Kifogásokat keresni vagy egymást okolni gyerekkori tulajdonságok. A kamaszkor elmúltával az ember lassan megtanulja, hogy a vele történtekért nagyrészt saját maga felelős, és – jó esetben – megtanulja vállalni a felelősséget is. Ezenkívül kitűnően megtanul magyarázkodni is.
A magyarázkodás és a kifogáskeresés kimondottan férfiszokás, amelyet bizony soha nem nőnek ki. Hitelesen el tudják magyarázni, miért késtek három órát az első randevúról, vagy miért fontosabb a futballmeccs gyermekük keresztelőjénél. Cáfolhatatlanul megindokolják, miért felejtettek el hazafelé kenyeret venni, vagy miért kellett holtrészegre inniuk magukat.
Minden szülő ismeri a következő jelenetet: a gyerekszobából fülsiketítő szinkronvisítás hallatszik. Hajba kaptak a gyerekek. Amikor sikerült szétválasztanunk őket, és magyarázatot kérünk tőlük, Petike őszinte szemmel azt állítja, Évike kezdte a verekedést, Évike pedig makacsul azt, hogy Petike.
A férjek is ezt a módszert alkalmazzák – saját gyarlóságukért mindig mást okolnak. Hiszen azért késtek hat órát, mert munkából hazafelé találkoztak egy régi ismerősükkel, akinek éppen most született fia, és ezt meg kellett ünnepelni. Azért nem tudtak időben hazaérni, mert a főnök rájuk sózott még egy csomó munkát, ráadásul dugóba kerültek. Azért nem tudják felporszívózni a lakást, mert szörnyen fáj a térdízületük, vagy azért, mert már egyszer elmosogattak a múlt héten. A ház előtti kerítést pedig azért nem javítják meg, mert nyáron nagyon meleg van, ősszel esik az eső, télen pedig fagy. Majd tavasszal. Tavasszal viszont gyötri őket a tavaszi fáradtság…
Az esküvő után minden olyan szépnek és reményteljesnek tűnik. Hiszen nemrég még a férjjelölt elmosogatott az anyós helyett. Igaz, a randevúk feléről elkésett: néha közbejött egy váratlan focimeccs, segítenie kellett a szüleinek, magukkal vonszolták a haverok, vagy egyszerűen csak elfelejtette az időpontot. Épphogy elszárad a menyasszonyi csokor, máris megismerkedhetünk a férfitermészet ráérősségével. A férj nem siet haza a munkából, csak a féltékenyebbje. Nem beszélgeti át velünk az éjszakát, hiszen fáradt, másnap dolgoznia kell.
Nem hallja meg, ha megkérjük, hogy rakodjon el maga után, mert a híreket vagy a biliárdbajnokságot figyeli a tévében. És nem veszi észre, hogy hetek óta csöpög a csap, szikrázik a villanykapcsoló, és megdöglöttek a halak az akváriumban. Ha pedig többhetes várakozás után szóvá tesszük a hanyagságát – persze kellő óvatossággal és érzékenységgel –, felcsattan: „Tudtam, hogy nem fogsz békén hagyni! Nem tudsz várni, azonnal akarsz mindent!”
Ezért aztán, ha nem akarunk semmiségeken összeveszni, szépen megvárjuk, hogy térdig nőjön az udvaron a fű, és csak azután szólunk: talán jó lenne lenyírni. A válasz: „Hadd teremjen egy kis magot!” Türelmesen megvárjuk, amíg a csapból már nem csöpög, hanem vékony sugárban kezd folyni a víz, aztán segítséget kérünk a férjünktől. A válasz: „Nem baj, legalább nem lesz büdös a lefolyó!” Sorsunkba beletörődve hét évig söprögetjük a falról málló vakolatot, hiszen nem kell mindjárt szobafestőt hívni, de azért nem ártana végre. A válasz: „Most már mindegy, várjuk meg, amíg az összes lepotyog.”
Próbáljuk csak meg a saját kezünkbe venni a dolgokat! Ha elhatározzuk, hogy igenis át kell alakítani a lakást, és meg kell javítani az autót, mert berepedt a kipufogó, minden ötletünket megvétózzák. A férj nagyképűen kijelenti, hogy nem kell ide szakember, ő majd átrendezi a fürdőszobát, átalakítja a bútort, és megjavítja az autót. Majd valamikor nemsokára. A rövid és vehemens kezdet után ugyanis egyre-másra merülnek fel a váratlanabbnál váratlanabb problémák. A fürdőszobában elfogy a csempe, a bútort csak szétszedni lehet, összerakni lehetetlen, különben is szétrágta a szú, az autóhoz szükséges alkatrészek pedig beszerezhetetlenek.
