A nő és az idő… másodszor

Hányszor megesik, hogy pontosan tudjuk: valamit meg kellene tennünk. Például felhívni a nagyit. De nem vesszük fel a telefont. Picit habozunk, majd a perc töredéke elég, hogy meggondoljuk magunkat, mert a belső hang kifogáskeresésben verhetetlen: „Borzasztó késő van, csak nem fogod felébreszteni! Te is hullafáradt vagy, majd inkább holnap.” Persze, másnap is találunk remek kifogást. És ez így megy végestelen-végig.

Elodázzuk, halogatjuk, tologatjuk egyik nap­ról a másikra a nemszeretem feladatokat, a kínos beszélgetéseket, amelyeknek tétjük van. Kifogás persze akad: hogy a nagyival képtelenség egy telefont lebonyolítani, mert ha magához ragadja a beszélgetés fonalát, képtelen elejteni. Ilyenkor az összes pletykát leadja, képtelen belátni, hogy minket nem érdekel részletekbe menően a falu élete, hiszen húsz éve nem élünk ott.

– Képzeld, kislányom – hadarja –, Szabóéknál felhőszakadáskor úgy megtelt a pince, hogy az ablakon folyt ki a víz, fél éjszaka hordták vödörrel, ki kellett hívni a tűzoltókat. Ezek a derék fiatalemberek sze­rencsére észrevették, hogy az öreg platánfa egyik ága, tudod, az, amelyik a ház fölé nyúlik, lehasadt. Isteni szerencse, hogy előbb senkit nem ütött agyon...

– Nálad minden rendben, nagyikám? – próbáljuk elejét venni a szózuhatagnak. – Igen, de ne szakíts folyton félbe! Azt még nem is mondtam el, hogy Kati, tudod, a Bagyék unokája összeszedett az utcán egy édes kutyust...

És rengeteg ilyen helyzet van, amikor haloga­tunk, mert például hogy a csudába mondjuk meg a barátnőnknek, hogy ellenszenves az új szerelme, vagy a férjünknek, hogy nem mosott fogat. Így aztán napról napra tologatjuk a kényes beszélgetéseket, és re­ménykedünk a csodában, vagy ha a csoda elmarad, akkor abban, hogy szerencsésebb lesz megmondani majd akkor, ha... Gyakran elodázzuk a hivatalos ügyek intézését, mert utáljuk például, ha az ügyintézők packáznak velünk. Elnapoljuk a kínos ügyek tisztázását a fő­nökkel.

Elhalasztjuk a fogyókúrát, mert egy nőt semmi sem tud jobban frusztrálni, mint egy rosszul sikerült fogyókúra. Nyomaszt, hogy már ezerszer belevágtunk, legutóbb is sikerült hat kilót hízni, a torna iránti olthatatlan lelkesedésünk is két hét után alábbhagyott. Inkább bele se vágunk az új édes életbe...

– A halogatásnak több oka lehet – mondja a pszichológus. – Vegyük a legegyszerűbbet, a lustaságot. De vannak olyan emberek is, akiknek kifejezetten szükségük van arra, hogy minden elképzelhető határidő lejárjon, mert csak akkor képesek összeszedni magukat, és a legjobb formájukat hozni. A stresszhelyzet serkenti őket, hogy mindent beleadjanak. Kétféle embertípus van. Az előbb említett típust a szorongás mozgósítja, míg a másikat megbénítja. Utóbbi szorongatott helyzetben rosszul teljesít, leblokkol. Akit viszont a stressz mozgósít, az elő is állítja ezt a helyzetet: folyton halogat, a határidők szo­rításában dolgozik. Az ilyen em­ber nem osztja be az idejét, mindent az utolsó pilla­natban, vagy azután csinál meg.

– Aztán ott van az „aki időt nyer, életet nyer” felfogás. A gyermeki várakozás, hátha történik valami csoda, és azt a nagyon nemszeretem dolgot, amely ránk vár, mégsem kell megtennünk, holnapra talán minden megoldódik magától. Halogatjuk a kellemetlen dolgokat is, mondván: nem megyünk elébe, nem keressük a bajt. Más kérdés, hogy hosszú távon rosszabbul járhatunk, mint ha azonnal elintéz­nénk a nézeteltéréseket, s nem sepernénk szőnyeg alá a prob­lémákat. De sokszor inkább összegyűjtjük őket, majd amikor a másik már rég túljutott rajta, ünne­pélyesen megkérjük, hogy üljünk le beszélgetni, és akkor teregetjük ki a sérelmeinket. A halogatás felfogható úgy is, mint az idővel kap­csolatos probléma. Sok ember hadilábon áll az idő­vel, nem tudja betartani az időpontokat, késik. Ezt tudva úgy próbál segíteni magán, hogy határidőnaplót vezet, órarendje van, a feladatok között sorrendet állít fel: „ezt még ma mindenképpen meg kell csinálnom”. Sokan jutalmat tűznek ki maguknak, ha a nemszeretem dolgokat megcsinálják.

Az a természetes, ha (ahogy érik a személyi­ség) a külső elvárás, hogy az ember pontos legyen, ne halogassa a dolgait – belsővé válik. De igazából úgy tanulja meg, hogy nem szabad halogatnia, ha bajba sodródik, és viselnie kell a halogatás követ­kezményeit.

Menni fog!

