MLM: a rendszer, ami bedarál, avagy így nem lettem MLM-ügynök!

Olláry Ildikó madártávlatból veszi szemügyre az MLM-ügynökök néha ellentmondásos ténykedését.

Írásom kissé sztereotip, máskülönben azonban nem tudtam volna szemléltetni az alábbi abszurd helyzeteket. Ugyanakkor szeretném meghagyni a másik félnek is az esélyt, hogy bebizonyítsa: vannak etikus MLM-ügynökök* is, akik tapintatosan járnak el. Akiket tényleg a jó szándék vezérel, nem pedig az, hogy másokat megvezetve jussanak el a Holdra. Ezért az Olvasókat arra biztatom, ne csak az én szűrőmön keresztül, hanem a saját tapasztalataik alapján is ítéljenek! ( *MLM: multi-level marketing, mikor az értékesítés hálózatépítők által történik az ismerősök felé történő ajánlás útján.)

• Az MLM-ügynök
  Munkájuk távoli szemlélőként akár irigylésre méltónak is tűnhet. Néha azonban csupa szemfényvesztéssel találkozunk, s erről éppen a rendszer védnökei – maguk az MLM-ügynökök – tehetnek.
• Az üzenet
  Mi majdnem minden ügynök üzenete? „Mert tíz év múlva ilyenkor egy medence szélén fogok heverészni, és soha többet nem kell majd számolgatnom a pénzt...”
• Szép ez a rúzs, de én még iskolába járok.
  „Nem költök 40 eurót sminkre” – írtam Esztinek. Mire ő annyit válaszolt, ha esetleg meggondolom magam, jelentkezzem. Egy hét elteltével aztán mégis ő keresett meg. „A biztonság kedvéért bepakoltam neked egy rúzst a kosárba. Hidd el, nem bánod meg!” Végül az „Ismerős törlése”-gombra kattintottam, amit valóban nem bántam meg.
• Idézetek a sikerről
  Világmegváltó tervek, motivációs könyvek és Brian Tracy-idézetek a sikerről. Munka közben lőtt szelfik, wellnesshotelekbe szervezett csapatépítések és óriáskivetítő előtt átvett kitüntetések. Az MLM világa a kívülálló számára misztikusnak és csábítónak tetszik, nekem viszont hamar „lehullt a lepel”. Amiért (ismétlem) éppen ők, a rámenős MLM-ügynökök a felelősek.
• Nagy célok
  Az MLM-eseknek két nagy céljuk van. Az egyik, hogy eladják az adott cég termékeit, a másik, hogy új ügynököket toborozzanak. Akik aztán a piramisban alájuk szerveződnek, s ők is már „rájuk dolgoznak”. Vannak, akiknek zseniálisan megy ez az ajánlósdi, és fényes karriert futnak be, a nagy átlag viszont csak küszködik. Két, az Amerikai Egyesült Államokban végzett tanulmány is arra az eredményre jutott, hogy az MLM-rendszerben dolgozók 99 százalékának veszteséges vagy nullszaldós az üzlete.

Látod, Gabie?

Kétség sem fér hozzá, a teleshopos Horst Fuchs volt életem első értékesítési ügynöke. Máig előttem van, amint pecsétgyűrűs ujjaival aprítja a narancsot, majd bájos segítőjével, Gabie-val belepakolják az egészet egy gyümölcscentrifugába. „Látod, Gabie? Csak megnyomod a gombot, s már zúzza is szét a narancsot!” – ujjongott a kopaszodó, fülbevalós tévésztár. Ezután Fuchs felém – vagyis a néző felé – fordult, majd szájbarágós stílusban elmagyarázta, hogy miért lesz szegényebb az életem, ha nem rendelem meg most azonnal a centrifugát. Sőt, mivel annyira szerencsés vagyok, ma – persze kizárólag csak ma! – egy elektromos vakondriasztó is jár hozzá.

Mivel a Teleshopot rendszerint a Kölyökklub után sugározták (a kétezres évek elején járunk), sutyiban nem egyszer ragadtam oda a képernyő elé – s hallgattam végig Fuchs teljes eszmefuttatását.

Az öreg ugyanakkora lelkesedéssel próbálta meg rám sózni „a világ legspécibb serpenyőjét”, mint azt a zseniális autóápolót, ami még akkor is ápol, ha épp tojást sütünk a motorháztetőn. (Mert utóbbi, ugye, mindennapos dolog.) A minden hájjal megkent saleses különben nem restellte bemutatni ezt az őrült mutatványt... Én pedig hiába éreztem már tízévesen, hogy tenyérbemászó Fuchs modorossága, mégis képes volt meggyőzni arról, hogy igenis elkelne otthonra valamelyik teleshopos vívmány.

