A művészetek nem egy, hanem száz világot nyitnak meg előttünk

Hiszem, hogy a képzőművészet, akárcsak a zene, a lelkünk legrejtettebb mélységeivel rezonál. Miközben elmerülünk egy izgalmas ecsetvonásban, egyedi színharmóniában, érzések hada tör felszínre belőlünk. S mindig egy kicsit közelebb kerülünk a saját belső világunkhoz a művész perspektíváján keresztül…

Játékos, mélyreható, formabontó. Ezek a jelzők jutnak eszembe, ahogy besétálok a pozsonyi Liszt Intézet kiállítótermébe, amely nemrégiben Havadtőy Sámuel extatikus birodalmának adott otthont. „Egy élő pop-art-legenda” – konstatálom, miközben végigpásztázom a laikus szemnek elsőre talán szokatlan, részletgazdag alkotásokat. Végül egy fél lábon álló Rózsaszín Párduc mögül a kiállítás kurátora, Kún Kelemen Melinda (Bős) lép elő, s a következő másfél órában egy izgalmas „utazás” veszi kezdetét. Beszélgetésünk egyes állomásain libabőrözve hallgatom, milyen csoda születik abból, ha egy művész és egy galériatulajdonos hölgy álma összefonódik.

Kún Kelemen Melinda (42) Somorjáról származik. Kislány korától a képzőművészet szerelmese, később Budapesten művészettörténetet és esztétikát tanult. Dolgozott galériában, gyakornokoskodott a Szépművészeti Múzeumban, majd bősi származású férjével hazatértek, s a Csallóközben teremtettek otthont. Melinda ma két gyermek (9 és 12 évesek) édesanyja, 2016-ban pedig régi álmát is megvalósította: galériát nyitott Kún Kelemen Fine Arts néven. Melinda évek óta szoros szakmai és baráti kapcsolatot ápol Havadtőy Sámuellel: az Álom az álomban – egy személyiség érzete c. kiállítás a közös munkájuk gyümölcse.

– Mindig nagy elismeréssel beszélsz Havadtőy Sámuelről. Mi az, ami számodra a nagy művészek között is különlegessé teszi őt?

– Samet évekkel ezelőtt, egy budapesti kiállításon ismertem meg. Megjegyeztem, hogy „Milyen jót tesznek ezek az alkotások a térnek!”, mire ő visszakérdezett: „Ugye?” (Mosolyog.) Az első pillanattól kezdve megértettük egymást, és kialakult egy mély lelki kapocs közöttünk. Azt is mondhatnám: az életemben ő tölti be a vágyott nagyapa szerepét. Erre Sam most biztosan azt felelné: „Túl öreg vagyok!” Pedig aki ennyi kíváncsisággal, lendülettel éli az életét, az sohasem fog megöregedni. Amikor 70 éves lett, készített egy-egy műtárgyat a hozzá legközelebb álló 70 embernek. Ha egyszer mi 70-en összejövünk, össze tudjuk illeszteni élete legfontosabb kapcsolatait.

Az én képemen ő testesíti meg a nagy bolygót, én a kicsit. Ugyanez jellemzi a kapcsolatunkat: Sam a feneketlen bölcsesség- és szeretetkút, én pedig folyamatosan tanulom tőle, hogyan kell élni.

– Valahol a kiállítás címe is ezt vetíti elő. Hogy egy sokat tapasztalat, érzékeny művész belső világába nyerhetünk betekintést.

– A kiállítást eredetileg a római Collegium Hungaricum magyar intézetben mutattuk be tavaly, a pozsonyi tárlat annak a folytatása – vagy ha úgy tetszik, kistestvére. A kurátori gondolatot egy 1959-es, fekete-fehér fotó inspirálta. Samet ábrázolja 7 éves korában Magyarországon, a kommunista diktatúra időszakában. A 72 éves, ünnepelt művész a szegénysorban tengődő kisfiúra tekint vissza, s vele együtt az élete alakulására. A fénykép alapján hat önarckép született.

– A kisfiú előtt heverő füzetben mindegyik alkotáson más-más felirat szerepel, például: „A szerelem pokol” vagy „Nem bánok semmit”, melyek Sam különböző életszakaszaira utalnak. A fő művön azonban üres a füzet. Amikor megkérdeztem tőle, miért, azt felelte: „Mert a 7 éves kisfiúnak még nincs megírva az élete. Ugyanígy a 70 éves, jövőbe tekintő férfi sem tudja, mi következik. Ugyanakkor hiszi, hogy még rá is várnak szép dolgok az életben…” S valahogy ez az optimizmus, ez az állandó boldogságkeresés szövi át Sam teljes művészetét. Az Álom az álomban arra is utal, hogy Sam Yoko mellett fokozatosan érett művésszé. Egy ponton azonban „kinőtte” a tanár-diák viszonyt, és a saját nagysága révén vált a pop-art egyik legjelesebb – és egyetlen magyar – képviselőjévé.

– Sam alkotásainak izgalmas eleme a csipke. Mit jelképez ez a művészetében?

