Itt a hosszú, forró nappalok és a rövid, fülledt éjszakák, a szabadság, a kalandok és a felfedezések ideje. Van, aki családi kirándulásra indul, mások baráti körrel fedezik fel a vadregényes, kullancs-, szúnyog- és csaláncsípésekkel kecsegtető, tiszta levegőjű erdőket vagy a mérges medúzákat és cirkáló cápákat rejtegető, hűvös tengereket.
Mászhatunk hegyeket, hentereghetünk a homokos partokon, leéghetünk, ízlelhetjük más népek ételeit, válogathatunk a külföldi szuvenírek között, vagy akár itthon is maradhatunk. Ez utóbbi esetben persze e két nyári hónap is ugyanúgy telik majd, mint a többi – ám minden csak rajtunk múlik.
Hiszen a szobában kuksolás helyett felkutathatjuk lakóhelyünk környékének eddig ismeretlen, csodálatos rejtekhelyeit is. Nem kell ahhoz messzire menni, hogy leteríthessük pokrócunkat egy árnyas fa alá, és heverészéssel, beszélgetéssel, esetleg a szabadban elfogyasztott elemózsiával pihenjük ki fáradalmainkat.
A kék ég, az árnyas fasor és a még megmaradt érintetlen természet itthon is ugyanolyan szép, mint bárhol a világon. A hazai strandokon is kedvünkre lökdösődhetünk, sorban állhatunk a lángosért vagy a sült krumpliért, esetleg aggódhatunk a parton hagyott cókmókunkért.
Bármennyire nem fűlik az ember foga a munkához az árnyékba és víz mellé csalogató, tikkasztó melegben, a felnőttek szabadsága sajnos csak két-három hétig tart. Nem úgy reményteljes utódainké! Ők még kivételezettek, nekik egyelőre kijár a két teljes hónap pihenés.
A gyerekek a közös családi üdülésen kívül egy időre az egyik nagymamánál, majd – amennyiben lehetséges – a másik nagymamánál nyaralnak. Esetleg a nagynéniknél és nagybácsiknál tanulnak csirkét etetni, hagymát pucolni, kutyát idomítani, és sajátítanak el általunk kifogásolható jó modort meg új szokásokat.
Rosszabb esetben naphosszat a tévé vagy a számítógép előtt kuksolnak, esetleg unalmukban rossz társaságba keverednek. Persze táborozhatnak is, már azok, akiknek nem okoz gondot a családtól való elszakadás. Mert mint minden ember, minden gyerek is más és más.
Az egyik már hetekkel korábban készül, és izgatottan várja a táborba utazás napját, a másik pedig már fél évvel előbb szipogva, félve gondol az elszakadás pillanatára.
Nemrég olvastam egy gyerekpszichológus véleményét, miszerint a gyerekek általában hét-nyolc évesen érnek meg arra, hogy üdülőtáborba menjenek, ám sokan csak tizenegy éves korukban képesek arra, hogy probléma nélkül töltsék a szünidőt a szüleik nélkül. Vannak azonban olyan gyerekek is, akik szépen megvannak az effajta szórakozás nélkül. Őket az idegenekkel való kirándulás gondolata nem tölti el kellemes izgalommal. Ha tehát csemeténk bátran vállalja a megpróbáltatásokat, lelkiismeret-furdalás nélkül tegyük fel a gyerekzsivajtól zúgó kirándulóbuszra.
Annak viszont semmi értelme, hogy a nagy napon egymás nyakába borulva zokogjunk, és könnyeinkkel áztassuk az együtt nem töltött idő gondolatát.
Bevallom, mélységesen egyetértek a fent említett gyerekpszichológussal. Nekem ugyanis nincsenek kellemes élményeim a táborokról. Bár felmenőim minden bizonnyal jóindulatból küldtek el az akkor divatos – és számomra rémséges – úttörőtáborokba. Kizárólag arra törekedtek, hogy már fiatalon világot látott ember legyek. Először a bálványozott Balaton-partot ismerhettem meg egy sátortáborból. De ezt nem nekem találták ki: civilizált kiskamasz lévén nem csíptem a nomád életmódot, és a közös zuhanyzókban hármasával tusoló, testes német turistahölgyek láttán a teljes ottlétem alatt bojkottáltam a tisztálkodást.
A tíz napig tartó kirándulást óránkénti visszaszámlálással töltöttem, és még jó, hogy akadt néhány barátságos gyerek, akikkel elbeszélgethettem kedvenc énekeseimről.
A következő évben sem úsztam meg a megérdemelt nyaralást: a morva dombokkal kellett önhibámon kívül megismerkednem. Már az első napon elhatalmasodott rajtam a honvágy, és mobiltelefon nem lévén hosszú levelet írtam az anyukámnak, hogy ha lehet, minél hamarabb jöjjön értem vonattal. Van itt vasútállomás, mert kutyatejet kapunk reggelire valami papkenyérrel, és izomlázam van a szomjúsággal gyötrő hegyi túráktól.
A levelet azonban tudtomon kívül felbontotta, elolvasta és visszatartotta a táborvezető, szingli elvtársnő – csak akkoriban még nem így nevezték a negyvenéves hajadonokat. Így hát hiába vártam epekedve a napi postát, csak nem jött válasz otthonról. A táborozás utolsó napján már az volt a szilárd meggyőződésem, hogy mostohagyerek lehetek, mert a családom megfeledkezett rólam. Az est fénypontja azonban még váratott magára. A kötelező kultúrműsor után a szingli táborvezetőnő külön műsora következett: közröhögés kíséretében, hálátlan úttörőségemet bizonyító elrettentő példaként felolvasta a keserves tábori életet ecsetelő, szüleim és nagymamám után epekedő magánlevelemet.
Soha többé nem mentem táborba.
Póda Erzsébet
