Itt a szünidő, az unokák a nagyinál nyaralnak. Mitől más ez a nyár, mint volt a régi idilli? Miért feszült a viszony a szülők és nagyszülők között?
Hát igen, régen valahogy minden könnyebb volt. A modern világ rengeteg stresszhelyzetet hozott magával, mindenki siet, mindenki türelmetlen. Nehéz helyzetben vannak a nagyszülők is, hisz rengeteg nagymama és nagypapa még munkába jár. Sokszor nem tudják megadni azt a segítséget, amit a gyerekeik egy nagyszülőtől elvárnának, s amit az ő szüleik még megkaptak a régi nagyiktól.
Nagyszülőből szerencsés esetben 4 jut egy gyermeknek. Kivételes szerepük vitathatatlan. A bevésődések ízeket, illatokat őriznek, és sokáig visszaidézik a rég letűnt gyerekkort. A virágoskert, a kerti viháncolások, a tyúkok, a kutyusok és a házi tészta íze: mind-mind felejthetetlen élmény. Az unoka-nagyszülő viszony is kivételes valami. Ám a képletéből nem hagyhatjuk ki a szülőket sem. Egyszerűen számolni kell velük! Vagyis ha zökkenőmentes családi életet akarunk, akkor egyik szereplőt sem kezelhetjük másodhegedűsként.
Régebben kicsit más volt az unokák és nagyszülők kapcsolata. Talán, mert többet voltak együtt. A régi nagypapák és nagymamák nem szórakoztató show-ként kezelték a ritka találkozásokat, hanem ők is aktívan rész vettek az unokák életében. Nekem még ilyen gyerekkorom volt! Ha nagyapa épp nagy öntözésbe fogott a veteményesben, nekünk is vele kellett tartani. Ha a nagymama litániára ment, magával vitt minket, még ha nem is igazán fűlött a fogunk hozzá. Elkísértük őt a piacra vagy a henteshez is. A kényeztetés abból állt, hogy nagyi a kedvencünket főzte, és degeszre tömhettük magunkat a rétessel. Esetleg hazafelé jövet kaptunk egy szelet csokit.
Az idill része volt a nagyszülői szigor és hozzá jó pár kötelesség. Akárcsak régi kedvenc mesekönyvemben, Szepes Mária Pöttyös Pannijában. A könyvben szereplő nagymama határozott evezőcsapásokkal halad az Élet tengerén, oldalán a kis Pannival. Persze, ez csak egy mesekönyv, de azért elég életszerűnek tűnik. Sokszor eszembe jut manapság, hogy vajon hova tűntek ezek a régi nagyik? A mai nagyszülőkkel ugyanis mintha elszaladt volna a ló! (Tisztelet a kivételnek.)
A kényeztetés ma már nem a nagymama szimbolikus szilvás lepényét jelenti. Szülő neveli, nagyszülő kényezteti a gyereket – szól ma a szólásmondás. A panaszok négy téma köré csoportosulnak: nehézkes segítség (a nagyszülők részéről), túl sok édesség, túl sok/nagy ajándék, következetlen, „ráhagyó” nevelés. A nagyszülők sem restek a válasszal. Szerintük meg a mai szülők túl szigorúak, és mindenbe belekötnek. Annyi bizonyos, ha nagyikáról van szó, az ember lánya ritkán tesz szóvá bármit is már az első alkalommal.
Talán nem tetszik a dolog, de lapozunk egyet. Második alkalommal műmosollyal nyugtázzuk a túlkapást, harmadik alkalommal már szelíden utalgatunk. Negyedik és ötödik alkalommal már kevésbé szelíden. Hatodik alkalommal határozottan közöljük, hogy „mi ezt nem így szeretjük”. Így aztán senki sem elégedett. A nagyszülő például szeretne még többet találkozni az unokával, a szülő meg a tapasztalatok fényében inkább ritkítaná ezeket a találkozásokat. A nagyszülő csalódott – és ezt hangos szóval tudatja is fiával/lányával. Ez persze csak olaj a tűzre. A szülők egy ideig tétováznak, mert egyrészt a segítség nem jönne rosszul, viszont a nagyszülők semmibe veszik a nevelési szabályaikat.
