Csepy Aranka első ismerkedő show-nkra jelentkezett.
Az alábbi kisregény második részében, amelyből részleteket közlünk, annak történetét írta meg, hogyan kereste, és hogyan keresi továbbra is az Igazit. Az első rész ide kattintva olvasható. Jó szórakozást kívánunk!
A közeli kisváros jó nevű hotelében lelünk megnyugvásra, ahol a zavaromat legyőzve végre normális beszélgetésbe kezdhetünk… Mit mondjak? Minden stimmel. Panasz az egyik oldalról, maximálisan kielemezve a házassága csődjének körülményeit, panasz a másik oldalról, amikor még elég gyerek vagyok ahhoz, hogy nyugodtan kiteregessem férjem hibáit, és eltemetett sérelmeimet életre keltve maximálisan őszinte dumát folytassak, újfent vagy öt órán keresztül…
Meg is éhezünk, és akkor a férfi – ami mind ez idáig igen ritkán fordult elő – meghív vacsorázni! Tökéletes!
Az óra már újból későre jár, haza kellene térni… Fizet, és kiandalogunk a fotocellás ajtón. Az éjszaka leple alatt megfogja a kezem! A vérem rohangál a testemben, sírhatnékom van. Istenem, erről álmodtam egy életen keresztül!
A szép hangú megkérdezi:
– Van kedved hazamenni? Mert nekem nincs kedvem elszakadni tőled…
– Nincs – mondom majdnem sírva.
– Akkor megmutatom a birodalmamat…
Elindulunk a semmibe. Csak az Isten tudja, miért, de nem félek attól, hogy mi történhet velem. Félúton lehetünk, amikor rekedt hangon megszólal:
– Szeretnélek megcsókolni…
Na, most van itt a pillanat! Most kell eljátszani az érett asszonyt. Úgysem hinné el, hogy a büdös életben nem csaltam meg a férjemet, pedig lett volna rá okom és módom is…
– Egy órája csak erre várok… – búgom sejtelmesen. Karády Katalin is megirigyelne.
Rövidre zárva a témát: a félkész házában kötöttünk ki, ahol én tisztességesen elájulva mindentől – megjegyzem, akár el is ájulhattam volna, mert minden gyönyörű volt – dicsértem az ügyességét. Már amikor volt levegőm a vad csókolózások közötti szünetekben…
Másnap délelőtt telefon Évustól:
– Na, mi van?
Valamilyen ködös állapotban, sírva-nevetve elmondom, hogy megfogadtam a jó tanácsot, nem voltam okos, és minden sínen van. Mondom, valamelyik nap átugrom dumálni, de közben úgy érzem, mintha lebegnék. A munkatársaim is furcsán méregetnek, mert vihogok, mint egy bakfis, közben pedig sandán figyelem a munkahelyi telefont. Nem hiába. Már hiányzom – mondja a szép hangú –, és megbeszélünk egy randevút két nappal későbbre.
Ehhez képest délután, miközben otthon teszek-veszek, csak annyit mond a telefonba:
– Itt vagyok a ház előtt.
Én pedig rohanok észveszetten. Egyszerűen nagyszerű! Annyira boldog vagyok, hogy elsírom magam az utcán. Telnek a napok. Megvívom a nem mindennapi csatámat a nagyfiammal, aki bizony alaposan kibukik, amikor rájön, hogy az anyja bepasizott. Féltékeny. Aztán egy beszélgetés, és már könnyebben mennek a dolgok. Telnek a napok. A sokadik találkozásunkkor elhangzik egy ilyen mondat:
– Meg ne sértődj, de nálunk minden nagyon szép otthon. A közelmúltban a feleségem át akarta építeni a teraszt. Százezer koronát adtam neki, a házibarátja pedig megcsinálta…
Elnevetem magam.
– Ne haragudj, de te nem vagy normális! Hát így én is tudnék ötről a hatra jutni, hogy az uram fizet, a szeretőm pedig megcsinálja…
Megrándul az arca.
Elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam észhez téríteni. Három hónap múlva így búcsúzik:
– Szia, kedves, majd hívlak…
Én háttal nekiesem az ajtónak, leülök a földre, és csurognak a könnyeim, mert világosan érzem: ezt az embert a büdös életben többé nem fogom látni.
Csodálatos, ha az embernek a munkája egyben a hobbija is. Ezt néhai férjem mondta a diplomaosztóm utáni díszvacsorán, amelyet teljes egészében ő szervezett és fizetett hajdanán. Ez tényleg igaz. Bele lehet temetkezni. Lehet felejteni.