A karosszérialakatosból lett német topshopkirály – hála az anyai szigornak és az anyagi kiszolgáltatottságomnak – végül egyszer sem bírt vásárlásra. Azok az ismerőseim viszont, akik évekkel később MLM-esnek álltak, mind egy szálig rá emlékeztettek. Azaz addig-addig érveltek, magyaráztak, kérleltek, míg azt nem mondtam, hogy rendben. „Megveszem a fránya termékedet, csak hagyjál már...”

Van számodra egy szuper ajánlatom!

Vannak emberek, akik értékesítőnek születtek. Akiket olyan karizmával és rábeszélőkészséggel áldott meg a sors, hogy perceken belül bárkit a tenyerükből etetnek. Ők nem félnek rámenősek lenni, s ha eladásról van szó, bizony nem munkálkodik bennük túl nagy szégyenérzet. Mindenfajta ironizálás nélkül állítom: ez egyfajta tehetség, s a piacon az efféle promótereknek is fontos szerepük van. Persze, még ez sem garancia arra, hogy valaki MLM-esként is befut majd, hiszen ahhoz kismillió egyéb dologra – például szerencsés csillagállásra – is szükség van.

Mert mi is az az MLM?

A multi-level marketing többszintű értékesítést jelent. Az értékesítés itt független értékesítőkön – ügynökökön – keresztül történik. Magyarán: nem az üzletben vesszük meg az árut, hanem az ügynöktől, aki meggyőz bennünket: „Minden igazi nőnek van egy piros rúzsa, neked is kell!” Ügynök pedig bárki lehet: ők a teljesítményük alapján hierarchikus hálózatba szerveződnek. S minél több ismerősüket hívják meg a rendszerbe, annál magasabbra jutnak a piramisban; ergo minél több vásárlást generálnak, annál többet profitálnak.

Az MLM ötlete onnan származik, hogy egy elégedett vásárló tovább ajánlja rokonainak, barátainak a neki jól bevált terméket. A piramisrendszerben az elégedett fogyasztó is részt vesz az értékesítésben, tehát ő is árul. Az ajánlásért pedig pénzt kap, vagyis inkább javadalmazásban részesül. Ha pedig a vásárlója szintén tovább ajánlja a terméket, ő, az eredeti ajánló ismét részesedést kap a jutalékból. És így tovább. A vége egy álomélet, mert az eredeti ajánlónak már nem is kell iparkodnia, csak úgy dől a lé... (Legalábbis a kezdőket ezzel kecsegtetik.)

Ha tetszik, ha nem, az emberek többségében – hozzáteszem, ez alól én sem vagyok kivétel – nincs meg az értékesítői véna. A jobbik eset, ha ezt időben felismerjük, a rosszabbik pedig... Nos, az valahol a „Van számodra egy szuper ajánlatom!” és az „Ugye te is szeretnél kilépni a mókuskerékből?” típusú üzeneteknél kezdődik.

Mókuskerék és más mesék

– Julcsi, hogy is volt az, amikor M. kiosztott Messengeren? Tudod, amikor hülyének nézett, hogy nem akarod felépíteni az áloméleted? – hívtam fel a barátnőmet a minap. (Igaz, először nem nagyon értette, mit szeretnék, de miután kiderült, hogy cikket írok az MLM-rendszerről, már darálta is a sztorit.)

– Először rám írt a szokásos szöveggel: mindig is úgy érezte, hogy „hihetetlenül pozitív” a kisugárzásom, s hogy pontosan ilyen embereket keres a csapatába. Merthogy van számomra egy szuper ajánlata: egy feltörekvő, nemzetközi cég sminktermékeit kellene promózni. Eleinte elég, ha berendelek pár ajakápolót, és posztolok róluk az Instán, aztán amikor már az összes ismerősöm ilyet szeretne (mert ugye ez pont így szokott történni), jöhet a többi termék. És hogy nem kell megijednem, mert a mentoromként segíteni fog! – kuncogott Julcsi. A margóra megjegyezném: míg a barátnőm öt éve dolgozik személyzetisként, s maga mögött tud két diplomát, addig M. azóta, hogy leérettségizett, gyermekgondozásin van. Természetesen egyik élethelyzet sem jobb vagy rosszabb a másiknál, azt viszont elképzelni is mókás, hogy a valós munkatapasztalattal nem rendelkező M. osztogat karriertanácsokat Julcsinak.

