni a kinti világban, el tudnának menni például segédmunkásnak. Ám nagyon hozzászoktak már az intézeti élethez. Volt olyan, hogy megkérdeztük néhányukat, szeretnének-e kint dolgozni. De azt mondták, itt szobájuk van, van tévéjük, főznek, mosnak rájuk, akkor miért mennének el? Mert azért nálunk is dolgoznak, hiszen be vannak osztva különböző helyekre, mint például a portára, a mosodába vagy a varrodába. Az ember már csak olyan, hogy valamivel le kell magát foglalnia, s ez rájuk is érvényes. Most például van két kiskecskénk, mindig más ad nekik enni vagy inni, és ők készítették nekik a karámot.

fogyatekos.jpg
A középkorban azt tartották, hogy azértelmi fogyatékosok elcserélt gyerekek, az ördög kicserélte velük a bölcsőben az egészséges gyerekeket. Ezért is idegenkedtek a régi emberek a fogyatékosoktól.

– Sok ember még mindig hatalmas szakadékot lát az egészséges és a fogyatékos emberek között. Igaz ez?

– Vannak lakóink, akik 24 órás ápolásra szorulnak, ám akadnak olyanok is, akik zenére táncolni kezdenek. Élnek a maguk kis világában, amelyben boldogok. Ugyanazon az egyenesen ülünk, csak ők a másik végén vannak.

– Mit tudtok tenni azért, hogy a külvilág elfogadja ezeket az embereket?

– Három nagy rendezvényünk van. Az egyik a sportnap, amit gyereknapon rendezünk Nyárasdon. 17 intézet közel kétszáz lakója és azok hozzátartozói vesznek rajta részt, s látja őket a szélesebb környék és a rokonok is. Az iskolából is eljönnek a diákok, mert szerintem nagyon fontos, hogy már kisgyerekként lássák, mennyire sokfélék vagyunk! A másik nagy rendezvényünk az úgynevezett „nyílt nap”, amikor a hozzátartozók, a falusiak és bárki eljöhet hozzánk. Tartottak itt bemutatót a tűzoltók, a kutyás rendőrök, de hüllőkiállítást is szerveztünk. A harmadik nagy rendezvényünket mindig novemberben, szintén Nyárasdon rendezzük — ahol sokat segít Bacsó László polgármester! —, s ilyenkor művészeti előadásokkal mutatkoznak be az egyes intézetek a megyéből. Van, aki tánccal, van, aki énekkel, de mindenki megmutatja a tehetségét.

– Jártok kirándulni?

– Mi nem rejtőzködünk. Minden évben legalább kétszer igyekszünk nagyobb kirándulást szervezni, legtöbbször a cél a Magas- és az Alacsony-Tátra. Most is mentünk volna, de közbeszólt a vírus.

A Down-kóros személyeket nem fogyatékosoknak tekintették, hanem egyenrangúnak. A késő középkori festményeken láthatunk például olyan ábrázolásokat, ahol angyalokként jelenhettek meg Szűz Mária mellett.

– Tavaly volt az igazgatóválasztás a megyei intézményekben, nálatok is. Nagy a tülekedés az igazgatói pozíciókért?

– Egyedüli pályázó voltam az intézetünk igazgatói posztjára. Ha nincs ellenjelölt, akkor is vizsgát kell tenni.

– Neked milyen terveid voltak, amikor először pályáztál az igazgatói posztra?

– Amikor 2015-ben először indultam harcba a pozícióért, igen sok változást szerettem volna véghez vinni. S most azt tudom mondani: Sikerült! Ebben nagyon sokat segítettek a megyei képviselőink. Amióta igazgató vagyok, úgy 600 ezer eurónyi támogatást kaptunk tőlük az 1972-es volt pionírtábor épületeinek felújítására. Szinte mindent felújítottunk, a két épületet, ahol a lakóink élnek, a portát, a garázst, minden hőszigetelve lett, kicseréltük a nyílászárókat, a berendezést. Most az a tervem, hogy szeretnék nekik kültéri játszó- és edzőteret építtetni, ide pedig egy nagy „Ember, ne mérgelődj” (Človeče, nehnevaj sa) társasjátékot hatalmas bábokkal, vagy dámajátékot, esetleg minigolfot. A munkámat pedig elismerik, hiszen megyei szinten a miénket tartják a legjobb intézetnek! Egy alkalommal a főnöknőm azt mondta, hogy amikor erre a posztra kerültem, másfél évig csak játszottam az igazgatót, de most már valódi igazgató vagyok. Ez pedig nagy dicséret.

– Itt a koronaszörny, s az intézetekre veszély leselkedik. Milyen intézkedéseket vezettetek be a koronavírus kapcsán?

– Közel hatezer eurót költöttünk mosható szájmaszkok és levegőszűrős maszkok vásárlására, illetve bebiztosítottunk kesztyűket, fertőtlenítőszereket. Ezenkívül az összes alkalmazott számára vásároltunk kezeslábasokat. Természetesen a központban kijárási tilalom van, senki nem jöhet be és nem mehet ki. Minden reggel lázmérést végzünk az összes dolgozón és lakón. Utóbbiak egyre rosszabbul viselik a bezártságot, hiszen eddig kijártak a focimeccsekre a faluba. Felkészültünk a legrosszabbra, mindkét szárnyban kijelöltünk járványszobákat. Én pedig mindenre felkészülve két váltás ruhát hoztam be az irodámban. Remélem, nem lesz szükség rá!

–angyal, nagyvendégi–

 

Kapcsolódó írásunk: Családon belüli erőszak

web-bannerek-hirlevel-02_4.jpg

Új Nő csapata