Százhúsz évnyi munka után kaptam egy szakszervezeti beutalót a horvát tengerpartra, félpanzióval. Az idén leszek negyvenéves. A tengert imádom. Felhívom a kisebbik fiamat:
– A tizennyolcadik születésnapodra mit szólnál egy egyhetes tengerparti üdüléshez?
– Ne haragudj, anya! Ha a Loire menti kastélyokhoz hívnál, boldogan veled tartanék. De te menj nyugodtan!
A nagyobbiknak már csak megemlítem. Hála az égnek, a menyemnek való sem akar utazni.
Most önző vagyok. Ha törik, ha szakad, megyek! Úgy szálltam fel az autóbuszra, hogy ha valamit nyújtani fog az élet, kegyetlenül elveszem. Tíz óra utazás után irány a tengerpart. Amikor elérem a vizet, letérdelek, és belenyalok. Sós!
Alaposan kifáradva vacsorázunk, utána pedig következik a pasikeresés, hiszen négy szingli leledzik egy szobában. Tarthatatlan állapot! Leülünk egy zenés szórakozóhely mellé. Felmértük az árakat is: ezt nem a mi bukszánknak találták ki. De akkora a nyüzsgés, hogy ez fel sem tűnik, mi pedig elkezdjük gusztálni a pasikat. Hazánk fiai, lengyelek, magyarok és németek vannak szép számban. Mindenki elmondja, ki lenne álmai netovábbja, amikor én is meglátom őt. Kortalan szuperpasi.
– No – mondom a többieknek –, ezt nekem találták ki!
Viszonylag normális termet, deresedő halánték, bajusz, markáns arc. Olyan Tom Selleck-típus.
Atyám! Itt van! Sétálgat körbe-körbe, majd beáll a sorba, ahol a sört mérik. Bűvölöm, mint egy kobrakígyót. Ezt tényleg nekem találták ki, akárhogy is nézem. Megkapja a söröcskéjét, és elindul arrafelé, ahol mi ülünk. Elballag mellettünk, miközben a tekintetünk egymásba fonódik. Két méter után visszafordul, az ujjából pisztolyt formálva rám céloz, és tüzel. Veszem a lapot. Visszalövök. Másodpercek múlva ott van mellettem, és németül, angolul, franciául megkérdezi, beszélek-e. A bőr majd lesül a képemről.
De bizony beszélek én! Magyarul és szlovákul beszélek, csehül értek, oroszul tanultam, németül pedig nur ein bisschen. Az ein bisschen elég volt ahhoz, hogy mellém telepedjen. Nevetséges német nyelvtudásommal próbáltunk kommunikálni. Igaz, kiderült, hogy ezen a nyelven kívül ő sem beszél mást. A lényeg: meghívott egy sörre, aztán mivel a zene ugyan jó, de túl hangos, elindultunk romantikus tengerparti sétára. Leülünk a partra, és kiokoskodom, hogy özvegy. Hét éve halt meg a felesége. Az én férjem öt éve – mondom, de biztos, ami biztos, rákérdezek:
– Freundin?
Lemondóan legyint, majd igent int. Kár, hogy nem bolgár. Azok fordítva integetnek. Elmagyarázza, hogy imádott feleségének volt egy legjobb barátnője. Rád maradt örökségbe – gondolom. Aztán már nem kérdez, csak csókol. Soha addig, és azóta sem kaptam férfitól olyan csókot. Maga a puszta csók felért egy orgazmussal. Kit érdekel ilyenkor egy barátnő, aki valahol Olaszországban van a népes családjánál? Én itt vagyok. Itt és most. Most csak ez a fontos.
A csónakkal kikötünk egy parányi sziget közelében. Ahogy látom, a sirályokon kívül itt élő ember nincs. Ádám és Éva a Paradicsomban. Az első emberpár. Az emberem magától értetődően dobja le magáról a térdig érő sortját. Alatta az égvilágon semmi. Elegáns csukafejessel beleveti magát az elembe. Amíg várom, hogy felbukkanjon, cikáznak a villámok a fejemben: Nudista! Annyira egyenletesen van lebarnulva a teste.
Körülnézek. Az Úristenen kívül itt senki sem lát. Csak a sirályok, azok pedig nem nagy pletykások. Kibújok a fürdőruhámból. Valami fenséges érzés meztelenül az elememben lenni. A víz jegyében születtem. Lubickolok az érzelmeimben, a vízben és a parton. Újabb próbálkozás a kommunikáció terén.
Ő már öregember, tizenkét évvel idősebb nálam. A férjem tízzel volt idősebb – rajzolom a homokba. Aztán, miután kifogytunk a szavakból, könnyű volt. Te mocsok, mennyire beléd tudnék szeretni!