– Megköszöntem szépen, hogy rám gondolt, és megírtam, hogy nem aktuális a dolog – folytatta Julcsi. – De M.-ünk nem tágított: faggatni kezdett, hogy mivel foglalkozom. Elmondtam neki, sőt – urambocsá! – azt is hozzá merészeltem fűzni, hogy teljesen elégedett vagyok a nyolcórás irodai munkámmal. Erre ő minősíthetetlen stílusban kioktatott, épphogy csak azt nem mondta, hogy egy idióta vagyok, amiért „ahelyett, hogy a saját bizniszemet építeném, mások szekerét tolom”. Azt viszont többször kihangsúlyozta, hogy épp egy olyan lehetőséget készülök eldobni, aminek a révén örökre kiszakadhatok a mókuskerékből. Amúgy meg nemigen érdekelte, hogy én mit akarok – horkant fel Julcsi.

(© Paige Smith Spearin)

– Egyébként kíváncsi lennék, hogy ezt a mókuskereket miért forszírozzák annyira – morfondíroztam. – Csak az elmúlt fél évben legalább három önjelölt mentor talált meg ugyanezzel a szöveggel.

– Ami azt illeti, neked sem kell a tapasztalatokért messzire menni. Ugye beleírod a cikkbe Zolit? – kérdezett vissza. S ekkor, mint derült égből a mennykő, elém pattant Zoli ficsúrosan nyájas arca...

– Hogy is hagyhatnám ki – feleltem.

Magasélet karnyújtásnyira

Elsős egyetemista voltam, amikor megismerkedtem Zolival. Ő már a húszas évei végén járt: nagy dumás volt és magabiztos, ráadásul mindig szépen felöltözve, zakóban és ingben járt. Úgy éreztem, végre egy komoly férfival randizom a hozzám hasonló korú, éretlen srácok után. Aztán egyszer – emlékszem, éppen az egyik pozsonyi pláza teraszán kávéztunk – előállt egy „zseniális” ötlettel: sokra vihetném, ha beállnék alá biztosítási ügynöknek. Első körben elég, ha pár barátnőmnek mesélek a lehetőségről, később viszont sokkal többet kereshetnék, mint amennyit a ZARA-ban valaha is fogok... (Akkoriban ott dolgoztam az iskola mellett.)

Nem mondom, hogy nem volt kecsegtető az ajánlat, főleg, ahogy lehengerlő stílusában előadta. Hisz ki ne akarna sok pénzt keresni? Szerencsére viszont már akkorra volt bennem annyi józan belátás, hogy tudjam: nem én vagyok az ő embere, sose tudnék tukmálni, ráerőszakolni valamit másokra.

Ezt rögtön meg is mondtam Zolinak, mire az aktatáskájáért nyúlt, s egy köteg névjegykártyát húzott elő. „Megtennéd, hogy legalább ezeket szétosztogatod?” Azóta sem tudom, hogy irántam érdeklődött-e, vagy csak rajtam keresztül próbálta megközelíteni a (ma már tudom, hogy a direkt marketinggel leginkább befolyásolható) húszéves korosztályt. Mert később, ahogy egyre jobban megismertem őt, s hallgattam a monológjait, egyre inkább aggasztott a „jó világról” alkotott elképzelése. „Tudod, miért dolgozom ennyit? Mert tíz év múlva ilyenkor egy jachton fogok heverészni, és soha többet nem kell majd számolgatnom a pénzt. Úgy élek majd, mint amiről az emberek 99 százaléka álmodni sem mer. Nem lesz főnököm, aki szívasson, mert én aztán nem fogok naphosszat egy íróasztal mögött görnyedni...”

Arra nem emlékszem már, hogy ilyenkor mit válaszoltam, azt a keserű érzést viszont pontosan vissza tudom idézni, ami elfogott. A szívem meg azt súgta: „Nem lesz ennek jó vége...” Zolival hamar szétváltak az útjaink. Csak hosszú évek elteltével hallottam róla ismét: ekkor már rendes, polgári állása s egy szép családja volt. A számításaival ellentétben nem lett milliomos: viszont megviselte, hogy az álomélet illúziója harmincas évei végére már ködbe veszett. Ki járt jobban, ő vagy én? Nem tudom, egy dologban viszont biztos vagyok: ha később is eszközként használta a körülötte levőket, nem sokan csekkolhattak be a hajójára.

„Egyetemista koromban én is voltam biztosítási ügynök” – mesélte egyik barátnőm, Kincső. „Sosem okozott problémát a kommunikáció, egy idő után viszont eszméletlen kínossá vált, hogy húszévesen osztogatok pénzügyi tanácsokat negyvenéves embereknek. Attól is rettegnem kellett, nehogy valaki felmondja a biztosítást, ez esetben nekem kellett volna fedezni a hiányt...”  

