Falusi padláson porosodó, nagy értékű műtárgyak, kertvégéből előásott ezüst étkészlet, grófi címerekkel fémjelzett tárgyak. Köztünk élnek – a Csallóközben.

Valakinek fölösleges kacatnak tűnhet a lepercent fülű porceláncsésze, foltos festmény, század eleji képeslap vagy molyrágta komód, csorba kancsó, de kérem, semmit ne dobjanak ki!

mukincsek-kezdo.jpg

Nyékvárkonyon jártam egy ismerős néninél. Az egyszerűen berendezett kis házban felfigyeltem két gyönyörű karosszékre. Jó minőségű anyaggal voltak kárpitozva, tömör fából készültek. Árván álltak a sarokban, egyáltalán nem illettek a falusias környezetbe. Megjegyeztem, hogy gyönyörűek.

– Ezek? Ugyan! Nagy, nehéz dögök. Négy volt belőlük, de nem volt hely, ezért a papa kettőt eltüzelt – válaszolta a néni. Mikor arról faggattam, hogy mit gondol, honnét lehetnek, akkor elmondta, hogy a kastélyból. (Hogy értsük: onnan hozták el, hogy ne kerüljenek ebek harmincadjára. Vagy éppen így kerültek ebek harmincadjára?) Nem egyedi eset a Csallóközben. Egy barátnőm lakásán egy másik kastélyból származó kanapéval találkoztam, másik családi ismerősnél aprólékosan megmunkált, réz dohánytartóval.

Sőt, láttam már olyat is, hogy az intarziás tölgyfa asztal négy lábát levágták, mondván: „Öreg vacak, kinek kell manapság ilyen?! Levágtuk, így tyúkpucoláskor nem kell görnyedezni. Így legalább kényelmes!”

Az egyetem alatt egy nyarat az Egyesült Államokban töltöttem, Észak-Karolina államban, Raleighben. Az első szabadnapomon meglátogattam a helyi szépművészeti múzeumot, és az első kiállított tárgy, amit megláttam, egy gyönyörű barokk monstarncia volt. Ebben semmi különöset nem találtam egészen addig, míg meg nem néztem a származási helyét. „Bratislava” – ez állt a táblán.

Műtárgyaink kalandos utakat járnak meg. Az arisztokrácia és az egyház kincseinek nagy részét elvitték a németek. Ami nekik nem kellett, vagy túl nagynak találták, vagy nehézkésnek a szállítást. (Egy barátom 120 x 100 méretű olajfestménye így élte túl a háborút: macerás lett volna a szállítás, és a németek voltak olyan jó fejek, hogy nem semmisítették meg.) A megmaradt műtárgyakat az oroszok lopták szét, a maradék maradékát pedig a helyiek. Ellopták, magukhoz vették, megmentették a pusztulástól, vagy épp ajándékba kapták a menekülő „gróféktól”. Mindegyikre volt példa. Valahogy mindig irigylem a nyugati országokat, mert megmaradtak a kincseik, műtárgyaik, belvárosaik. Mennyire más végigsétálni egy francia, osztrák, de talán még egy cseh kisvároson, mint egy felvidékin. Ott megmaradtak a középkori épületek, nem barmolták szét a városközpontokat, nem rombolták le a régi házakat, és nem építettek a helyükre szoci monstrumokat.

hirlevel_web_banner_1_160.jpg

Somorjáról származom, a nyolcemeletes panelházak tövében nőttem fel. Gazda sor, Duna utca, Városmajor. Valamikor itt is alacsony házak álltak, de ósdinak, divatjamúltnak és komfort nélkülinek tartották őket, így jöttek a „blokkok”. És a tollas. Ki ne emlékezne a hangszóróval utcák közt cikázó kereskedőkre, akik egy csomó mindent felvásároltak. Vicces pénzeket fizettek a kastélyokból származó „cókmókért”. Legendák szólnak arról a kereskedőről, aki több száz tulipános ládát vásárolt fel a Gömörben, és adta el Hollandiába.

