Titulust pár euróért szerezhetünk az interneten, a lasagnéban lóhús rejtőzik, a bankárok busás hasznot vágnak zsebre, pedig tombol a gazdasági válság. A jó erkölcs valóban csak egy elavult kifejezés?
A felelősségtudat mélyen bennünk van. Elég kézbe venni az újságokat és meghallgatni a híreket, és az ember máris úgy érzi, ez a világ tele van hazugsággal, csalással, korrupcióval. Minél nagyobb gazember valaki, annál sikeresebb. Bár felháborodunk, ha azt halljuk, hogy a csalással nagyot kaszálók már megint megúszták az igazságos büntetést, és valahol a Seychelle-szigeteken költik az adófizetők pénzét, de tegyük kezünket a szívünkre: a mi lelkiismeretünk igazán tiszta?
Filmeket és zenéket töltünk le az internetről, holott ezeket szerzői jog védi, és olcsó pólókat veszünk, melyeket a botrányosan alulfizetett távol-keleti varrónők verejtéke öntöz. Felháborodunk, ha arról olvasunk, hogy Bangladesben ráomlott egy gyár a munkásokra, de azért megvesszük az olcsó rádiót, ha megspórolhatunk rajta pár tucat eurót. A lelkiismeretünk jelez, hogy nem jól van így. Tudjuk, hogy a politikusokon, a pénzügyi zsonglőrökön, korunk visszásságain nem változtathatunk. Minden aljasságra mégsem legyinthetünk Cicero szavaival: Ó, idők, ó, erkölcsök! Sokat tehetünk magunk is, ha másban nem, a karnyújtásnyira levő kis dolgokban. És akkor nemcsak a lelkiismeretünk lesz nyugodtabb, hanem az életünk is szebbé válik.
Erkölcs. Ódivatú, porlepte kifejezésnek tartjuk. Az-e valóban? A pszichológusok szerint a jó erkölcsöt védelmező lelkiismeret nagyon mélyen elásva minden emberben megtalálható. Minden embernek szüksége van szabályokra, előírásokra, amelyek alapján meg tudja különböztetni, mi a jó, és mi a rossz. Alapjában véve mindenki tisztában van azzal, mi a jó, és mi a rossz – az erkölcsi elvek azok, amelyek bizonytalan korokban a biztonságot, stabilitást jelentik. Hovatovább egyre több ember rájön, hogy nem elég a jólét és a gazdagság. Kimondhatatlanul vágyunk rá, hogy végre legyen vége az önző, közönyös, senkit és semmit nem tisztelő, a minden erkölcsi normát félretoló, minden hagyományos értéket lekicsinylő emberek uralmának. Olyan életet szeretnénk, amelyben büszkék lehetnénk önmagunkra!
Hogyan érhetjük el ezt a célt?
Még a filozófusok sem tudják eldönteni, hogy az erkölcsi érzék velünk születik-e, vagy pedig életünk folyamán sajátítjuk el a neveléssel, szüleink példájából, a bennünket körülvevő társadalom viselkedéséből. A kérdés eldöntése a füstös kávéházakban vitatkozó értelmiségiekre vár. A ma embere, a munkából hazafelé siető gyerekes anyák és dolgozó férfiak nem elveket, hanem gyakorlati tanácsokat várnak. Milyenek legyenek ezek a tanácsok?
Immanuel Kant azt mondta: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen.” Ami lényegében azt jelenti, hogy úgy viselkedjünk, amilyennek a többi ember viselkedését szeretnénk látni. Néhány gyakorlati útmutatást is mellékelhetünk ehhez a tanácshoz.
Akciós csirke
Nagyáruházakban vásárolunk, bár mindig van bennünk egy rossz érzés, mert tudjuk, nem ilyen árut kellene az asztalunkra tennünk. De mikor a sok tele polc annyira csábító! Van itt minden, csak ki kell nyújtani érte a kezünket! De amikor már az áhított dolog a kosarunkban van, magunkban megkérdezzük: valóban egy boldog és szabadon tartott csirkétől származik ez a tojás? Lehet-e biocsirke a Kínából importált csirke? (Nem, nem...) Mit tehetünk? Ha csak tehetjük, vásároljunk hazai termékeket és helyi őstermelőtől származó húst, tojást, zöldséget.
De hiszen ronda!
Vagy sovány, kövér, buta, szőrös... Hogy kicsoda? Hát a barátnőnk új fiúja, akibe fülig beleesett. És ezt kertelés nélkül, azonnal meg is mondjuk a barátnőnknek. A hatás? Megsértődik, ha sértődékeny fajta, de lehet, hogy szeret minket, és lenyeli a kegyetlen véleményt. Ha nem tudjuk pontosan, hogyan fog reagálni, inkább vigyázzunk a szánkra, és csak akkor mondjunk véleményt, ha kifejezetten megkérnek rá. És akkor is fogalmazzunk finomabban, hiszen elég nyers a bennünket körülvevő világ, hát minek megbántani azt, akit nagyon szeretünk? Ha nem élet-halál kérdése az új szerelem, nem érdemes vele foglalkozni.
