A címadó mondat egy öntelt és nagyképű kijelentésnek tűnhet, ám valójában egy nagyszerű felismerés, amely egyszerre bontja le a tehetség és a zsenialitás mítoszát, illetve ösztönöz az alkotásra. Salvador Dalítól, a huszadik század híres szürrealista festőjétől származik az idézet, melynek nyomán most saját tapasztalataimon keresztül igyekszem megtalálni a választ kérdésre: számít-e a tehetség?
Hiszem, hogy minden ember alkotásra és nagy dolgok létrehozására teremtetett. Valahol legbelül mindannyian művészek vagyunk, még akkor is, ha ezzel a legtöbbünk nem ért egyet. Hiszen a művészet mindig is valamiféle extravaganciának, egy exkluzív klubnak tűnt, ahová csak a szerencsések és a különleges tehetséggel megáldottak juthatnak be. Ugyanakkor a legegyszerűbb hétköznapi dolgokban is megtalálható: legyen az egy gondosan elkészített étel, egy jól berendezett lakás, egy szép kert, vagy bármi, amibe szívünket-lelkünket beletettük.
Az érem két oldala
Van egy mondás, miszerint a szerencse nem más, mint a felkészültség találkozása a lehetőséggel, s ennél jobban nem is lehetne megfogni a dolgot. „Könnyű neki, szerencséje volt” – hangzott el már oly sokszor az ominózus mondat, rendszerint olyanok szájából, akik nem is tudhatták, hogy a szerencse mögött mennyi munka, szenvedés, illetve milyen elképesztő mértékű kitartás állt. Innen nézve tehát igaz, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.
A tehetség ezzel szemben már egy konkrét adottság. Van, akit csodálatos hanggal áldott meg a teremtő, valakinek jó a kézügyessége, másnak az íráskészsége, s ugyanígy valaki a logikai, tájékozódási vagy szervezői képességeivel tűnik ki a többiek közül. Ám önmagukban ezek még nem jelentenek garanciát a sikerre. Jó kiindulópontok, amelyekre lehet építkezni, s bizonyos esetekben előnyt is jelenthetnek. Ott van például a ritmusérzék. Hosszas és kitartó gyakorlás révén is meg lehet tanulni táncolni, de aki természetéből adódóan érzi a ritmust, annak sokkal könnyebb dolga lesz.
Persze, a tehetség nem mindig áldás, hiszen ha valaki túlságosan is elhiszi magáról, hogy egy született géniusz, akkor hajlamos lehet elhanyagolni a tanulást és a gyakorlást. Így aztán könnyen megrekedhet egy szinten, s pontosan ezért van az, hogy a kevésbé tehetséges, ám keményen dolgozó emberek gyakran nagyobb sikereket érnek el, mint azok, akiknek a kisujjukban van a tudomány.
Véleményem szerint ezt csakis úgy lehet kiküszöbölni, ha az ember kellő alázattal áll ahhoz, amit csinál – s nem is feltétlenül az emberekhez, sokkal inkább magához a szakmához. Koromból adódóan még nem rendelkezem olyan sok tapasztalattal, de láttam már embereket, akik megrészegültek a tehetségüktől, emiatt pedig beképzelt, kiállhatatlan alakokká váltak, s elfelejtették, honnan is jöttek. Az efféle életutak ma is elrettentő példaként állnak előttem, egyúttal pedig figyelmeztetnek arra, hogy az ember soha nem helyezheti magát a művészet tárgya elé. Már csak azért sem, mert így könnyen a megelégedés csapdájába kerülhet, ami pedig gátat szabhat a fejlődésnek és a motivációnak is.
Utat törni a zajban
Egy író egyszer azt tanácsolta nekem, hogy ne osszam meg a verseimet az interneten, mert nagy a zaj a világhálón, s nehéz kitűnni onnan. Én azonban sosem értettem egyet ezzel az érvvel, mégpedig azért nem, mert az internet ma a feltörekvő művészek és alkotók egyetlen szabad platformja. Írom ezt annak ellenére, hogy számtalan cikkben szólaltam már fel az online világ sötét oldalai ellen. Ettől persze még tény, hogy az interneten óriási mennyiségű tartalommal és szeméttel találjuk szemben magunkat, amelyekből egyre nehezebb szelektálni.
Ám ne feledjük, hogy évtizedekkel ezelőtt sokkal kevesebb lehetősége volt az embernek arra, hogy hallassa a hangját, s eljuttassa a művét másokhoz. Ma sem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen az ismeretségen alapuló protekciót és a különböző önös érdekeket felváltották az algoritmusok, valamint a közösségi platformok, amelyeken fizetős hirdetések nélkül egyre nehezebb elérni az embereket.
De még így is azt gondolom, hogy nagyobb kontrollunk és szabadságunk van, s kevésbé vagyunk kiszolgáltatva mások véleményének. Nekem például nagyon tetszik az, amikor a különböző tematikus Facebook-csoportokban az emberek megosztják a munkáikat vagy a kézműves termékeiket; kapcsolatokat építenek, s gyakran kereskednek is egymással. Egyszóval nagyon sok lehetőségünk van arra, hogy megmutassuk magunkat a világnak.
