Reggeltől estig anya vagyok. Délutántól estig feleség. Estétől reggelig – ha szerencsém van – szerető. Kifelé azt sugárzom, hogy boldog az életem, s boldog is, hisz mindenem megvan. Legbelül azonban egyre gyakrabban mardos a kétség: ki vagyok én? Egyáltalán maradt még belőlem valami a szerepeimen túl?
Oly könnyen esik a nő identitászavarba! Egyedülállóként arra vágyunk, hogy párt találjunk, majd pedig feleségek legyünk. Aztán rövidesen rájövünk, hogy „kettecskén” sem teljes az élet: gyermeket vállalunk, s anyák leszünk. Majd egyszer csak ott találjuk magunkat a káosz közepén, amint épp azon tépelődünk: kik vagyunk valójában? Anyák? Feleségek? Szeretők?
(© Giselle Dekel)
Vannak napok, amikor legszívesebben rácsapnék az asztalra, s felordítanék, hogy a világ is hadd halja: elegem van! Elegem van abból, hogy mindennap főznöm és takarítanom kell. Elegem van abból, hogy egész álló nap egyedül vagyok otthon a gyerekekkel. Elegem van abból, hogy a férjem este jár haza. Elegem van abból, hogy sehová sem mehetek, mert nincs kire bízni a gyerekeket. S hogyha lenne is, úgysem merném rábízni őket… De csendben maradok. Kussolok a gombócba tekert hajammal, a kajafoltokkal tarkított, kinyúlt pólómban, egy használt pelenkával a kezemben.
Délutánonként – amikor végre elalszik a kislányom – felnézek a Facebookra. Ilyenkor feldobom a lábam egy puffra, s próbálom kiélvezni a pillanatnyi csendet. Már csak negyvenöt perc, konstatálom, s mély levegőt veszek. A gyerekkori barátnőm pár hete fiút szült – de még villognak a gratulációk a poszt alatt, miközben görgetek. Jó ideje nem beszéltünk már, nem is tudtam, hogy terhes. Túl egy váláson, le a kalappal, ügyesen összeszedte magát. „Ráadásul ez az Iza milyen jó bőrben van!” – jegyzem meg magamban, de belülről érzem, hogy mardos az irigység. Én kilenc hónap után sem bírtam leadni a felszedett kilókat, bezzeg ő: szülés után pár héttel bombaformában van. „Nem siránkozni kell, hanem a tettek mezejére lépni. Egészségesen enni, hidratálni, és vitaminokat szedni. Blablabla…” – miközben olvasom a képleírást, nyomban felmegy bennem a pumpa. Dühösen lecsapom a laptop fedelét, mielőtt még jobban felidegesíteném magam.
Néhány héttel később aztán a gyerekorvosnál összefutok Izával. Alaposan szemügyre veszem. Formás lábain feszül a farmernadrág, hozzá magas sarkút és mélyen dekoltált, márkás inget visel. „Vajon szoptathat?” – merengek el, majd rögtön megállapítom: „Kizárt! Akkor nem lenne ideje ennyi cicomára! Ráadásul a szemén sem látszik éppenséggel az éjszakai virrasztás…”
Férjével – aki természetesen elkísérte a családot az orvoshoz – odasétálnak hozzám. Egykori barátnőm lopva végigmér, majd együttérző pillantást vet rám. Köszönünk.
– Csinos vagy – töröm meg végül én a csendet. – Nem is látni rajtad, hogy szültél.
– Köszi. Jó sok munka áll mögötte, s még bőven van min dolgozni. De ismersz, nagy bennem az akaraterő… – mosolyodik el. – Meg aztán fontos a mozgás, hogy saját magammal és a testemmel békében legyek. Végül is a férjem nem egy elhízott nőt ismert meg!
Magamban halkan visszaszámolok, s csak remélni tudom, hogy nem ül ki az arcomra a mérhetetlen ellenszenv.
Émelygek.
Elkérem a kulcsot a vécéhez, s a mosdó melletti tükörben alaposan végigmérem magam. A lehető legkényelmesebb, kitaposott sportcipőm van rajtam. Melegítőben, hurcival a nyakamban bámulom magam, s elpityeredek. A puffadt lábamat bele sem tudnám dugni a magas sarkú cipőbe. Szűk naci? A hájam rögtön kibuggyanna. Nem beszélve az ingről, amire perceken belül térképet rajzolna az átütő anyatej.
De nő vagyok. Valahogy ezt is túlélem.
