Február 2-án a tütük világnapját ünnepeljük! De ne Carrie Bradshaw ikonikus tüllszoknyájára gondoljunk a Szex és New Yorkból, ugyanis a balettművészet világa nem csupán pompa és csillogás – a táncoló cipők mögött alázatos munka és kitartás rejlik.
A nemzetközi tütünap 2014-ben indult az Australian Ballet School kezdeményezésére, céljuk pedig nemcsak az adománygyűjtés volt, hanem a balettművészet népszerűsítése is. Azóta a tánc szeretete egyre nagyobb tömegekhez eljutott, és ezen a jeles napon világszerte táncosok és rajongók osztanak meg fotókat tüllszoknyáikról és balett-tudásukról. De azt talán kevesen tudjuk, mi rejtőzik a tüllrétegek mögött, és mit rejt a balett csodálatos, ámde szigorúan zárt világa.
Kislánykoromban mindent megadtam volna azért, hogy balettozhassak. Legnagyobb örömömre pont ennek a beteljesületlen álomnak az érzését ragadták meg a divatossá váló, felnőtt balettstúdiók. Ez azt jelentette, hogy pár évtizedes késéssel ugyan, de valóra válik a kívánságom. Még mindig őrzöm a rózsaszín balettcipőmet, melyet egy bécsi tánckellékesnél vettem. „Táncos karrieremet” ugyanis az osztrák fővárosban kezdtem, minimális nyelvtudással, de annál nagyobb lelkesedéssel.
Kicsivel később itthon is elterjedtté vált a felnőtt balett, így miután hazaköltöztem, folytattam a szenvedélyem. Tisztában voltam vele, hogy sosem válik belőlem profi táncos, mégis, ahogy a tánciskola évzáró ünnepségén életemben először színpadon álltam, úgy éreztem, a bennem lakó kicsi lány könnyezve tapsol, és büszkén néz fel rám. Emlékeztető volt ez arra, hogy bármire képes vagyok, bármit el tudok érni.
Fegyelem, áldozat és kitartás
Egy hozzám közel álló személy több mint tíz évet töltött különböző balettintézetek falai között, és ha valaki, ő tudja, hogy a tánc nem csupán a csinos tütükről szól.
Minden képzett balerina mögött hosszú évek kemény munkája, kitartása és gyakran teljes önfeláldozása áll.
Vannak ugyan kevésbé szép emlékei, de a balett alapjaiban határozta meg az életét, ebben nőtt fel: karácsonykor rendszeresen fellépett a Diótörőben, a mai napig tudatosan kerüli a „tiltott” édességeket, és még élénkén cseng benne a mesternő hangja, amint ráripakodik, hogy nem elég tág a csípője…
Elmondása szerint ennek ellenére is valami olyasmit kapott a balettoktatástól, amit semmi sem pótolhat: fegyelmet, alázatot és végtelen kitartást. Ezek pedig későbbi élete és karrierje során előnyére váltak.
Az örök művészet
Kevés szebb dolog van, mint amikor egy balett-táncos művészi mozdulatok sokaságával mutatja be érzéseit. Ennek az elegáns és szenvedélyes táncnak a gyökerei egészen a reneszánsz Itáliáig nyúlnak vissza, Franciaországban pedig XIV. Lajos, a Napkirály uralkodása alatt vált valódi művészetté. A klasszikus balett aranykora mégis a 19. századi Oroszországból indult ‒ gondoljunk csak a Bolsoj Balettre! Ekkor terjedtek el a spicc-cipők, a lebegés illúzióját keltő mozdulatok, illetve a női táncosok központi szerepe. Napjainkban pedig a brit Királyi Balett (The Royal Ballet) lett a világ egyik legjelentősebb, vezető művészeti társulata.
A balettvilág ikonikus alakjai közül leginkább Anna Pavlova emelkedett ki, aki nemcsak a 20. század egyik legjelentősebb táncművésze volt, de turnéival világszerte ismertté tette a balett műfaját. A férfiak közül pedig VaclavNyizsinszkij volt az, aki hihetetlen ugrásaival és sajátos koreográfiáival a legendák sorába emelkedett. S ha már balett, a zeneszerzők fontosságát sem szabad figyelmen kívül hagyni! Hiszen Csajkovszkijnak köszönhetjük, hogy a Diótörő, aHattyúk tava és a Csipkerózsika dallamai a mai napig a fülünkben csengenek.
A színfalak mögött
Habár a táncművészek világa kívülről csillogó és irigylésre méltó, a mögötte rejlő munka rengeteg verejtékkel és fájdalommal jár. Egy balettelőadás energiaigénye például felér egy huszonkilenc kilométeres futáséval, mindezt pedig végeláthatatlan próba és felkészülés előzi meg. Sok táncos még a nyaralás vagy szabadság alatt is edz ‒ balettrúd hiányában egy székbe kapaszkodva, a földön nedves ronggyal, hogy el ne csússzanak.
Azokkal a bizonyos spicc-cipőkkel sem bánnak kesztyűs kézzel! Erőteljesen falhoz ütögetik, tördelik, csavarják őket, hogy valamivel kényelmesebbek legyenek, és ne adjanak ki zajt tánc közben.
Kívülről gyantával kenik be a cipőt, hogy elkerüljék az esetleges baleseteket a színpadon. Ezen kívül a balettcipő viselése bizony nem a legegyszerűbb dolog: gyakran jár fájdalmas vízhólyagokkal és bosszantó körömproblémákkal. A bőrkeményedéseket a balerinák rendszerint nem távolítják el a lábukról, mivel így egy idő után már kevésbé hólyagosodik fel a bőrük.
Emellett hatalmas fizikai és szellemi terheléssel is jár a spicc-cipők viselése. Egy ugrásnál akár a testük súlyánakháromszorosa is nehezedhet a nagylábujjukra!
Nem is csoda, hogy a balerinák közül sokan már harmincöt éves korukban nyugdíjba vonulnak. Persze ez alól akadnak kivételek: egy olasz balerina, Alessandra Ferri ötvenhárom évesen tért vissza Júlia szerepéhez, melyet először huszonegy éves korában táncolt el.
A balettművészet egyedülálló és örök. Mit nyújthat felnőttként, akár hobbiszinten az embernek? Testtudatot és fegyelmet, kitartást és alázatot – kívül-belül. A balett titokzatos és elbűvölő világa rabul ejtő, de kevesen látnak be a színfalak mögé. A tütüszoknya mögött elhivatottság és komoly áldozat rejlik, ugyanakkor megtanít arra, hogy a szépség és az erő együtt is létezhet.