A nehézkes segítség nem azt jelenti, hogy nincs segítség. Csak kevesebb a segítség, mint régen volt. Semmi nem megy olyan gördülékenyen. Gyakran ott van az a bizonyos „de” szócska. Egy ismerős anyuka nemrég arról beszélt, hogy a végsőkig lemerült. Legidősebb fia (10 éves) hiperaktív, nehezen alszik el, és éjszaka sem nyugodt. Férjével csatasorban állnak, hogy ne csak az egyikük húzza a rövidebbet. A legkisebb gyermek ovis – és lisztérzékeny. Szigorú rend, külön vásárlás, főzés, az oviban külön ebéd, sok-sok odafigyelés jellemzi az életüket.
Gyakran láttam reggelente a gondterhelt anyukát, ahogy a három gyerekkel trappol az iskola felé. Haza már a fáradt arcú apuka hozza őket. Nem tudna valaki besegíteni? Nagymama? A válasz ismerős. Az ő szülei messzebb élnek, férje szülei meg: „Nem mondom, ha kell, segítenek, de... De csak akkor, ha nagyon kell.” (Pedig a nagymama ránézésre elég fittnek tűnik.)
A másik anyuka, akitől szintúgy ezt hallom, egy kislányt nevelget, sok jó rokonnal és jól szituált, nyugdíjas szülőkkel körbevéve. Mindenki azt gondolja: de jó neki. Ám a látszat csal. A férje és ő viszik a vállukon gyereknevelés minden terhét. Ha segítségre van szükségük, mindig ők rohannak lóhalálában a gyerekkel a nagyszülőkhöz, akik 30 kilométerre laknak, egy távolabbi falucskában. Pedig az „öregek” is jó karban vannak, és kitűnő sofőrök, csak éppen végtelenül kényelmesek. Jól elvannak egymással, hobbijuk rengeteg, utazgatnak, kertészkednek, nemigen hiányzik az életükből egy toporzékoló unoka.
Édességek és társaik
Nemrégiben a kertben gyomlálgatván akaratlanul végighallgattam egy vagy félórás, igen heves szóváltást. Ilyen mondattöredékek voltak hallhatóak: Egy fejlődő szervezetnek nem nyalókákra van szüksége... Ha azt akarod, hogy a gyerek ebédeljen, akkor ne vedd elő a csokit... Persze hogy megeszi, mert gyerek... Nagyika, ennek az lesz a vége, hogy nem bízom rád a gyereket.
Az édességnek nagy a csábító ereje, és régen kevés jutott belőle az embereknek. A mai nagyiknak is – talán ezért tömik édességgel az unokát. Meg talán azért, mert „attól mindig lenyugszik”. A szülői sirámoknak nincs se vége, se hossza. Az anyuka belebotlik a nagyszülőbe, mire máris előkerül a nyalánkság. Murphy törvényei alapján épp 11 és 12 körül jár az óra, tehát az anyuka mérlegelni kezd. Bevállalja-e, hogy beteszi a táskába a csokit/kekszet, és csak ebéd után adja oda a bömbölő gyereknek? Avagy megtörik, és azzal vigasztalja magát, hogy az ebéd majd elfogy vacsorára. Az anyukák többségének az elején határozott elképzelése van gyereke egészséges étkeztetéséről. A többség azonban egy idő után enged a dédi és nagymama ostromának, és a végén már nem érdekli, ha a gyereke akár mindennap lekváros-csokis croissant-t ebédel.
Másik látványos jelenet, mikor a nagyi az asztalra pakolja a tiltott listán szereplő nyalánkságot, majd emelt hangon megkérdezi a szülőtől: „Ehet most csokis pudingot”? És már merül is a kanál a pudingos tálkába. Ez nagyjából olyan, mint mikor a sofőr kanyarodás közben teszi ki az indexet. Rendben, kitette, ám valljuk be, hogy már későn.
Az ajándékozás aknamezeje
A szülők ajándékai sokszor eltörpülnek a nagyi színes triciklije vagy az életnagyságú babája mellett. Néha már annak is örülhetünk, ha legalább előzetesen egyeztetnek, nehogy duplázzunk a meglepetésekből. Ám a dupla ajándék csak a jéghegy csúcsa. (Bár elég kínos, ha a Jézuska esetleg két egyforma Barbie-t hoz.) Sok gyerekszoba vetekedhet egy óvodai játszószobával. És kis lakója mindössze másfél éves. Vásárolgatás közben futottam össze egy anyukával. Két év körüli kisfia a kocsiban ült, és egy csomag ceruzát szorongatott. Kedvesen megkérdeztem, hogy kitől kapta, mire az anyuka arcára kiült az elégedetlenség. Kiderült, hogy a nagyika minden héten kétszer meglepi őket valamivel. „Múlt héten egy kifestő, azelőtt egy csomag zsírkréta. Ahány séta, annyi ajándék. Lassan már semminek sem fog örülni a gyerek, annyira mindennapos a meglepi!”