Persze, sokan félnek mások véleményétől, akár a rosszmájú megjegyzésektől, akár a szakmabeli kritikus hangoktól. Ha viszont valaki nem tudja konkrétan megindokolni, mi a problémája valamivel, s nem tud építő jelleggel véleményt mondani, akkor nem szabad komolyan venni. Ne feledjük, hogy számos művész, például Vincent van Gogh is csak a halála után vált naggyá és elismertté. Arról nem is beszélve, hogy Bachot saját korában másodvonalbeli zeneszerzőnek tartották. Ezért is gondolom, hogy elég, ha az embernek van egy egészséges önkritikája, a többit pedig majd eldönti az idő és a közönség.
Amikor a tenger tombol
A címadó mondat azért is nagy kedvencem, mert gyakori tévhit, hogy az igazán jelentős és zseniális alkotások drogok vagy más tudatmódosító szerek hatására születtek. Nem állítom, hogy nincs benne igazság, hiszen a zenében és a képzőművészetben is nagyon sok példát találunk erre. De sokszor már az alkotáshoz való hozzáállás is elég ahhoz, hogy révületbe essünk, s elkapjon bennünket a flow érzése.
Van Dalínak egy másik, ugyancsak önhitt, de nagyon is idevágó mondása: „Mikor én festek, a tenger tombol. Mások csak pancsolnak a fürdőkádban.” Akárhogy is értelmezte, számomra ez a mondat jelenti az alkotás krédóját, amihez mindenkinek tartania kellene magát.
Mert ha valóban magas színvonalon akarunk teljesíteni, s ki akarjuk hozni a legtöbbet magunkból, akkor tényleg nem lesz elég pancsolnunk. Ha le akarunk nyűgözni valakit egy finom vacsorával, akkor oda kell figyelnünk minden apró részletre. Ha egy igazán jó írást szeretnénk közzétenni, akkor többször is tüzetesen át kell ellenőriznünk, s ha az a célunk, hogy valami flottul menjen, akkor alapos tervezésre és felkészülésre lesz szükségünk.
Nemrég hallottam egy műsorban, hogy az ember két módon lehet a legjobb a szakmájában: vagy kitalál valami teljesen újat, vagy jobban csinálja, mint a többiek. Azt hiszem, ez már önmagában is elég indok arra, hogy a munkánk során apait-anyait beleadjunk.
A hal és a fára mászás
Mindenki jó valamiben, az viszont már más kérdés, hogy fel tudjuk-e fedezni azt az életünk során. Ezen a téren az iskoláknak is nagy a felelősségük, hiszen az oktatás-nevelés mellett valahol az lenne a cél, hogy rávezessék a gyerekeket a bennük rejlő tehetség felismerésére. Persze, néha csak életünk egy későbbi szakaszában találjuk meg azt, amit a japánok ikigainak neveznek, s amely szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy „a létezés oka”. Az ikigai azonban jóval többről – a szenvedély, a küldetéstudat, a szakma és a hivatás összefonódásáról, egyensúlyáról – szól. Vagyis olyas valamiről, amit szeretünk csinálni, amiben jók vagyunk, amiért megfizetnek bennünket, s amire a világnak is szüksége van.
(© Jimmy Marble)
Csak azt nem szabad elhinni, hogy nem vagyunk jók semmiben. „Ha annak alapján ítélsz meg egy halat, hogy hogyan tud fára mászni, egész életében hülyének fogja hinni magát” – mondta egykoron Albert Einstein, s ez a példa jól szemlélteti az alapvető problémát. Sokan ma is középszerűnek tartják magukat, vagy épp úgy érzik, nem igazán kiemelkedők. Talán azért, mert életük egy pontján elhintették bennük a kishitűség magvait, később pedig rajtuk kívülálló tényezők (rossz környezet, irigység, az elismerés hiánya) miatt eresztettek gyökeret bennük ezek az érzések.
Tény, hogy nem mindenki csinálhatja a képességeinek megfelelő munkát, de attól még nem szabad magunkat lebecsülni és másokhoz hasonlítani. Mert az élet nem csak arról szól, hogy megszületünk, éldegélünk, aztán meghalunk, ahogyan a mindennapok sem állhatnak kizárólag a munkából.
Kell valami, amiben kiélhetjük az alkotás örömeit, hiszen erre teremtettünk. Hatni, alkotni és gyarapítani – ahogy Kölcsey is írta. Ami ugyanakkor nem könnyű annak fényében, hogy a ma uralkodó trendek egyre inkább a fogyasztás és a passzivitás irányába tolnak el bennünket.
Írásomat Salvador Dalíval kezdtem, így vele is zárom: „Minden alakít rajtam, de semmi sem változtat meg.” Ennélfogva a bennünk lévő kreativitás és művészi véna sem vész el, csak átalakul. Lehet, hogy nem kezdtünk semmit a gyerekkori adottságainkkal, ám mi van akkor, ha azok majd egy másik hétköznapi tevékenységben, időtöltésben bukkannak fel újra?
Ezért is gondolom azt, hogy félre kell tenni minden művészettel, tehetséggel, szerencsével és zsenialitással kapcsolatos előfeltevést. Törekedjünk mindig a szépre és a jóra, mindenekelőtt pedig leljük örömünket az alkotásban, s élvezzük azt, amit csinálunk. Mert végső soron ez az, ami igazán éltet bennünket.