Ő persze semmit sem ért. Azt sem érti, miért könnyezem. Vacsora valahol, a jó ég tudja, hol. Mindent ő fizet, én pedig elfogadom. Talán a büdös életben még egyszer ez nem adatik meg nekem. A legnagyobb egyetértésben baktatunk, mit tudom én, hová. Valószínűleg a szálláshelye felé. Bingó! Egy körülkerített, batár nagy lakókocsi.
Bemegyünk, én pedig csak lesek. A hűtőből előkerül két sör. Belépünk a konyhába. Atyám! Otthon nincs ilyen konyhabútorom. Miénk az egész éjszaka. Reggel… Mit reggel? Délelőtt kivisz a lakókocsi mögé, és meglátok egy Harley-Davidson motort. Biztosan bolondnak néz, mert mást sem tudok, csak sírni. Életem legszebb három napja. Tudom, hogy mese. Nincs folytatás, de akkor is csak én vagyok, és senki más. Bocsánat a kölykeimtől, de még rájuk sem bírtam sokat gondolni. Amikor elváltunk, nem néztem hátra. Minek? Úgysem értheti, miért folynak a könnyeim.
Temetem az illúzióimat. Az a nagy, büdös helyzet, hogy a szexuális életemet elég sokan szeretnék rendben tartani. De csak azt!
Megélheted szingliként egy kisvárosban, hogyan segítenek rajtad a segítőkész emberek. Iskolapélda: a kis kocsim négy hónappal a teljes generáljavítás után kifingott. Menet közben elszakadt a vezérműlánc. Nincs nagy gond, a szerelők telefonszáma a táskámban. Kétszázhuszonhatszor biztosítottak arról, hogy forduljak hozzájuk bizalommal. Ismer a nagyfőnök, a közelemben lakik, és egy iskolába járnak a gyerekeink. Felhívom a generáljavítást végző szakembert.
– Garancia?
– Marha vicces csaj vagy! Különben is, a vezérműlánc nem tartozott a szolgáltatáshoz. Elszakadhat. Pech – mondja sajnálkozva.
– Mennyibe fog ez nekem fájni?
Szemforgatás. A főisten kibök egy egyhavi fizetésemet felemésztő összeget. Aztán egy héttel később a szeme sem rebben, amikor közli az előzetes kalkuláció dupláját, mert ugyi, kicserélt rajta még ezt meg azt. Tudják, hogy mellettem nincs egy pasi, aki az asztalra csapna. Másik eset. Nem rejtem véka alá, hogy utálok intézkedni. Történt, hogy el kellett valamit intéznem a rendőrségen. Hajnalban beálltam a népes sorba az épület előtt. Este hatkor közölte velem a rendőr, hogy nincs rendben minden papírom.
Másnap összefutottam egy nagyon régi ismerőssel. Tudtam róla, hogy járatos ezekben a berkekben, ezért megkérdeztem tőle, nem tudna-e segíteni. Még csak nem is titkolta, hogy a fizetséget természetben óhajtja.
Amikor viszont eljött a papírokért, megkérdezte, megér-e nekem ennyit és ennyit, hogy ne kelljen újból hajnalban fagyoskodnom. Hogyne érné meg, amikor pontosan tudom, hová kell még mennem a héten! Közeledik az év vége, és ilyenkor a munkahelyen is osztódással szaporodnak a tennivalók. Szombaton kopogtatás. Az áldott ember áll az ajtóban, üres kézzel. Aztán nevetve előhúzza az elrejtett, de elintézett iratokat.
Eufória!
– Gyere be egy kávéra – mondom.
A szeme sem áll jól. Mi a francért a mellemet bámulja, és miért nem a szemembe néz? Rátér arra, hogy ne játsszam már el az ártatlan szüzet. Biztosan nekem is hiányzik egy kis etyepetye, és most itt a soha vissza nem térő alkalom.
– Na, ide figyelj, édes – mondom nyugodtan. – Vagy fizetek, vagy fekszem. A kettő együtt nem megy!
Csaknem megsértődött.
Hogy hol a vége?
Pontosan ott, ahol az eleje.
De az is lehet, hogy majd egyszer megunom a szőrös békák csókolgatását, miközben arra várok, hátha valamelyik herceggé változik. Talán sikerül leszbivé válnom, hiszen a nőkkel valahogy mindig jobban megértettem magamat.
Csak ne borzadnék a gondolattól, hogy esetleg szájon csókol egy nő…
Holnap elmegyek, és megnézem az Állítsátok meg Terézanyut! című filmet.
Csak valaki mondja meg nekem, hogyan lehetne megállítani Teréz anyukáját…
