Egyszer valaki azt mondta nekem, soha ne készítsek interjút a családtagjaimmal. Ezt az íratlan szabályt be is tartottam. Nemrégiben felhívtak a szerkesztőségből: készítsek interjút apámmal a tájolásokról. „Nem lehetne valaki mással?”, kérdeztem. „Nem, nem”, volt a felelet. „Ezt szeretnénk.” Hát jó... Legyen.
Apám 80 éves lesz az idén, lehet, tartozom neki ennyivel. Nem mellékesen, talán egyszer valaki annyira fontosnak fogja érezni a szlovákiai magyar színjátszás történetét, hogy kutasson a témában – és akkor nem árt, ha fény derül erre a fejezetre is. Lássuk tehát a tájolások és a színház történetét apám, Dráfi Mátyás szemszögéből. (Fotó: Dömötör Ede)
Dráfi Mátyás
Mi az a tájolás?
A régi idők még nem igazán kőszínházi idők voltak. Ezek még a tájolásokról szóltak. Ekkor még az volt a fő cél, hogy eljusson a színház a magyarlakta területekre. Ezért főleg tájoló színház voltunk, jártuk az országot. Mi ezt a missziónknak tekintettük. Egyik láb itt, a másik ott! A mi színházunk úgy működött, hogy a színészek két csoportot alkottak. Amíg az egyik darabbal Komáromban próbáltunk, addig a másikkal Gömörben vagy épp a Bodrogköz környékén turnéztunk.
Családoknál aludtunk...
Voltak helyek – a keleti végeken, a Bodrogközben –, ahol eleinte szálló sem volt. Családoknál aludtunk. Kedvesek voltak, szerettünk visszajárni. Talán itt éreztük a leghevesebben a közönség szeretetét. Az előadások végén virágesőben álltunk: kerti és mezei virágeső hullt a színpadra, szinte lépni sem tudtunk. Szívemben, lelkemben őrzöm ezeket a képeket. Igazi csillagként ünnepeltek minket! Sok helyen az előadás után vacsorával vártak, Rimaszombatban záróra után is kiszolgáltak minket. Este tízkor kitessékelték a vendégeket, nekünk pedig feladták a meleg ételt. A zúgolódásra („A színészek maradhatnak, mi meg nem?!”) a pincér válasza mindig az volt: „Ők idáig dolgoztak, ti meg szórakoztatok! Úgyhogy ideje, hogy ők is enni kapjanak!” Megtörtént, hogy a kocsmáros bezavarta a vendégeket a kultúrházba. Negyed hétkor elkiáltotta magát: „Záróra! Színházba megyek! Gyertek ti is! Előadás után nyitunk!” A kocsma népe hallgatott a jó szóra, beült az első sorba.
Abban az időben nagy eseménynek számított, ha színház érkezett a faluba. Mindenki látni akarta az előadást. Értelme volt a színész munkájának. Úgy éreztük, nem hiába bumliztunk a hideg autóbuszon. Jártuk a vidéket, tájoltunk – télben, nyárban, hóban, fagyban –, és a kies körülmények ellenére jól éreztük magunkat.
Én örültem, hogy játszhattam, s a megpróbáltatásokat kalandnak fogtam fel. Zötykölődtünk a hol fűtött, hol fűtetlen buszon, a rossz vagy jobb autóban. Ha bedöglött a busz, meg kellett tolni a járgányt. Dombra felfelé menet pedig sokszor visszacsúsztunk...
Színházat Kassára!
Nagyjából így teltek az évek, egészen 1969-ig. Ekkor azonban sorsdöntő változás történt. A miheztartás végett: én, Dráfi Mátyás 1959-ben kerültem a komáromi Magyar Területi Színházhoz, ma ennek a jogutódja a Komáromi Jókai Színház. Utána felvettek a Pozsonyi Színművészeti Főiskolára, s csak 1965-ben lettem a színház állandó tagja. 27 évesen választottak meg a MATESZ igazgatójává. Visszagondolva még túl fiatal – és talán túl gyenge is voltam hozzá. Én színész vagyok, nem való nekem a harc. Márpedig, sajnos, nagy harcok kerekedtek, s egy cseppet sem jöttem ki jól belőlük... A mai napig az a meggyőződésem, hogy a felvidéki magyar színjátszás sem.
