Sok örökbe fogadó szülő néhány kis életet szeretne „megmenteni”, másokat a meddőség visz el az árvaházba. Akármelyik eset áll fenn, szívszorító történetekkel találjuk szembe magunkat. Most a Szász családdal ismerkedhetünk meg, amelyet bizony a kényszerűség vezetett a végül sok örömet hozó megoldáshoz. Szász Szilvia megdöbbentően őszintén beszél a meddőségről, annak lelki kihatásairól.
Azon igyekszünk, hogy az elméletben és a gyakorlatban is bemutassuk az új örökbefogadási rendszert, annak pozitívumait és negatívumait. A Szász család történetében – biztosak vagyunk benne – sok család és meddő nő kapaszkodót találhat.
– Kicsi koromtól kezdve arra készültem, hogy egyszer majd anya leszek, sok-sok aprósággal a szoknyám körül, akik majd a férjem és az én vonásaimat öröklik – kezdi történetüket Szilvia. – Mikor Krisztiánnal összeházasodtunk, alig vártam, hogy teherbe essek. Tudatosan készültem az anyaságra: szakkönyveket olvastam, babás barátnőkkel beszélgettem. Az első gyermektelen év után kezdtem el aggódni. Először a helyi nőgyógyász próbálkozott különféle módszerekkel (hormonkezelés, vitaminok, fogamzásgátlás, naptármódszer).
Az eredmény elmaradt, és én egyre türelmetlenebb lettem. Végül felkerestük dr. Czeizel Endrét, aki közölte velünk a szomorú hírt: mindkettőnkkel baj van, csak mesterséges úton eshetek teherbe. Pozsonyba jelentkeztem be a beavatkozásra. Hosszadalmas, több mint féléves procedúra volt, hogy a szervezetemet felkészítsék: vérvételek, ultrahangos vizsgálatok, hormoninjekciók vég nélküli sora, előre meghatározták, mikor szerethetjük egymást...
Nem volt egyszerű időszak. Ráadásul a hormonkezelés is megviselt: hőhullámok gyötörtek, elelszédültem, hangulati ingadozásaim voltak. Közben egyre elkeseredettebben figyeltem a többi gömbölyödő kismamát. Csak átmeneti állapot, mondogattam magamnak, csak átmeneti, a vége gyermekáldás lesz...
Két nappal a beavatkozás előtt az orvos elém állt, és közölte: a megtermékenyítés elmarad. Kővé dermedten hallgattam, a szavak csak messziről jutottak el hozzám...
A féléves kezelés eredménytelennek bizonyult. Egyértelművé vált: az a ritka pár vagyunk, akiknek semmilyen módon nem lehet gyerekük. Sem Krisztiánnak, sem nekem. Magam sem tudom, hogyan támolyogtam ki az épületből... Senkinek sem kívánom azokat a napokat.
Hívő vagyok, és nem értettem: miért büntet engem az Isten? Miért vonja meg tőlem azt, ami számomra a legfontosabb? Sokáig tartott, amíg sikerült megértenem, hogy senki sem büntet. Sőt, Rékával csodálatos ajándékot kaptam. Látszólag hamar rendbe jöttem, a valódi gyógyulás azonban még évekig tartott. – Szilvia elcsöndesedik, szeme ennyi év után is könnyekkel telik meg. Az ötéves Réka, mintha csak megérezte volna anyukája szomorúságát, beszalad a konyhába. Csókokkal borítja el Szilvia maszatos arcát: ne sírj, anya, nem szabad, tudod, hogy szeretlek...
– Azt hiszem, mi, férfiak másképp éljük át az ilyesmit – mondja a férj, Krisztián. – Számomra nem volt akkora tragédia. Ez van, kész, tudomásul vettem. Próbáltam keresni a megoldást. Igyekeztem támaszt nyújtani a feleségemnek... Csakhogy nem volt könnyű. Nehezen találtam a vigasztaló szavakat...
– A fájdalommal nehéz megbirkózni – fűzi hozzá Szilvia. – A fájdalomban mindenki egyedül van, nem mehetsz be a másik ember fájdalmába... Az örökbefogadás ötlete Krisztiánban merült fel először. Én először tiltakoztam, aztán egyhavi gondolkodás után úgy dön-öttünk, belevágunk. Akkor, öt évvel ezelőtt gyorsan ment az ilyesmi. Rugalmasabbak voltak a törvények, mint most. Az akkor nyolc hónapos Réka négy hónap múlva már nálunk volt...