Olyan történetet is ismerünk, amikor a szentek értékes szobrait maguk a papok lopták ki a templomból. Gipsszel helyettesítették azokat, és senkinek fel sem tűnik, hogy a sokat megélt, mesterien megmunkált faszobor helyett egy ócska replika alatt imádkoznak! Ezekkel az üzletekkel mi lettünk kevesebbek. A múltunk jókora darabját veszítettük el. Az elpusztított értékeket nem lehet újravarázsolni, de még mindig van mit menteni.

Egy somorjai hölgy például régi téglákat gyűjt. Több száz megmentett darabja van, igazi kincsek ezek. A mai napig bontanak le értékes, régi épületeket a Csallóközben, és egy somorjai bontáskor például 17. századi dátumos téglák kerültek elő. 

Orosz Örs, a somorjai Fórum Intézet munkatársa szenvedélyes gyűjtő. Dunaszerdahelyen él, és minden érdekli, ami a régmúlt időkből származik. Igényesen megmunkált eszközök, könyvek és dísztárgyak, minden jöhet, ha felvidéki. Ám nem tagadja, hogy elsősorban a „papirosokhoz” vonzódik. Lakása teli van régi könyvekkel, török időkből származó ágyúgolyókkal, amit a Dunából halásztak ki, festményekkel, de találunk ókori római fibulákat is, amit detektorral a csallóközi határban találtak meg.

– Gyerekkorom óta ez a szenvedélyem. Dunamocson, ahonnét származom, mindenhová bekopogtam, és sok padlást végigkutattam! Hihetetlen kincsekre lehet bukkanni még mindig – magyarázza. Mikor arról faggatom, hogy melyik a kedvenc tárgya, először habozik, hogy nem tud olyat mutatni, mert rengeteg kedvence van, aztán egy 16. századi, világos bőrbe kötött könyvet nyom a kezembe. Megmutat egy másikat is, amit Bél Mátyás saját kezűleg dedikált mecénásának, Pozsony vármegye egyik tisztviselőjének.

szobor_3.jpg

– Nagy viták zajlanak a mai napig arról, hogy Bél Mátyás vajon magyar volt-e vagy szlovák, netán német. Latinul írta a könyveit. Ez az egyedüli magyar nyelvű műve, és érdekessége, hogy a kézzel írott ajánlás latin nyelvű szövegében a saját nevét német helyesírással jegyezte le. Azt hiszem, ezzel el is dőlt a nemzetisége! – magyarázza. Mikor arról kérdezem, hogy hol szerzi be a kincseit, sorolni kezdi: Vatera, Ebay, különböző online fórumok. A gyönyörű vitrinért egészen Prágába ment teherautóval, az egyik zsebórát pedig három gombóc fagyiért cserélte, és van egy preparált kígyója is.

– Az egyetemen geográfiát tanultam, és a szakmai gyakorlatom egy prágai középiskolában töltöttem. Éppen felújítás zajlott az épületben, selejtezték a hasznavehetetlen tárgyakat. Ezt a korallkígyót is ki akarták dobni, mert le volt törve a feje. Én hazahoztam és megjavítottam – meséli. A dolgozószobában található vitrin igazi kis cabinet de curiosités. Van benne század eleji gyógyszeres doboz, ezüst desszertcsipesz és egy csomó izgalmas dolog.

Az egyetemi évek alatt az egyik nyáron egy építkezésen dolgoztam – meséli Örs. – Egy régi prágai házat bontottunk le, majd építettünk újjá. Ott találtam a falba falazva, egy ócska rongyba csavarva ezt a Lefaucheux revolvert. És tudod, mi a legérdekesebb? Hogy én ezt előre megálmodtam!

Hála az égnek, az Örshöz hasonló emberekből több is van. Gyakran csak a szűk környezetük tud róluk, titokban tartják, hogy megvédjék a műtárgyaikat. Egy impozáns gyűjtemény tulajdonosa, aki sok, felvidéki kastélyból származó tárgyat vásárolt fel, azzal utasította vissza az interjúfelkérésem, hogy nem szeretné, ha otthona tolvajok célpontjává válna. Ő is az a típusú gyűjtő, aki mindent meg akar menteni. Bolhapiacokra jár, felvásárolja az egérrágta, szúette felvidéki kincseket, és érdeklődik a helyieknél is, hogy van-e valami megmentésre érdemes holmijuk. 

Ďurica Katarina