Petrával voltam
Valójában Péterrel ültünk be egy kávéra, de minek ezt tudnia a férjünknek? A kérdés csak az, minek kell ködösíteni. Meg akarjuk óvni a másikat a fölösleges féltékenykedéstől? Vagy csak azt akarjuk, hogy nyugalom legyen a házban? Fordítsuk meg a tükröt: nekünk tetszene, ha nem Gyurival, hanem Györgyivel sörözött volna a párunk? Nem tépnénk ki minden haja szálát? No, ugye!
Ne tegyünk úgy, mintha süketek volnánk
Hatalmas kiabálásra ébredünk éjszaka. Segélykiáltásra is. Dobogó szívvel latolgatjuk, mit tegyünk: hívjuk ki a rendőrséget, vagy forduljunk a másik oldalunkra, és tegyünk úgy, mintha nem hallottunk volna semmit? Ha nem tudunk karatézni, ne avatkozzunk közbe, de mindenképpen telefonáljunk a rendőrségre. Soha nem lehet tudni, ez alkalommal nem történik-e komolyabb baj, hiszen a szomszédasszonyt már évek óta terrorizálja a férje!
Drága a mozi?
Lehet vitatkozni arról, hogy drágák a mozik, azért töltjük le a filmeket – ingyen! – az internetről. Azzal is vigasztalhatjuk magunkat, hogy mindenki ezt csinálja, s a film készítői egyébként is eleget nyertek már az eddigi bemutatókon. Vajon mennyibe kerül a film készítőinek, amíg megtalálják a helyszínt, kifizetik a terület bérleti díját, a műszaki felszerelést, a kosztümöket, a színészeket, a több tucat főből álló stábot, a hónapokon keresztül tartó utómunkálatokat? Azonkívül nagyon megnőttek az igényeink: azelőtt havonta kétszer mentünk moziba, most meg mindennap szeretnénk jó filmeket látni. Akár csalással is.
Lopkodunk, lopkodunk
Elmegyünk a kolléganő íróasztala mellett, és elvesszük az utolsó darab kekszét, az utolsó szem bon-bonját. Aztán úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Jó esetben másnap megjelenünk egy csomag nápolyival vagy egy tábla csokoládéval, és bocsánatot kérünk. Rossz emberek vagyunk, ha csak ennyit mondunk: „Jé, elfelejtettem venni helyette!”
Én többet nem megyek el választani!
Miért mondunk le arról a jogunkról, hogy beleszóljunk a nagypolitikába? Mi lenne, ha mindenki így gondolkodna?
A nem választás is választás – csak éppen nincs nagy eredménye... Ha mindenki ültetne egy fát, szép kertvárosokban és árnyas falvakban élnénk. Sok kicsi sokra megy, vagy kormányt vált...
A példamutatás
A kövér Ildikó a gyerekeinek megtiltja, hogy édességet egyenek, maga azonban titokban csokoládéval tömi magát? Vigyázat! A gyerekekben erős igazságérzet dolgozik, és a szabályszegést azonnal kiszimatolják! A kivételeket ezért meg kell magyarázni, például így: ma ünnepnap van, ma kezdődik a nyaralás, ezért reggeli után mindenki „elkommoghat” egy kis cukrot!
Osztályozza a szemetet?
A használt ceruzaelemeket, a papírt és az üveget is a háztartási szemétbe dobja, azzal a megjegyzéssel, hogy „úgyse rakja külön senki”? Ez lustaság és önzés. Nem azt mondjuk, hogy minden egyes műanyag üveggel a sárga konténerhez kell rohanni, de a veszélyes hulladékot és az újrahasznosítható szemetet osztályozni kellene. A saját és környezetünk érdekében!
Most nem
Már negyedszer nem veszi fel a telefont, amikor az édesanyja hívja? Pedig lehet, hogy fontos lenne neki, hogy beszéljenek egymással. Azonkívül nem szép dolog, ha egy anyát félreteszünk, mint egy használt edényt. Elég lenne annyit mondani: „Ne haragudj, anya, most nem beszélhetek, de egy óra múlva felhívlak.”
Vegyük észre az elesetteket: legyünk irgalmasak
Ha azt szeretnénk, hogy adományunk valóban a megfelelő helyre kerüljön, keressünk egy jótékonysági alapot, amelyikben megbízunk, és évente három-négy alkalommal küldjünk a számlájukra egy kis pénzt. Mint az egyik nagy költőnk, Pilinszky János mondta: az életben nem megoldásokra van szükség, hanem irgalomra! Néha már csak az segít.