Elmentünk a komáromi szociális hivatalba, ahol Grassl Katalin foglalkozik az örökbefogadással. Ő tájékoztatott bennünket kedvesen arról, hogyan zajlik az egész, milyen papírokra van szükség: egy kézírással megírt kérvényre, erkölcsi bizonyítványra, kereseti kimutatásra, orvosi igazolásra. Kitöltöttünk egy (szerintünk is) alapos és értelmesen összeállított kérdőívet, valamint abszolváltunk egy pszichológiai felkészítést is. Mindez három hónapig tartott – az iratokat szeptember elején felküldték a kerületi hivatalba, Nyitrára. Két hét múlva már a kezünkben volt a hivatalos végzés, hogy elfogadták kérvényünket.
Emlékszem, szerdai nap volt, és én azonnal felhívtam a hivatalt. Péntekre már meg is beszéltük a találkozót... Az egész hihetetlen volt, talán fel sem fogtam, hogy mire készülünk: találkozhatunk a gyerekünkkel! Furcsamód az irodában fényképeket kaptunk, hogy válasszunk közülük. Az album az örökbe fogadható gyerekek képeit tartalmazta. Közben elmondták, mit tudnak a gyerekről, aki megtetszett: egészséges-e, mikor fordult a hátára, ilyesmi. Számunkra négy gyermek volt szimpatikus, akik közül hárman a nyitrai otthonban tartózkodtak. Délután fél négy volt. Mi rögvest felhívtuk a gyerekotthont, hogy fogadnának-e még aznap bennünket – próba szerencse. Az igazgatónő nagyon kedves volt, beengedett a csecsemőotthonba.
– Igazából akkor értettem meg, hogy jó döntést hoztunk – veszi át a szót Krisztián. – Ott, az intézetben ugyanis az ember szemtől szembe látja, mennyi a sorsára hagyott gyermek. Megdöbbentő élmény volt.
– Szívem szerint mindegyiket hazavittem volna – mondja Szilvia is. – És arra gondoltam:
Istenem, sok anya annyira vágyik gyermekre, más meg elveti magától ezeket a kis lelkeket...
A z igazgatónő végigkísért minket az osztályon, mindhárom kiválasztott gyermeket a kezünkbe vettük. Pontosabban csak kettőt, a második ugyanis Réka volt. Amikor a kezemben tartottam, teljes bizonyossággal tudtam, hogy ő az...
A Szász család
A következő héten két napot töltöttünk együtt. Ott voltunk a fürdetésnél, pelenkázásnál, etetésnél. Elmondták, amit az eddigi életéről tudni lehetett, mit eszik, iszik, satöbbi. Ez volt a felkészülés ideje. Réka nyolc hónapos volt, és még mászni sem tudott. De együttléteink alkalmával csodálatosan kinyílt.
– Félreértés ne essék, nem az állami gondozók hozzáállását akarjuk lebecsülni – szól közbe Krisztián. – De képtelenség mindegyik gyereknek személyes törődést biztosítani. Azt csak a szülő tudja megadni. Az otthonban a személyzet váltja egymást, a gyerek nem tud egyvalakihez kötődni. Rékát novemberben hoztuk haza (és újabb három hónap múlva már a nevünkön volt). Igazság szerint már szeptemberben kivehettük volna (ez azt jelenti, hogy az előző törvény szerint attól kezdve, hogy a pár elhatározta az örökbefogadást, a gyermek három hónap múlva már a családban lehetett) –, a szülőanyja azonban hivatalosan még nem mondott le róla. Ez eltartott még két hónapig. És végre a miénk lett! Két hónap múlva már kimondta az első szavakat, megtanult ülni, hamarosan pedig járni. A passzív babából eleven, vidám kislány lett.
– Rékát az egész család megszerette – mondja Szilvia. – Egyfajta eufórikus hangulatban teltek a napjaim. Azt hittem magamról, hogy végre sikerült elfogadnom: nem lehet vér szerinti gyermekem... Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint a filmekben. Tavaly – azaz három évvel az örökbefogadás után – keményen szembe kellett néznem magammal. Még mindig fájt, hogy nem élhetem át azt a pillanatot, amikor megmozdul a baba a hasamban, a szoptatás örömét. A barátnőim többsége kisgyermekes anyuka volt, vagy várandós... Miközben ők boldogan osztották meg egymással az örömeiket, én titokban a könnyeimmel küszködtem .
Nem arról van szó, hogy nem szeretem Rékát – nem adnám senkiért, semmiért! Csak azt éreztem, valamitől megfosztottak. Olyan gondolataim támadtak, hogy nem is vagyok igazi nő... Azt hiszem, mára sikerült elfogadni magamat. Igen, én úgy vagyok teljes értékű nő és anya, hogy soha nem szültem. Olyannyira, hogy ismét beadtuk a papírokat, és reméljük, hamarosan új taggal bővül a családunk
Igen ám, csakhogy Szászék egy dologgal nem számoltak: időközben – 2005-öt írunk – megváltoztak az örökbefogadási törvények.
