A somorjai Mayer Éva képein magányos alakot látunk a sötét metróalagútban, magába roskadt embert egy kopár szobában, egymás felé nyúló, de soha egymásba nem kulcsolódó kezeket: a magány, a magunkra hagyatottság képei ezek.
– Alkotás közben soha nem gondolkodsz színekben? – tesszük fel neki az első kérdést.
– Dehogynem. Korábbi grafikáimon a színek domináltak. Aztán megbetegedtem. Míg a betegséggel harcoltam, kifejezetten „színesben” gondolkodtam. Aztán, a gyógyulás után, amikor próbáltam megérteni, mi történt velem, a műtéteket, a fájdalmat, akkor születtek ezek a monokróm alkotások. Ezekkel a képekkel arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a betegek ma tabuként élik meg a komoly betegségeket. Így kirekesztődnek, a kiszolgáltatottságukkal magukra maradnak. Mindez még jellemzőbb azokra a betegségekre, ahol a nőiesség szimbólumainak számító szervek vannak megtámadva.
Én úgy gondolom, az öncélú művészet ideje már leáldozott. A művészeknek igenis kötelességük felhívni a figyelmet a problémákra.
– Ki lehet mindezt fejezni a megszokott grafikai eszközökkel?
– Ha tudjuk, hogy mit is akarunk mondani, ahhoz már nem nehéz megtalálni a kifejezésmódot. Én már diákkoromban sem (a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végeztem) a megszokott sémákban gondolkodtam. Azon voltam, hogy grafikáim lépjenek ki a síkból, legyenek körbejárhatóak, a tér meghatározó részét képezzék. Néha már meglévő, hétköznapi tárgyakat vonok be valami anyaggal, hogy további szabad asszociációkat keltsek. Kísérletezni azonban csak az Írországban ösztöndíjasként eltöltött idő után kezdtem. Ott megtanultam, hogy igaz a mondás: korlátok csak a fejekben léteznek. Mi itt, Európa ezen részén hajlamosak vagyunk kategóriákban, korlátok közé szorítva gondolkozni.
Szűrővizsgálat, részlet a Diagnosis c. grafikai installációból
– Pesten végeztél. Nem volt nehéz hét év után ismét beilleszkedni?
– Kezdettől fogva kétlaki létre rendezkedtem be. Itt is, ott is van műtermem. Megszoktam az ingázást. Utazás során rengeteg benyomás ér, különféle emberekkel és nézetekkel találkozom: ezáltal nyitottabb, elfogadóbb leszek. Mélyen kötődöm a gyökereimhez, gyermekkorom színhelyéhez, Somorjához és a családhoz. Annak ellenére, hogy csak egy öcsém van – aki szintén Budapesten tanul, a Zeneakadémián nagybőgő szakon –, hatalmas a családunk. Az én életemet igazi családi örömzenélések – ötéves korom óta hegedülök – és -táncolások színesítették. Édesapám évekig több tánccsoport koreográfusa volt, a családom több tagja néptáncos. Ez a stabil családi háttér erős marasztaló erőt jelent. Ezt elfogadta a párom is (ő Erdélyből származik, és néprajzkutató, bábművész) így Somorján élünk. A munkakapcsolataim azonban Budapesthez kötnek.
Az egyetem után azt gondoltam, hogy nem fogok szerződést kötni galériával: egyedül fogom magam menedzselni, a magam ura leszek. Aztán szép lassan rájöttem, hogy ez esetben a legfontosabbra, magára az alkotásra nem marad időm. Igaz, önerőből is sikeres voltam, hiszen tavaly tizennégy kiállításon vettem részt. Szerepeltem például Berlinben, és ott voltam a Műcsarnokban nemrég megrendezett Budapest Art Fair vásáron.
– Nem gondoltál arra, hogy esetleg tanítsál?
– Egyelőre nem tervezem. Kitaláltam viszont, hogy nyáron szervezek Somorján egy művésztelepet a Duna menti országokban élő művészek számára. A Dunart küldetése, hogy a művészek megtanuljanak egymás közt nyitottan kommunikálni és közösen gondolkodni. A cél egy nemzetközi művészhálózat kialakítása, amelynek tagjai küldetésként felvállalnák a kortárs művészet népszerűsítését, eljuttatását a fiatalokhoz, gyerekekhez. Mert annak, ha pár megszállott művészetkedvelőn és műgyűjtőn kívül a kutya sem ismer, túl nagy értelme nincsen. Ahhoz azonban, hogy kialakuljon egy műértő generáció, amely megérti a kortárs alkotások üzenetét, idő kell. A fiatalokat lassan, lépésről lépésre kell befogadóvá nevelni. Elsősorban ebben szeretnék segíteni.
