Tünedezőben vannak a vihogva hazasétáló fiatal fruskák, vagy a buszmegállóban hangosan tereferélő csitrik. Régen a gyerekkel elszórakozott a ruhát teregető szomszéd néni vagy a mókás nagypapa... Az egyke gyereknek pedig ott volt az utca apraja-nagyja.

Tanító néniként körbe vagyok véve gyerekekkel, akik egészen mások. Nem olyanok, mint mi voltunk, vagy anyáink és apáink.  A többségünk kicsit sajnálja is ezeket „a mai gyerekeket”, mert olyan magányosnak tűnnek. (Tisztelet a kivételnek).

haz.jpg.png

Ellentmondások között élnek: játékuk tengernyi, el vannak látva táblagéppel, okosórával. Ám szókincsük elképesztően gyér, problémát jelent számukra a szabad mondatalkotás, fantáziájuk – ha például saját mesét kell kitalálni – döcögve lép csak működésbe. (És a járvány alatti online függés sem fogja jó irányba vinni a konverzációs készségüket.) Manapság még a 10-11 éves gyerekek is elsírják magukat, ha veszítenek egy játékban, vagy épp képtelenek önuralmat tanúsítani, ezért durva szavakkal illetik a tanítójukat. Nemrég megfedtem egy felső tagozatos diákot, mert idegességében nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetett. A fiú levélben kért bocsánatot, és egész életét – amit végig unatkozza és mobilozza – egy „nagy bénaságnak” nevezte.

Szeressetek nagyon!

Meggyőződésem, hogy ezek a „rossz” gyerekek valójában hihetetlenül ki vannak éhezve a szeretetre és törődésre. Tanítók mesélik, hogy ha netán szabad beszélgetéssel kezdik az órát, átszakad a gát, a gyerekek egymás szavába vágva mesélnek. A szülők arra panaszkodnak, hogy csemetéjük játszópajtásokért könyörög. Ha összerakjuk a puzzle darabkáit (hiányos szókincs, folytonos pörgés, nehézkes csapatmunka), hamar rájövünk, hogy a mai gyerekeknek kevés jut az igazi emberi értékekből. Hiányzik az életükből például a kontaktusok sokfélesége. (S ugye, most a karantén alatt, mikor a másik embernek még a szemébe sem merünk úgy igazán belenézni, pont most jövünk rá, hogy pontosan ez az élet sava-borsa.) A mai gyerekekkel keveset beszélgetnek, a kortársaikkal csak iskola alatt tudnak együtt lenni: ezért fociznak az osztályban a papucsaikkal, és beszélgetnének még írásbeli alatt is. A szülők régen is robotoltak, ám az élet sokkal nyitottabban zajlott. A gyerekkel elszórakozott a ruhát teregető szomszéd néni vagy a mókás nagypapa... Még az egyke gyermeknek is ott volt a falu vagy az utca apraja-nagyja. A paneltömbök közti bújócskázás, fogócskázás napi „rutin” volt. Bántuk is mi, hogy egy rozoga libikókán játszunk: a lényeg, hogy volt kivel...

Nem nagy túlzás azt állítani, hogy mindez múlt idő. A kiskamaszkor beköszöntével a játék háttérbe szorul, ám minőségi időre és beszélgetésekre annál nagyobb az igény. Ha a gyermek fő játszópajtása eddig is az okostelefon volt, kamaszkorban még inkább elmélyül a „kapcsolatuk”. Az önbizalomhiányos tini a monitor előtt menőzik, így próbál barátokat szerezni. A poénos szelfik üzenete az, hogy az élet csupa fergeteges kaland.  Ételeinket, italainkat mintegy vezényszóra lefotózzuk, utána következhet a monoton evés-ivás. Ám pózolás és fényképfeltöltés közben ritkán hallani összetett mondatokból álló eszmecserét. Tünedezőben vannak a suliból vihogva hazasétáló fiatal fruskák, vagy a buszmegállóban hangosan tereferélő csitrik...

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek..” – ezekkel a szavakkal kezdődik Karinthy Frigyes verse. Olykor bevillannak ezek a sorok, mikor a Facebookon vagyok. Több száz ismerős ide vagy oda, csapdos a magányosság szele. És ha mi magányosak vagyunk, a gyerekeink is azok lesznek, vagy tán már azok is.

Nem stimmel valami!

Szülőként is érezzük, hogy valami nem stimmel. Próbáljuk tartalommal megtölteni csemetéink életét. Kétségbe vagyunk esve a lelkünk mélyén, épp ezért bizonyítani akarunk. Ha eljutunk a parkba, azonnal posztolunk. Kezünkben az okostelefon, és lefotózzuk, mikor a hóban csúszkálunk, tojást festünk vagy kutyát sétáltatunk. Hadd lássa ország-világ, hogy igenis vannak elmélyült élményeink és elfoglaltságaink! Vajon akkor is ezt tennénk, ha gyerkőceink majd’ mindennap odakint rollereznének osztálytársaikkal? Nem hinném. A kis barátokkal való közös játék ma igazi ünnepnap. A gyerekek ilyenkor reggeltől az ablakban ülnek, várakoznak, mint a róka a Kis hercegben, majd mikor megérkezik a kis vendég, rohannak a gyerekszobába... A hazamenetel sem gyenge idegzetűeknek való jelenet.

Kontaktus, kontaktus!