Csak igyunk meg egy kávét!

Zoli esete megtanított arra, hogy elővigyázatos legyek mindenkivel, aki hirtelen felbukkan a múltamból, s egyszeriben túl nagy érdeklődést tanúsít irántam. A „Nincs kedved meginni egy kávét?” és a „Volna rám néhány perced valamikor?” MLM-nyelvre lefordítva nagyjából azt jelenti: „Kicsit bájcsevegünk egy kávé mellett, aztán remélem, veszel valamit.” Elméletben persze mindig is tudtam, hogy ezek az emberek határozott céllal környékeznek meg, mégis...

Nemet mondani („Bocs, de nem akarok veled találkozni.”) mindig kemény dió. Ami azt illeti, nem egy rúzs, testápoló, sampon vagy vitamin landolt a kosaramban, mire megtanultam visszautasítani az ajánlatokat. Utóbbi bizonyára az én gyengeségem, mert minden egyes alkalommal azt éreztem: „Szegény, már itt töri magát fél órája, kínos, ha nem veszek tőle semmit.” A legtöbb így vásárolt termékben egyébként nem csalódtam, sőt néhányat közülük máig rendelek, ezzel a sarokba szorítós üzletpolitikával szemben viszont erkölcsi aggályaim vannak. Nem tartom helyesnek. Pláne nem abban a stílusban, ahogyan azt Eszti praktizálta...

Esztit gimnazista koromban egy nyári táborban ismertem meg. Igaz, ott nem sokat beszélgettünk, hisz három-négy évvel idősebb volt nálam, a Facebookon viszont bejelölt. Az a típusú lány volt, akit mindenki kedvelt: a csajok olyanok akartak lenni, mint ő, a srácoknak pedig kivétel nélkül tetszett. Már mindketten Pozsonyban éltünk, amikor felkeresett: „Nincs kedved együtt lógni?” – kérdezte. Mondanom sem kell, nagyon megörültem, hisz valahol mindig is felnéztem Esztire. Ám amikor láttam, hogy újabban csak wellnesshotelekből meg MLM-konferenciákról posztolgat, összeállt bennem a kép. (Az efféle, tömegpszichózissal operáló, sikertörténetekkel megspékelt toborzókonferenciák témája szintén érdekes lehet.)

Gyanúm rövid úton beigazolódott: Eszti tényleg azért akart barátkozni velem, hogy beszervezzen maga alá. Majd mikor virágnyelven elmondtam neki, hogy ez kizárt, tukmálni kezdte a cég termékeit. Nála is az „Ismerős törlése”-gombra kattintottam.

A nem az nem!

Mielőtt bárki félreértené: nem az MLM-rendszert s nem is annak értékesítőit szeretném pellengérre állítani. Ha valaki ez mellett a vállalkozási forma mellett dönt – mert mondjuk annyira bízik az adott cég termékeiben, esetleg hoz a főállása mellé egy kis mellékjövedelmet –, még drukkolok is neki, hogy a biznisze nyereséges legyen. (Például sok kis kaliberű, de elégedett Oriflame értékesítőt és vásárlót ismerek.) Ugyanakkor azt is gondolom: úgy lenne fair, ha az ügynökök nem a gimnáziumot épphogy csak befejező, a felelősségteljes döntéshozataltól még igencsak távol álló fiatalokat szólítanák meg. Ha nem bújtatnák az érdeklődés álcája mögé a valós szándékaikat; nem manipulálnák az embereket különböző pszichológiai trükkökkel, s elfogadnák azt, hogy „nem”. Csak ez esetben ugye a legtöbb vállalkozás már azelőtt befuccsolna, hogy az értékesítők annyit pisszenhetnének: aranyfokozat... (Teljesítményük alapján így rangsorolják az MLM-eseket – a szerk. megj.)

Végezetül...

...az online hálózatépítőkhöz szólnék. Most, hogy megbizonyosodtatok arról, hogy a kisugárzásom mégsem pozitív, s nem hozom a megkívánt szintet, illetve újságíróként nem elég elhúzni előttem a „laptop lifestyle” vagy a „kötetlen munkaidő” mézesmadzagját, fordítsátok hasznosabb dologra a rám pazarolt időtöket. (Nem mellesleg higgyétek el, hogy egy Horst Fuchson szocializálódott ember tényleg kiszúrja, hogy ki a vérbeli saleses.) Mindettől eltekintve kívánom, hogy legyetek sikeresek, de közben ne feledjétek: a sikerhez nem csak egy út vezet.