– Befogadóként a csipke egy finom struktúrán, hálón keresztül behív minket a műbe. Ugyanakkor – akárcsak egy menyasszonyi fátyol vagy halotti lepel – el is fed. Történetek, sokszor traumák bújnak meg a csipke alatt – ami a nők fájdalmának metaforája. Régen ugyanis a nők nem alkothattak: az egyetlen meditatív tevékenységük az volt, hogy kötötték a csipkét. Azért is vásárol Sam a piacon, idős néniktől csipkét, mert a munkájuk, az érzéseik, az életük van benne. Ilyen értelemben beemeli és felemeli a női sorsokat a műveiben. Sam köztudottan a feminizmus elkötelezett híve, s ez az irányzat természetesen Yoko révén is hatással volt rá.

– S hogy kapcsolódnak ide a mesefigurák?

– Sam és Arturo Schwarz olasz művészettörténész egyszer Olaszországban sétálgattak. Éppen egy kirakodóvásár mellett haladtak el, amikor Arturo meglátott egy 50-es évekbeli Disney-figurát. Ekkor azt mondta Samnek: „Megveszem neked, ha kezdesz vele valamit!” S így indult Sam kapcsolata a mesefigurákkal. A pop-artról tudni kell, hogy a mindennapi kultúrából merít elemeket. Ami Samnél a Mickey egér, az Warholnál a paradicsomleves. Sam legtöbbször eredeti, antik tárgyakra dolgozik rá, vagyis „új életet lehel” a mesefigurákba. A kiállítás éppen ezért nemcsak a felnőtteknek, de a gyerekeknek is élvezetes.

– Álom az álomban: ez a te karrierutadra is rávetíthető. Galériáról álmodtál, galériatulajdonos lettél. S ma számos, Samhez hasonló, nagy sikerű művésszel dolgozol együtt.

– 2016-ban egy csoda szép, kétszintes magángalériát nyitottunk Pozsony szívében. Maga volt a megvalósult álom, később azonban be kellett látnom: a szlovák piac jelenleg nem teszi lehetővé, hogy kőgalériaként üzemeljünk. Az épület bérlését visszamondtuk, a nemzetközi vásárokon azonban továbbra is aktívan részt veszünk, illetve az eladások és a koprodukciók is gőzerővel pörögnek tovább. Az alapkoncepciónk az, hogy külföldön híressé vált, magyar gyökerekkel rendelkező művészeket igyekszünk a régiónkkal megismertetni. Ilyen volt például a Fiedler-kiállításunk (Fiedler Ferenc, avagy François Fiedler egy nagy sikerű magyar származású művész volt Párizsban). De a szlovákok például Csontváryt sem ismerik, pedig a művész Kisszebenből származik – s hatéves koráig nem is tudott magyarul.

A galériánk másik fő profilja, hogy fiatal tehetségeknek segít a pályán elindulni. A kortárs, modern irányzat mellett persze a klasszikus vonal is megjelenik: kereskedek például Munkácsyval vagy Rippl-Rónaival is.

– Ez azt jelenti, hogy Szlovákia lakossága egyelőre kevéssé nyitott a művészetekre?

– Szlovákia fiatal ország, nálunk ez a tradíció még csak alakul. Itt is akadnak szép számban gyűjtők, de míg Magyarországon a műkedvelés valahogy zsigerileg benne van az emberekben, addig a szlovákiai átlagpolgár kevésbé nyitott. Amíg működött a kiállítóterünk, főleg turisták fordultak meg nálunk, az utca embere csak ritkán tért be. Sőt, sokan hagyományos múzeumnak hitték, s belépőjegyet akartak vásárolni. Egyszer az egyik szlovák gyűjtő meg is kérdezte: „Miért jöttél ide Budapestről? Hisz mi, szlovákok e téren annyira tenyeres-talpasak vagyunk!” Pozsonyban tehát egyelőre nincs társadalmi jelentőségük a galériáknak: a Soga aukciósház messze elmarad a budapesti Kieselbach Galériától vagy Virág Judit Galériától. Összességében mégsem bántam meg, hogy Pozsonyba jöttünk: Szlovákiában ugyanis van még tér, hogy alakítsuk a piacot.

– Úgy sejtem, már van is víziód.

– Fontos lenne, hogy Pozsonynak legyen saját művészeti vására, art fairje. Ez kulturálisan hatalmasat lendítene az ország renoméján, illetve a gyűjtők részéről is lenne rá igény. Ennek az előkészítésén munkálkodunk jelenleg, s bízunk benne, hogy meg is valósulhat a jövő évben.

– Honnan ez az eltökéltség benned?

– Kislány korom óta rajongok a képzőművészetért: az egyik legszebb gyerekkori emlékem, hogy anyukámmal ülünk, s lapozgatjuk a Leonardo-könyvet. Később, a Somorjai Művészeti Alapiskolában Skriba Pál festőművész is hatott rám, a tőle tanultak az egész pályámon végigkísértek. Azt a pillanatot azonban soha nem felejtem el, amikor tizenévesen, a záróvizsgámra tanulva rádöbbentem: belőlem soha nem lesz festőművész. Hiszen az olyasfajta látásmóddal, mint amilyennel Leonardo, Michelangelo vagy Tiziano rendelkeztek, születni kell.