Másik ismerősöm azt panaszolja, hogy szoba–konyhás lakásukban lépni sem tudnak a játékoktól. Pár nappal később a buszmegállóban feltűnt az anyós, kezében két nagy szatyorral. Az egyikből játékok kandikáltak ki. Büszkén közölte a mellette álló hölggyel, hogy az unokának vásárolt be. Másik barátnőm azon dohog, hogy apósa megszállottan tölt le játékokat a három és fél éves unokája tabletjére. És már el is érkeztünk a 4. problémához.
A tárgyak nélküli kényeztetéshez
Szándékosan a végére tartogattam a jelenséget, mert bár ártatlan apróságnak tűnik, mégis nagy fejfájást okozhat. A szülés utáni idegbaj közepette egyik volt egyetemi csoporttársnőmmel íméleztem. Ő két és fél éves kislányáról – és a szeretett nagyiról írogatott. (Talán vigasztalásnak szánta, hogy lesz ez még rosszabb is.) A lányka teljesen kifordul önmagából, ha a nagyi ott van. Rá se lehet ismerni. Hisztizik, nagyszájú és nyafka. A nagymama szava szent, anyjára rá se hederít. Sajnáltam a barátnőmet – ám nem értettem. Csak később emlékeztem vissza az íméljére, mikor hasonló gondokról hallottam.
Az egyik ismerősöm arra panaszkodik, hogy két óránál többet egyszerűen nem bírnak ki a nagyszülőknél, mert a kétéves lányuk „bekattan”. Vinnyog, nyafog, a végén kezelhetetlenné válik. Szinte menekülnek a házból, alig tudják beszuszakolni az ordító gyereket az autósülésbe. Kérdésemre, hogy mitől készül ki a kislány (és ők is), ezt válaszolják: a nagyinál mindent rá kell hagyni! Ami felé csak nyúl, azt a kezébe nyomják, s ha valamivel végre lefoglalta magát, másik játékot csörgetnek mellette.
Úgy táncolnak, ahogy fütyül, ráerőltetik a dédelgetést, a puszikat, miközben mesék bömbölnek a tv-ben. „Kimerül az egész család” – sóhajt barátnőm férje. Hiába mondják a nagyinak, hogy ez így nem jó. És mivel nem akarják megbántani a saját szüleiket – marad a feszengő, kényelmetlen érzés, és otthon aztán dohognak, esetleg összevesznek.
A minap az egyik közösségi oldalon olvastam egy idézetet, miszerint a nagymama olyan, mint az anya, csak vele mindent szabad. Nyugodtan nevezhetjük problémának, ha a szülők komoly forgatókönyvvel járnak a nagyszülőkhöz. Kinek kellemes a helyzet? Mondjuk, az unokának. Bár nem biztos, hogy a rendszeres csokis csigás ebéd jót tesz. Finom, de nem egészséges. Az ajándék is különleges dolog, nem kéne hétköznapivá „alázni”. A túlzott engedékenység nem szokott jól elsülni. És azt sem kell megvitatni, hogy hány darab gumicukor az elég, s hogy jót tesz-e a tv, vagy sem. A lényeg az, hogy szeretni ajnározás nélkül is lehet.
Sokkal jobb kommunikációt!
A nagyik is szigorúbban foghatják a gyereket, attól még szeretni fogja őket. Ne felejtsük el, hogy a kisgyerekek hihetetlenül sok önzetlen szeretettel bírnak. Erre kell alapozni! Töltsenek velük minél több időt, beszélgessenek! A nagyszülők igazi bölcs családtagként szerepelhetnek a családi tablón. Még manapság is vannak segítőkész nagymamák, nagypapák, akik eljárnak a gyerekért a suliba – és nem nyalókával várják őket. Vegyünk róluk példát, és becsüljük meg őket! Hisz a csoki elfogy, a gyerekkor elszalad, és az ilyen kényeztetésnek nem sok értelme van. A közös játék, nevetés és egyéb érdekes kalandok lesznek azok, melyek elkísérik az unokát az élet rögös útján.