Az történt, hogy néhány ifjú titán – nevezzük őket így – színházat akart alapítani Kassán. Ez nem számított újkeletű gondolatnak, évek óta közbeszéd tárgyát képezte. A MATESZ újsütetű igazgatójaként ezt (1969 januárjában választottak meg, s akkor indult a kezdeményezés) minden erőmmel támogattam. Felajánlottam hat színészi és egy technikusi státuszt, valamint egy autóbuszt. Örömmel fogadták. „Ó, hát ekkora segítségre nem is számítottunk!” Igen ám, csak cseppet sem volt alkalmas a pillanat; pont ekkoriban vontak össze, illetve zártak be számos szlovák színházat. Kicsit várni kellett volna vele. A kezdeményezők azonban nem akartak várni, felhergelték a magyar kultúrában dolgozó felelősöket és párttagokat, akik közbejártak az ügy érdekében. Azt találták ki, hogy nem is kell az államtól pénz, hanem felezzünk! Osszuk ketté a MATESZ-t, felezzük meg a MATESZ pénzét, társulatát, mindenét, osszuk meg az erőinket. Abból legyen az új színház!
Igazgatóként én ezt elleneztem. Erre két jó okom is volt. Meggyőződésem volt – és az utókor engem igazolt –, hogy egy erős színházból lesz így két gyenge színház. Nem értettem, miért kéne odaadni szűkösre szabott pénzecskénk felét, átigazolni a színészeink felét? Majd lesz alkalmas pillanat az alapításra (hisz a hatvannyolcas események után voltunk), s akkor állami pénzből létrejöhet egy önálló költségvetésű, másik magyar színház Kassán. Miért jó az, ha magunkat gyöngítjük, és a komáromi társulat szárnyait vagdossuk le?
Dráfi Anikó: ,,Úgy gondoltam, vidám kis sztorikat fogok feleleveníteni. Végül nem ez lett belőle. Úgy éreztem, ha már a saját apámmal kell készítenem interjút, hadd mondja el azt, amit eddig magában tartott."
Másrészt, nekem is voltak álmaim. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a komáromi színházat lebontják, helyette egy újat építenek. Egy modern épületet szerettem volna, amelynek alagsorában berendezünk egy rádióstúdiót. Színészeink abban az időben rendszeresen ingáztak Pozsony és Komárom között, mert rengeteg rádiójáték készült. Arra gondoltam: mi lenne, ha nem mi járnánk föl, hanem a rendező jönne le mihozzánk? Így mindjárt szert tennénk egy fonotékára is. Ez hangszalag- és hanglemezgyűjteményt jelent: miáltal rengeteg hanganyag állt volna a rendelkezésünkre. Ebbe a Szlovák Rádió akkori igazgatója készséggel beleegyezett. Zöld utat kaptunk.
Színész se leszel!
Eközben az akkori polgári védelem parancsnoka azt a feladatot kapta, hogy alakítson ki egy atombiztos óvóhelyet Komáromban. Ez a parancsnok történetesen egyik színésznőtársam férje volt; így gyorsan egymásra találtunk. Legyen az új színház alatt óvóhely és hangstúdió (ez esetben a hadügyminisztérium állta volna az építkezési költségek felét).
Mindennek tetejébe szóbeli egyezséget kötöttem a minisztériummal, hogy az eperjesi ukrán színház mintájára Komáromba csábítanánk a 120 tagú Ifjú Sziveket. (Anno ugyanis a Komenský Egyetem magyar tanszékét Komáromba szándékozták áttelepíteni, s a „Sziveket” mindig a főiskolásokkal töltötték föl. A pozsonyi egyetemistáknak maradt volna a Szőttes.) Mi volt ezzel a célom?
Azt szerettem volna, hogy a színháznak legyen zenekara, tánckara és énekkara. Éhezőnek a falat kenyér: ezáltal zenés darabokat is előadhattunk volna, zenekari kísérettel. Egy csodálatos, modern, erős színház képződött meg a szemem előtt – erre volt most történelmi pillanat.