Amikor hosszú hetek után a feleség megunja, hogy a fürdőszobába csak a konyhafalon ütött résen át lehet közlekedni, kerülgetni kell az öreg, szúette bútordarabokat, az autó pedig füstöl, félénken bár, de felveti: szakembert kellene hívni. A férj halálra sértődik, bánatában a kocsmába rohan, vagy dühében a tévé elé ül, és attól kezdve semmiféle furfangossággal nem lehet rávenni a munka folytatására. Sőt, napokon át fennhangon dohog telhetetlen, elégedetlen és idegesítő felesége miatt. Eszébe sincs folytatni a munkát.
Előfordul, hogy elkeseredésünket látva a férj esküdözve megígéri: ez a hétvége már tényleg a családé. Mozilátogatás és közös bevásárlás lesz, felfúrja a falra a könyvespolcot, felteszi az új csillárt, rendet rak az udvaron, és így tovább. Aztán minderről megfeledkezve hegeszteni megy a haverjához, fóliasátrat húz a szüleinél, vagy bent felejtkezik a szerszámosüzletben. A századik esetnél aztán – amikor már láthatóan szétesik a család, egy szál zsinóron lóg a villanyégő, az új csillár még mindig a dobozában van, az udvarra pedig ki sem lehet lépni – óvatosan, könnyezve megemlítjük drágánknak az eskü alatt tett ígéretét. Nos, ilyenkor a férjünk ismét méltatlankodni kezd: „Hát miért nem szóltál? Miért nem emlékeztettél rá?”
Mert ugye a feleségnek más dolga sincs, mint határidőnaplót hordani a fejében. Hiszen ez már igazán semmiség ahhoz képest, hogy házvezetőnő, pedagógus, szakács, ökonómus, kertész, pszichológus és háziorvos egy személyben. Valamint persze férje múzsája, konzultánsa és titkárnője. A titkárnők feladata pedig egyértelműen az, hogy felügyeljék a dolgokat, és a főnök körül minden olajozottan működjön.
A férjek tehát mindig tökéletesen megindokolják, mit miért nem tudnak megcsinálni. Ők persze megoldják a saját problémáikat, mégpedig kizárólag férfitársaságban. Az életbevágóan fontos kérdésekre – focibajnokságok és lóversenyeredmények, politika és terrorizmus, számítógépek és a legújabb autócsodák – csakis egymás között, közösen keresik a választ.
Egy-két sör mellett, egy házias étteremben, focimeccsen, kuglizás közben vagy a számítógép előtt. Ez az ő ráérős világuk. Ha idegesít bennünket, hogy minden este egyedül rakjuk ágyba a gyerekeket, egyedül mosogatunk, és egyedül nézzük az esti tévéműsort, megpróbálhatunk melléjük szegődni, de ezt nem ajánljuk senkinek. Inkább – egy kis furfangossággal és huncutsággal – szervezzük meg mi is a saját kis életünket!
- Az őszinte lusta férfi – egyetlen pozitív tulajdonsága, hogy kertelés nélkül bevallja: rá nem lehet számítani. Tanácsért okvetlenül keressük fel idősebb nőtársainkat, akiktől használható tippeket kérhetünk velük kapcsolatban. Ne keseregjünk, ha vastag a pénztárcájuk – mondják a tapasztalt nők –, hiszen meg tudjuk fizetni az idegen segítséget. De mi van akkor, ha nincs pénzük? Küldjük el őket koldulni! Ám ha a kolduláshoz nem fűlik a foguk, tegyük csípőre a kezünket, emeljük fel a hangunkat, és határozottan jelentsük ki: „Vagy pénzt hozol a házhoz, vagy dolgozni mész!”
- Az ígérgető férfi – elhiteti velünk, hogy a megkezdett munkát holnapra befejezi. Vagy a következő hétre, esetleg jövőre. Ne számítsunk az időérzékére, mert nincs neki! Inkább szervezzük át az életünket. Hívjunk segítségül szakembert vagy napszámost. Majd vegyünk ki férjünk pénztárcájából – a tudta nélkül – minden héten két-három százast, és alkalmazzunk bejárónőt!
- A cinikus férfi – képtelen a kompromisszumra, és tudatában van igazi férfias értékeinek. Hiába esdeklünk, könyörgünk, kérünk és könnyezünk, ő sziklaszilárd és hajthatatlan. Sohasem ér rá semmire, főleg a segítségre, munkáját pedig sohasem fejezi be. Ne reménykedjünk – csodára várni puszta időpocsékolás!
Póda Erzsébet
