Miből lehet megtudni, hogy korosztályt váltottunk, átléptünk a középkorúakhoz?
Hát csak abból, hogy péntek este nem megyünk bulizni, hanem azt füllentjük, hogy kitört rajtunk az influenza – csak azért, hogy a Büszkeség és balítéletet olvashassuk és vagy huszadszor is megnézzük kedvenc romantikus, könnyezős filmünket...
Nem is olyan rossz negyvenévesnek lenni? Hogy miért? Többek között azért, mert...
- szerelmesek vagyunk, szerelmesebbek, mint bármikor, és úgy érezzük, a jó most kezdődik az életünkben;
- harminc év után már nem érdekel bennünket, hogy melltartónk mérete 70 A, mert rájöttünk, hogy félünk a mellműtéttől, és a szilikon egyébként sem megoldás;
- rájöttünk, hogy magunknak is szeretünk virágot venni, bár tudjuk, hogy pár nap múlva elhervad, mégsem érezzük fölöslegesen kidobott pénznek;
- rájöttünk, hogy semmi nem fölösleges, ami örömet szerez, és hogy milyen jó, ha örömet szerezhetünk magunknak;
- kiderült, hogy minden előítélet, amely eddig kordában tartott bennünket, nevetséges és elfelejthető.
Nem félek mezítelenül kijönni a fürdőszobából. Igaz, a hálószobában teljes kivilágítás helyett jobb a lágy lámpafény. Reggeli verőfényben pedig egy szexi pongyolát terítek magamra.
Tudom, hogy amikor a kedvesem elalszik, holott éppen hozzábújtam, az nem azért van, mert nem szeret, hanem azért, mert egész nap keményen dolgozott, és most pihenésre van szüksége. Rájöttem, mennyire cu-ki hajnali négykor szerelmeskedni, amikor éppen felébredünk, hogy igyunk egy pohár vizet, vagy kimenjünk vécére. Még félig alszunk, a szemünk csukva, de boldogító a tudat, hogy utána még pár órát alhatunk.
Már nem érdekel, ha smink nélkül jelenek meg a kedvesem előtt. Elmúlt az idő, amikor festett szempillával jártam aludni (istenem, nem láthat szempillafesték és szemhéjfény nélkül!), és reggel egy órával korábban keltem, hogy ki legyen készítve az arcom, amikor felnyitja a szemét. Kimerítő volt ez a színjáték – azonkívül egyszer úgyis kiderül az igazság: a strandon, a szaunában vagy a sátorban.
Nem szégyellem hangosan kimondani, hogy „de szép volt... fantasztikus vagy... még”. Kerek perec megmondom, mit akarok. (Ahogy azt is megtanultam, hogy az étteremben is szólni kell, hogy hozzanak frisset, ha a tegnapi szendvicset teszik elém.) Ha kedvesem kabátzsebében gyanús számlát találok, összegyűröm és eldobom. Nem kutakodok, nem leskelődöm, nem faggatózom. Minek kínozzam magamat?
Új ágyat vettem a hálószobába, jó nagyot és fejtámlásat. Szatén ágyneműt is vettem, két garnitúrát. Nem fogok spórolni az élvezeteken. Azt azért ne kérdezze meg senki, mennyibe került a matrac. A hálószoba ajtajára körben rózsás matricákat ragasztottam – állítólag megidézik a szerelmet. Giccsesek, de nekem tetszik. Megvan hozzá a korom. Lefekvés előtt a nyolcvanas évek slágereit hallgatom, és közben bőgök.
Nagy pénzeket vagyok hajlandó kifizetni ránctalanító arckrémekért, és a botoxszal is megpróbálkozom. Már belenyugodtam, hogy nem selymes, hanem bozontos a hajam. Azelőtt csak a fodrász volt képes frizurát csinálni a fejemen, mára magam is elboldogulok vele. Soha nem hordom a legújabb divatot, így hibákat sem követek el. Maradok a kipróbált klasszikus vonalaknál, és soha nem érzem kínosan magam.
Már nem gondolom azt, hogy a munkaadóm a rokonom, akinek ingyen kell dolgozni. Örülök, ha megdicsér, de ha szükségesnek tartom, akár mindennap elmondom a kifogásaimat. Ennek ellenére jó a pozícióm a munkahelyemen.
Minek tudok örülni?
- Ha egészséges a lányom.
- Ha lefekhetek este kilenckor.
- Ha kinyílik az orchideám.
- Ha találok olyan éttermet, ahol csak öt étel szerepel az étlapon, de mind az öt fölséges.
- Amikor lihegve, izzadtan felérek egy hegy csúcsára.
- Ha valaki megajándékoz egy palack finom borral.
- Amikor megérkezik a postaládámba kedvenc folyóiratom.
- Ha mezítláb mehetek az utcán.
- Amikor a régiségboltban fölfedezek egy zöld köves gyűrűt – potom áron.
- Ha azt hallom: „Veled szeretnék megöregedni.”
