Mesél a múlt

„...elődeim, ük-, déd- és nagyszüleim szólalnak meg a lapokon, beszélgetnek egymással és velem. A könyv történeteket tartalmaz, amik velük, bennük kezdődtek és velem, bennem folytatódtak... Az ő történetük az én történetem, életem életük folytatása“ – írja Pénzes Tímea novelláskötetének előszavában.

Nemrégiben jelent meg Mesél a múlt címmel egy nagyon szép kiadású könyv (az AB-ART Kiadó gondozásában). Benne az írónő ük-, déd-, nagyszülei és szülei életével ismerkedhetünk meg – kivel egy első világháborús naplón keresztül, kivel elbeszélés, kivel halála utáni visszaemlékezés formájában... 

– Hogyan fogalmazódott meg Önben, hogy megírja családja történetét? 

– Pár évvel ezelőtt váratlanul meghalt az édesanyám. 51 éves volt. Megrázó élmény volt az egész család számára. Szükségem volt arra, hogy az elvesztéséből fakadó fájdalmat „kiírjam magamból“. Ebben az időszakban sokat látogattam a nagyszüleimet. Az ő falusi életformájuk mindig közel állt hozzám. Úgy éreztem, az ő sorsukból is sok tanulságot levonhatok. Harmadrészt pedig néhány éve kezembe került ükapám első világháborús naplója. Így olyan tapasztalatok - történetek birtokába jutottam, amelyek talán mások számára is érdekesek lehetnek. 

– Eleddig nem tudott ükapja naplójáról? 

– Nem. Dédanyám halála után találtuk meg egy régimódi komód fiókjában, gondosan becsomagolva egy megsárgult vászondarabba. Dédanyám soha nem tett róla említést.

Amikor olvasni kezdtem, különleges érzés kerített hatalmába. Mintha ükapám, akit soha nem ismertem, fényképen sem láttam, majd száz év távlatából szólt volna hozzám... Mintha egy titkos kincses rekeszt nyitott volna meg... 

– A napló az olvasók számára is különleges élmény. Nem csupán megragadó optimizmusa – úgy ír szibériai fogságáról, mintha egy társasutazásban venne részt–, hanem stílusa okán is. Alig hihető, hogy egy múlt század elején élt parasztember írta. Sokat javított az eredeti szövegen? 

– Szinte semmit. Ükapám stílusa szerintem is remek, és ha hozzáírok, csak rontottam volna rajta. Ennek ellenére természetesen eljátszadoztam az „alapanyaggal“. Keretet adtam neki: elképzeltem, hogyan foghatta dédanyám először kézbe ezt az írást. Mit érezhetett? Mit gondolhatott? Másrészt a napló egy helyütt megszakadt. Nem tudni, miért: talán kényszermunkára vitték őket, talán elfogyott a tinta. Én megpróbáltam tovább folytatni a történetet. Ez kihívás volt a számomra: kíváncsi voltam, folytatható-e, és ha igen, tudok-e írni ükapám, azaz egy férfi stílusában. 

– A stílusok váltakozása egyébként is jellemző a könyvére... 

– Kötetem öt részből áll: mindegyikben más hang szólal meg. A hangsúlyos szerep a két nagymamámé, de szót kapott benne az ük- és az apai nagyapám is. Mindegyik nőrokonra más-más életstílus, s ebből kifolyólag eltérő elbeszélésmód a jellemző. Megpróbáltam eljátszadozni a női és a férfi-kifejezésmód különbségeivel is. 

– A kötet megírásánál ez volt a legnehezebb, amivel meg kellett birkóznia? 

– Ez valójában nem volt feladat, hiszen az általam ismert nőrokonok beszédstílusából adódott. A valódi megpróbáltatás az anyag összegyűjtése, megválogatása volt, ami ugye, több lépésből állt: meséltetni, meghallgatni, elképzelni, megrostálni... Visszaemlékezni saját emlékeimre, és mások emlékeit feldolgozni, valamint az összegyűjtött anyagból egységes egészet formálni: megtalálni az elejét és a végét, hol legyen benne kisebb és nagyobb feszültség, hogy hullámozzon... 

– Hogyan történt az „anyaggyűjtés“? 

– „Technikai szempontból“ teljesen spontán. Elmentem a nagymamámhoz, és főzés közben kérdezgettem a régi dolgokról. Aztán pedig szaladtam, hogy leírjam a szavait, ízes, tájjellegű kifejezéseit. Folyton figyeltem, ki mit mond – magáról vagy valamelyik családtagról -, és igyekeztem az elmondottakat mielőbb papírra vetni. Sok új történetet tudtam meg. Például ekkor hallottam részletekbe menően arról, hogyan született meg az édesanyám, apai nagyapám hogyan halt meg majdnem fiatalon, vagy hogyan ismerkedett össze anyu apuval. Jobban megismerkedtem a régi falusi élettel – a mindennapok nehézségeivel, a gyerekcsínyekkel, a régi ételekkel. (Megtudtam például, hogyan vakarják le a malac nyelvéről a lepedéket – egyik nagyanyám nagyon szerette az ebből készült ennivalót.) Jó volt ezekkel az idős emberekkel beszélgetni! Az életük során rengeteg baj, bánat érte őket, mégsem estek önsajnálatba.

Rengeteg türelemmel viseltettek és viseltetnek a mai napig egymás iránt. A régi emberekhez képest a mi generációnk elkényeztetett. Szinte mindent készen kapunk, mégis gyakran vagyunk elégedetlenek.

– Titokban tartotta, hogy könyvet ír a családról? 

– Még ma sem árultam el... Picit félek is a reakcióktól. Talán olyan intim, belső dolgokat is megírtam, amelyeket nem szívesen tártak volna a nagyközönség elé. Amit csak nekem, az unokájuknak mondtak el. A családból egyedül a két testvérem és édesapám olvasta a könyvet. Nekik a kéziratot is megmutattam, sőt a véleményüket is kikértem.

– Van-e valami legfőbb tanulság, amit a könyv megírása után le tudott vonni? 

– Igen. Az egyszerű életnek is megvan a maga boldogsága. Sőt, talán tisztább, őszintébb örömei vannak. És a legkilátástalanabb helyzetekben sem szabad feladni a reményt. Idézhetném apai nagyanyám szavait is: „Szeressétek ti is egymást. És akkor baj nem lehet. És ha mégis megesik, könnyebb elviselni.“