Ha a habozó, halogató ember visszanéz a gyerekko­rára, rá fog jönni, milyen kevés biztatást kapott otthon, milyen ritkán mondták neki, ha belevágott valamibe: „Gyerünk, csináld, menni fog!” A szülei inkább aggódtak, szeretetből persze, óvták az esetleges kudarctól. A megmérettetéstől. Így nem ta­nulta meg, hogy hibázni mindenkinek szabad. Idő­vel mindez aztán gátlássá alakult. Márpedig a gátlás rengeteg energiát emészt fel, kevésbé leszünk képesek arra, hogy vágyainkat valóra váltsuk. Csak ábrándozunk, s azzal áltatjuk magunkat: majd ha a körülmények...

Ám rejtélyes módon a körülmények nem akarnak a ke­zünkre játszani. Pedig a lelkünk mélyén tudjuk, hogy komolyabban kellene venni önmagunkat – meg az álmainkat. Mert az a rengeteg energia, ami célba repítene, elmegy arra, hogy a folytonos halogatás miatt önváddal gyötörjük magunkat. A halogatás biztos módszer, ha úgy érezzük, hogy leküzdhetetlen akadályba ütköztünk. Azért topor­gunk egy helyben, mert a megtorpanást biztonságo­sabbnak érezzük, mint az ismeretlent. Hiányzik be­lőlünk a bizalom és a hit, hogy sikerülni fog. Félünk a kudarctól, ezért gyártunk kifogásokat!

Tele vagyunk tévhitekkel, amelyek csökkentik a cselekvőképességünket. Szinte mindegy, hogy van-e alapjuk, vagy sem, ha ilyesmiket gondolunk: „Min­denki utálni fog...” „Nem fog tetszeni a szüleimnek, ha...” Nem érdemlem meg, hogy...” „Késő, ezt sokkal előbb kellett volna...” Ugye, ismerős lemezek?

Először vegyék számba a szokásos kifogásaikat. Írják össze azt a tíz-tizenkét mondatot, amelyet leggyakrabban használnak: „Úgysem fog sikerülni...” Gondolják át, milyen kép él önökben a sikerről és a sikertelenségről! Lehet, hogy élesen beugrik egy fájdalmas gyerekkori kép, az első nagy kudarc emléke...

Ha a férje hetek óta ideges, feszült, emiatt nem tudnak beszélgetni, és ön halogatja a kezdeményezést, akkor képzelje el ezt a beszélgetést. Halk zene szól, a kanapén egymás mellett ülnek, önből szeretet és nyugalom árad. Kezdetben nem is a szavak fontosak, hanem az érzések. Utána képzelje el a beszélgetést, és érezze, hogy a férje megértéssel fogadja az érveit. Elal­vás előtt, amikor lazább, szeretettel gondoljon rá, és küldjön nyugalmat felé. Ha kitartó, pár nap múlva meglepve fogja tapasztalni, hogy nem ódzkodik annyira a kényes témától, és a férje is mintha nyugodtabb lenne. Utána könnyebb lesz beszélgetni a régóta szőnyeg alá söpört témáról.

Álljunk szóba önmagunkkal!

Hunyják le a szemüket, lazítsanak! Képzeljék el, hogy csigalépcsőn haladnak lefelé, oda, ahol kellemesen érzik magukat, mert csend, nyugalom és tökéletes béke van. Ez a tudattalan szintje, ahol változtatni tudnak a dolgokon. Olyan, mintha egy hatalmas adattárban lennének, ugyanis az emlékeket a hozzájuk társuló szín, forma, hang, íz, illat alapján tárolja, és az emlékeket jelképekkel elő is lehet hívni. Ha nem emlékeznek pontosan az első kudarcra, képzeljék el, milyen a színe, szaga, tapintása.

Aztán kezdjenek el dolgozni rajta. Alakítsák a méretét, színét, szagát elfogadhatóbbra. Mindaddig dolgozzanak rajta, amíg szükségét érzik. Visszatérhetnek rá több alkalommal is. Így a fájó emléket idővel elviselhetővé teszik. Közben úgy érzik, jobb lett a közérzetük, szinte megkönnyebbülnek. Más dolguk nincs is. Az új szimbólumokat majd tárolja az emlékezet. A frusztráló emlék megszelídül. Utána sétáljanak fel a képzeletbeli csigalépcsőn a mindennapok szintjére, pihenjenek, és lassan nyissák ki a szemüket. Pár nap alatt ugyanezzel a módszerrel sorra vehetik az összes kifogást, ami a repertoárjukban szerepel.

Csak szeress!

Segíthet a vizualizálás is, ha a tudattalan szintjén maguk elé képzelik a konfliktust. Lazítsanak, és képzeljék el, hogy – a példánál maradva – telefonon beszélgetnek a nagymamával. Előtte, mondjuk, ajándékozzák meg egy szép homokórával, amely emlékeztetni fogja arra, hogy csevegés közben vészesen megy az idő. Kitehetnek a képzeletbeli nagyi elé egy táblát: „Csak szeress, ne nevelj, mert már felnőttem!” Dolgozzon a saját szimbólumrendszerén is. A karóráját képzeletben ragassza le, így jelezze, hogy a nagyival töltött percekben nem akar az időnek jelentőséget tulajdonítani. Ezt a szimbólumok nyelvén úgy fejezheti ki, hogy az óra leragasztott számlapjára szívet, napocskát vagy bármit rajzol, ami arra emlékezteti, milyen jó volt vele gyerekkorában.