Sajnos, nem ezt a forgatókönyvet játszották le. Az egyik „kassai színházalapító” felkeresett otthon. Feltárta az ötletét, hogy fel kéne osztani a MATESZ-t a kassai színpad érdekében. Szép nyugodtan kifejtettem, hogy én ebbe nem fogok belemenni. Mire ő szép nyugodtan kijelentette: „Akkor ellened fordulok.” Mit mondjak? Nem vettem komolyan. Néhány hét múlva hívattak az Új Szó szerkesztőségébe, hogy beszéljünk a színház ügyeiről. Az akkori kultúrában tevékenykedő fontos személyek, és egy magyar miniszter ült ott. Ugyanazt kérdezték tőlem, mint pár héttel azelőtt: „Belemész, hogy kettéosszuk a színházat?” Mondtam, hogy nem. Mire a válasz: „Akkor gondoskodunk róla, hogy ne legyél tovább igazgató!” Mondtam, jó. Erre ezt felelték: „De akkor gondoskodunk róla, hogy színész se légy!”
Transzparensek Gombaszögön
’69 tavaszán jártunk. Egy-két nappal a gombaszögi fesztivál kezdete előtt érdekes táviratokat kaptam, névtelen feladótól. Ez volt a szöveg: „Aki nem akarja az új színház létrejöttét, az áruló! Dráfi Mátyás azonnal mondjon le!” Nem csupán a szöveg volt „érdekes”, hanem a dátumozás is. Ugyanis a táviratokat így adták fel: 8:00 Pozsony, 9:00 Somorja, 10:00 Dunaszerdahely, 11:00 Komárom... És így tovább, egészen Gombaszögig. Tehát olyan valaki adta föl, aki épp a gombaszögi fesztiválra utazott. Azóta eltelt ötven év. Természetesen, tudom, ki adta fel a táviratokat, hiszen ennyi év alatt minden kiderül. Senki iránt nincs bennem már harag – túl öregek vagyunk ehhez. (Ezeket a leveleket később elkobozta a titkosrendőrség. Hogy mi volt vele a céljuk, azt csak ők tudják.)
Úton a MATESZ!
Anyám időközben Gombaszögre utazott a barátnőivel; afféle buszos kirándulás volt, kulturális kiruccanás. Előtte még sosem járt Gombaszögön – utána sem ment többet. Hatalmas transzparenseket hordoztak végig a fesztiválon, a következő felirattal: „Dráfi Mátyás a felvidéki magyarság árulója! Azonnal mondjon le!” Szegény anyám majd elájult ijedtében. Így aztán tőle tudtam meg, hogy „tényleg” áruló vagyok. De még mindig hittem, hogy transzparensek ide, táblák oda, a végén győz a józan ész. Akkor fogtam csak fel, hogy mi a helyzet, mikor a Dolgozó Nő című hetilapban (ez volt az Új Nő elődje) interjút akartak velem készíteni. Átmentem a szerkesztőségen, leültem az újságírónővel szemben. Mire kihozták a kávét, csörgött a telefon: Dráfi Mátyással tilos beszélgetést készíteni!
Végül az akkori kulturális miniszter, Miroslav Válek azt mondta nekem: „Matyko, neked teljesen igazad van. És mi, szlovákok, támogatnánk téged, mindent megadnánk nektek, hogy erős színházatok legyen. Nem rajtunk múlik. Ám, ha ez tovább folytatódik, kisebbségi botrány kerekedik – azt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Csinálj kihelyezett színházat Kassán!” Hát így történt, hogy kettéosztottuk a komáromi színházat. Én évekig nem nyilatkozhattam; később meg már senkit sem érdekelt az ügy.
Ma pedig már történelem. A következő évben lemondtam az igazgatói székről, sőt, egy-két évre a színházat is elhagytam. Tényleg gondoskodtak róla, hogy ne legyek igazgató, és majdnem arról is, hogy színész sem.
Az akkori „színházalapítók” már réges-rég nincsenek Kassán. Pár évet töltöttek ott, aztán szép lassan elszállingóztak onnan. A Thália a kilencvenes évekig a MATESZ alá tartozott, itt készítették a díszleteket, innen kapták az alkalmazottak a fizetést. Komoly hangstúdió sosem jött létre Komáromban, mint ahogy az Ifjú Szivek is Pozsonyban maradt. (Nagy létszámú zenekara és tánckara szintén a múlté.) Az óvóhely végül megépült, pár lépésnyire található a Jókai Színháztól. Tulajdonképpen senki sem nyert a megosztással.
