A kollégái csak Grófnak szólították, mert volt benne valami arisztokratikus. Kifogástalan úriember volt, azon ritka fajtából, akiknek sármja ösztönös, belülről fakad: kifinomult, elegáns viselkedése és kiváló, polgári humora nem volt erőltetett. Megjelenése mindig kifogástalan volt: melegítőbe még otthon sem bújt, és a legnagyobb melegben is viselt nyakkendőt.
A becenév A sevillai borbély főszerepe, Almaviva gróf megformálása óta ragadt rá. Mindenki, aki ismerte – a volt kollégáitól kezdve a színház akkori öltöztetőnőjéig – nagy-nagy szeretettel és elismeréssel beszél róla. Nem voltak ellenségei – miért is lettek volna? Harmóniára, szépségre, jóindulatra törekedett az élete minden területén. Mindig lehetett rá számítani. Őszintén, nagyvonalúan segített nemcsak az idősebbeknek, hanem a nála fiatalabbaknak is. Nemegyszer előfordult például – rendkívüli szépérzékének köszönhetően –, hogy ő készítette el társai színpadi sminkjét.
Egy volt kolléganője szerint a nők éltek-haltak érte. Nemcsak az arcvonásai voltak szépek – egész megjelenése vonzó volt, rendkívüli kisugárzással rendelkezett. Rabul ejtette a nők szívét, olyan férfi volt, aki mellett minden nő – a legelső primadonnától kezdve a takarítónőig– NŐnek érezte magát. Udvarias volt, kellemes, nem tolakodó, bájos humorú. Állítólag otthonában garmadában álltak a rajongók levelei, és a bárokban rendszerint a nők vendége volt. Ez mégsem vette el az eszét – mindvégig kitartott felesége és két gyermeke mellett.
Balra: Az Ármány és szerelem hősszerelmeseként, Lőrincz Margittal; középen: A sevillai borbélyban
Tóth László 1922-ben született Rimaszombatban, köztisztviselő családban. Édesapján kívül az egész család műkedvelő volt. Nővére a város primadonnájaként élt a köztudatban, bátyja Tamásfalván volt pótolhatatlan bonviván, édesanyja pedig valaha színésznő szeretett volna lenni – nem csoda hát, hogy ő is színésznek készült. 1943-ban jelentkezett a kassai magyar színháznál, amelynek akkor Seregi Andor volt az igazgatója. Két hónapot töltött ott, majd be kellett vonulnia. Később hadifogságba került. 1946-53 között volt gépkocsivezető, kereskedő, és más alkalmi munkákat is vállalt. ’53-ban jelentkezett a Mateszba, ahol egy beugrás után mindjárt bedobták a mélyvízbe: Moliére A fösvény című drámájában Cléante szerepét alakította. A siker hatalmas volt...
Tájolás közben, Lőrincz Margittal és Szentpétery Arankával
Évtizedeken keresztül a Matesz vezető színésze volt, a közönség szerette, munkáját mindig vastapssal jutalmazta. Olyan rendező-pedagógusok irányították, mint Munk István vagy Lendvai István, akiktől az akkori társulat tagjai rengeteget tanultak. Tóth László pedig különösen igyekvő volt: éjszakákon át birkózott egy-egy alakítással.
Érdekházasság
Állítólag rendkívül pontos, precíz színész volt, az előadásra mindig alaposan felkészült . Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne szerette volna megtréfálni a társait. Grimaszokat vágott, halk megjegyzéseket tett – a kollégák meg azon igyekeztek, hogyan ne nevessék el magukat.
Tóth László a színház bonvivánjaként javarészt nemeseket, arisztokratákat alakított. A hősszerelmes mellett kiválóan meg tudta formálni a gonosz figurákat is. Agárdy Péter volt A néma leventében, Ferdinánd az Ármány és szerelemben, Habsburg Frigyes az Isten, császár, parasztban. A Peti kalandjai című mesében pedig sikerült olyan gonosz Cirkuszigazgatót alakítania, hogy úgy kellett őt bújtatni, mert a gyerekek rendszeresen meg akarták verni...
Dupla vagy semmi
A komoly drámai szerepek mellett hamarosan felfedezték humorra hajló alkatát. A Ketten a veremben című darabban – Siposs Jenő volt a partnere – a rendező kérésére számos helyzetet végigrögtönöztek, így előadásról előadásra mindig újat hoztak, miközben a közönség gurult a nevetéstől. Emlékezetes alakítása még Szilvay professzor a Liliomfiban vagy Brighella A hazugban. Nyugdíjba vonulása után is aktív tagja maradt a színháznak, még a kilencvenes években is játszott. Láthattuk Thallus szenátorként A cAligoLÓ-ban, de játszott többek között a Holdbéli csónakosban, a Mohácsban és a Tisztákban is. Az utolsó években már nem állt színpadra, családja körében élt. Tíz éve halt meg.
Az első nagy szerep: A fösvény című Moliére darabban Cléante-t alakította
Büszke volt arra, hogy a Matesz tagja, soha nem fájlalta, hogy nem magyarországi vagy szlovák színházban játszik. (Hívták volna, de nem ment.) Nem érezte megalázónak a tájolást. Sőt, a legutolsó, eldugott falucskákban is előre köszönt az embereknek. Azt vallotta: „Ne akkor legyen színész az ember, amikor „kint” van. A színpadon legyen színész.” Egyébként kikérte magának, hogy művész urazzák. „Én színész vagyok, nem művész – mondogatta gyakran. – Én megmaradtam Tóth Lacinak.”