Most, hogy ennyi művésszel dolgozom együtt, tisztán látom a köztünk lévő különbséget. Ugyanakkor azt is látom, mi az a plusz, amit én a művészetekhez hozzátehetek. De ez nem az alkotásban gyökerezik.

– Ezek szerint már nem festesz?

– Festek, de csak kedvtelésből. Legutóbb például, amikor nem tudtam aludni, különböző színhangulatokat festettem. Az alkotás mindig abba az irányba terel, amerre aktuálisan haladnunk kell. Megmutatja, mire van szükségünk: vagy önmagunkba mélyedünk, vagy elindulunk valami új, valami inspiráló felé. Aminek külön örülök, hogy a gyerekeim is fogékonyak a képzőművészetre és a zenére. A fiam nagyon szereti Picassót, a lányom egyik rajzát pedig tavaly beválogatták egy nemzetközi rajzversenyre.

Kún Kelemen Melinda és kisfia

– Mi az, ami művészettörténészként elkötelezett téged a galériák mellett? Hiszen a múzeumok világát is választhattad volna…

– Az egyetem alatt mindkét ágazatba belekóstolhattam – s mindkettő csodálatos megtapasztalás volt. A Szépművészeti Múzeum, ahol annak idején gyakornokoskodtam, a közép-kelet-európai országok nagybetűs múzeuma. Elképesztő nemzetközi gyűjteménnyel rendelkezik, csodás termei vannak, s én a műtárgybírálaton a legjobbaktól tanulhattam. Olyan alkotások eredetiségét volt lehetőségem bevizsgálni, mint Dürertől az Apokalipszis négy lovasa! Érdekesség, hogy Magyarországon a romák a legnagyobb hamisítók: teljes családok művelik generációk óta, s bizony nemegyszer meggyűlt a bajunk velük, amiért nem adtuk ki számukra az eredetiségi nyilatkozatot. Imádtam a múzeumot, az állami struktúra kötöttsége ugyanakkor nem nekem való. Ahogy azonban belecsöppentem a galériák változatos légkörébe, valamint megismerkedtem a modern művészettel és a gyűjtőkkel, tudtam: ez az én utam. Mielőtt megnyitottuk a pozsonyi galériánkat, éppen gyermekgondozási szabadságon voltam a lányommal. Hogy ne távolodjak el annyira a szakmától, ellátogattam a londoni Sotheby’s aukciós házba, ahonnan már konkrét vízióval jöttem haza. A megvalósításra viszont egy kicsit még várni kellett – ekkor ugyanis megszületett a fiam.

– Mi kell ahhoz, hogy az ember galériatulajdonos lehessen?

– Rengeteg tapasztalat és ismeret. Ki kell alakítani egy egyéni látásmódot, s kiépíteni egy széles kapcsolatrendszert. Laikus szemmel talán nem tűnik nehéz feladatnak elhelyezni pár képet a falon, egy galériásnak viszont olyan szempontokra is figyelnie kell, hogy miként esnek a fények, mennyit bír el a sínrendszer vagy hány százalékos a páratartalom. Tartani kell a kapcsolatot a művészekkel és a gyűjtőkkel; megtalálni azokat a személyeket, akik esetleg hajlandók kölcsönadni műveket; s biztosítani az alkotások biztonságos utaztatását.

A kiállításokhoz szükséges egy működő koncepció, egy kurátori gondolat. Illetve míg egy művészettörténész elbújhat a saját kis elefántcsonttornyába, s a háttérben meghúzódva írhatja a szövegeket, addig egy galériásnak ki kell lépnie az emberek elé, s megragadni a közönség figyelmét. A kicsúcsosodás – a katarzis – mindig a megnyitón jön el.

– Mit gondolsz: a képzőművészet bárkit képes megérinteni? Azokat is, akik kevésbé tartják magukat fogékonynak a művészetekre?

– Hiszem, hogy mindenkihez el lehet jutni. Mindannyiunknak a pajzsán van egy apró rés, amelyen keresztül beáramlik a fény! Vegyük például Sam művészetét: azok, akik nem szeretik a klasszikusokat, általában nyitottak a vidám, játékos mesefigurákra. De – hogy a klasszikusoknál maradjunk – kevesen vannak, akiket Munkácsy vagy Renoir hangulata ne szólítana meg. Egyszer felkeresett egy gyűjtő, aki azt mondta: csak befektetési célból vásárolna festményt, nem érdeklik a művészetek. Biztatni kezdtem, hogy legalább olyan képet válasszon, ami tetszik neki. Végül teljesen belemélyedt a festmények tanulmányozásába! S pontosan ez ebben a szép: ha nyitottak vagyunk, nem egy, hanem száz új világot nyitnak meg számunkra a művészetek! Csak el kellene engednünk azt a sztereotípiát, hogy ez egy steril, zárt világ. Épp ellenkezőleg: minden kiállítás az érzésekről, az emberi kapcsolatokról szól! Ami megjelenik a vásznon, az maga az élet leképeződése!