Az eljárás nehézkesebbé vált. Úgy érzik, a kérdőív, amelyet most kell kitölteni, tele van értelmetlen kérdésekkel. Az illetékesek például azt is tudni kívánják, milyen nemzetiségűek a jövendőbeli szülők. Maga a folyamat is másképp néz ki, mint azelőtt.
A Süll család, amely tavaly augusztusban fogadta örökbe a most öt hónapos Dömötört (szintén a Nyitrai kerületben), a mostani tapasztalataikat osztják meg velünk. Nem a gyorsasággal van bajuk, hiszen kisfiuk hat hónap alatt került hozzájuk.
– 2006 januárjában kezdtünk el érdeklődni – mondja Süll Kinga. – Az előkészületek, akárcsak Szászéknál, nálunk is három hónapig tartottak. Sok biztatást és gyakorlati segítséget kaptunk. (Mellesleg megjegyezném: minden szülő számára ajánlatos lenne egy hasonló pszichológiai felkészítés a gyerekvállalásra.) Áprilisban adtuk le kérvényünket a kerületi hivatalba. Úgy két-három hét múlva érkezett az értesítés, hogy a hivatal alkalmasnak talált minket az örökbefogadásra, és besoroltak minket a várakozólistára. (Mi viszonylag „rugalmasak” voltunk: lehetőleg hároméves korig szerettünk volna befogadni gyermeket, illetve testvéreket, akik lehettek fehérek vagy romák is.)
Több mint három hónap múlva, augusztus közepén értesítettek minket, hogy találtak számunkra megfelelő gyermekeket. A Nyitrai Kerületi Hivatalban egy hölgy fogadott bennünket, aki sebtében képeket és videofelvételeket mutatott az örökbe fogadható kicsikről. Mindössze húsz percünk volt arra, hogy egyet kiválasszunk közülük, miközben a hölgy kioktatott bennünket, hogy ez nem piac. Ezután elmentünk a gyermek-otthonba, ahol megnézhettük a gyermeket. Ekkor már több konkrétumról is beszámoltak: hogyan viselkedik, milyen problémák merülnek fel vele kapcsolatban, sőt, a vér szerinti szülőkről/anyáról is megtudhattunk ezt-azt. Ezután néhány percre kihozták az irodába a gyereket, és rövid időre a karunkba is vehettük...
A szituáció kellemetlen, fura volt: mind a hivatalban, mind az otthonban. A három nap gondolkozási idő leteltével nemet mondtunk. Az egészet hatalmas csalódásként éltünk meg. Két hét múlva azonban ismét telefonált Nyitráról egy hölgy – szerencsére egy másik. (Mi azt gondoltuk, az előző talán nyári szabadságát tölti.) Ezúttal minden másképpen történt: olyan csecsemőt kínált fel nekünk, aki akkor született, és az édesanyja azonnal, már a kórházban lemondott róla. A kórházban látogattuk meg a kis Dömötört, akivel mindjárt fél órát tölthettünk együtt (természetesen nővéri felügyelettel, hiszen újszülöttről volt szó).
Ölünkbe vettük, megetethettük az üvegből. Csodálatos érzés volt, azonnal megszerettük. Hozzá kell tennem, az előadó hölgy is elkísért minket a hivatalból, és rendkívül kedves és segítőkész volt. A kórházban jobban éreztük magunkat, mint a gyermekotthonban. Talán mert a nővérek, orvosok számára is újdonság lehetett a jelenlétünk. Itt nagyon jók voltak a tapasztalataink. Azonnal döntöttünk: Dömötört hazavisszük.. A kórházból néhány nap után egyenesen hozzánk került. A bírósági végzésre, hogy végérvényesen örökbe fogadhassuk (azazhogy a mi vezetéknevünket viselje) az új törvények értelmében még várni kell.
– Az örökbefogadásról különben az a véleményünk, hogy nem törvény-, hanem emberfüggő.
Amennyire kellemetlen volt az első előadó hölgy, olyannyira kedves volt a második. Én megértem a gyermekotthon igazgatónőjét is (elvégre ki tudja, milyen kellemetlen tapasztalatai vannak). Mégis azt hiszem, nem lehet mindent a gyermekvédelemre fogni. Egy kis emberséggel, kedvességgel a merev szabályokon is igazítani lehet. És a gyerekek boldogsága a tét. Az effajta viselkedéssel csak elbizonytalanítják a várakozó szülőket.