Hiába az okostelefon és az emeletes mászókarendszer a kertben, egy gyerek mégiscsak annak örül a legjobban, ha van kivel játszani. A tini meg annak, ha hús-vér emberrel oszthatja meg a világfájdalmát. Ám a felnőttek életéből is hiányoznak a nagy a beszélgetések... Azok a bandázások, mikor úgy belemelegedtünk az együttlétbe, hogy összerezzenünk, mikor valaki lámpát gyújt, mert közben észrevétlenül „ránk sötétedett”. Szóval, akinek még része van ilyenben, az szerencsésnek mondhatja magát. Általában csak kutyafuttában váltunk néhány szót egy régi ismerőssel. Pedig mondandója mindenkinek lenne... Társas lények vagyunk, szükségünk van kapcsolatokra. Számomra sokszor ironikus, hogy ugyanazok az emberek, akiknek nincs idejük egy kávéra, egy óra múlva csetelni kezdenek. Persze érthető: néhány mondatot és egy-két smile-t akár főzés közben is „odavethetünk”. Kihangosítva is lehet beszélni. Nem szükséges időpontot egyeztetni, kimozdulni, felöltözni, rákészülni... 

gyerekek_0.png

Nem minden csillag csillog!

Valahogy eltávolodtunk egymástól. A családi rendezvényekről angolosan távozunk, munka után hazasietünk. Falakat húzunk magunk köré – és nem csak átvitt értelemben. (Észrevették, milyen magas kerítéseket emelnek az új házak köré? Még a szomszéd sem lát át rajta.) Magánszférára persze szükség van, ahogy énidőre is. De átestünk a ló túloldalára, a hiányérzet továbbra is ott mocorog bennünk...  Ezért sokan órákig lógnak a telefonon (hála az ingyen perceknek), vagy életünk történetét nem megfelelő helyen, az orvosi rendelőben mesélik el. A közösségi hálón csak úgy ontjuk magunkból az információkat, hogy visszajelzéseket kapjunk. Ám a sok nyelvkiöltős és cicaszemes szelfi láttán befészkeli magát a fejünkbe a gondolat, hogy nem minden csillag csillog. (Azaz nem minden az, aminek látszik). És mivel szegről-végről mégiscsak ismerünk pár embert, a gyanú sokszor beigazolódik...

Sokszor onnan jövünk rá, hogy Ági szakított a párjával, hogy temérdek mennyiségű vidám képet posztol, és a szingliség előnyeit ecseteli. Néhány hét után már a vak is látja: ez a nő nagyon maga alatt van! Bölcs idézeteket olvashatunk igaz barátokról, akik a végén cserbenhagynak minket... Ha nem tudjuk pontosan, hogy miről vagy kiről van szó, még mindig meg lehet kérdezni: mi a baj? Ám a válasz rendszerint ennyi lesz: semmi, majd privátban... Végül ott a szomorú, a csalódott és a beteg hangulatjel, melyeknek célja a napnál is világosabb: „Valaki kérdezze meg már, hogy mi a bajom! Nagyon fáj!”
Olyan nagy bennünk a közlési vágy (magány?), hogy közszemlére tesszük a teljesen hétköznapi vagy épp meghitt pillanatainkat is. Így a képek és hírek igazi kavalkádja kerül elénk. Görgetünk, és láthatunk jól sikerült kuglófot, alvó beteg gyermeket vagy újszülött csecsemőt a kádban. Olvashatunk a nagyi halálhíréről – alatta pedig Tibi atya poénját látjuk... Néha itt aztán kikapcsolom a gépet, és kiszellőztetem a fejem. Jó ez a sok hír és fotó, de annyira hiányzik valaki. Az ember, aki odaül mellém...

Ám a felnőttek életéből is hiányoznak a nagy a beszélgetések... Azok a bandázások, mikor úgy belemelegedtünk az együttlétbe, hogy összerezzenünk, mikor valaki lámpát gyújt, mert közben észrevétlenül „ránk sötétedett”.

Ki ül ott mellettünk?

Az emberi kapcsolatok hanyatlani kezdtek. Online ismerőseink száma szaporodik, ám a mély és őszinte beszélgetések száma drámaian lecsökkent. Hisz már pár klikkel módosíthatunk. „Bocsi, de ma nem fog menni”.  S már nem is találkozunk. A zárt csoportokban a tagok a telefonjukhoz vannak láncolva, másképp lemaradnak a fontos posztokról. Életünk történései képlékenyekké váltak! Persze, mint mindennek, a közösségi oldalnak is van pozitívuma. Behozza a szobánkba a világot, bepillantást nyerhetünk a távolban élő ismerősök életébe, megkönnyíti a kapcsolattartást a barátokkal. Kellemes nézegetni a szép helyszínekről készült hangulatos fotókat, a poénok meg jókedvre derítenek egy fárasztó nap után. De ne feledjük, hogy amikor puszit dobó cuki állatkákat küldünk egymásnak, még mindig csak a monitort nézzük vagy az okostelefont simogatjuk. Nincs mellettünk a hús-vér ember!
És nekünk ezek a hús-vér emberek hiányoznak. Pontosan ezért magányosak a gyerekeink is. Mert a TikTok csak jó poénokat gyárt, de nem tud lélektől lélekig hatolni. Csak egyedül nevetünk rajta, de az nem elég! Az élményt azonnal meg akarjuk osztani valakivel (ezért küldözgetjük szét a barátainknak a kis videókat).

Deák Csáky Julianna, Ipolyság

 

Kapcsolódó írásunk: Elbiciklizek Jutka tanító nénihez...

web-bannerek-hirlevel-01_2.jpg

Új Nő csapata
Cookies