Egy történet hivatásról, újrakezdésről és arról a belső hangról, amelyet nem lehet örökké elnyomni. Egy orvos, aki nemcsak gyógyít, hanem utat mutat – és közben saját útját is újraértelmezi. Mert van, amikor a biztonság már nem biztonság, és a változás nem választás, hanem szükségszerűség.
Vannak beszélgetések, amelyek után nem tudunk azonnal továbblépni. Ott maradnak bennünk. Visszhangoznak. Új kérdéseket indítanak el, vagy éppen válaszokat adnak olyanokra, amelyeket eddig fel sem mertünk tenni. Ez a beszélgetés is ilyen volt. Nem egy klasszikus orvosi interjú. Nem egy „hogyan élj egészségesebben” típusú beszélgetés. Sokkal inkább egy életút, amelyben ott van az útkeresés, a kétely – és végül az a döntés, amikor valaki mégis elindul. (Fotók: Dömötör Ede)
Dr. Horváth Nikoleta
– Mindig tudtad, hogy orvos leszel?
– Nem. Sőt, sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű az utam. Nem tartoztam azok közé, akik gyerekként már pontosan tudják, mivel szeretnének foglalkozni. Sokáig a képzőművészet érdekelt, és egészen más területen képzeltem el magam. Aztán egy hetedik osztályos biológiaórán történt valami – valami megmozdult bennem, és onnantól elkezdett érdekelni az emberi test működése. Ez a kíváncsiság végül lassan ebbe az irányba terelt. Azt ki kell hangsúlyoznom, hogy nagyon fontos szerepe volt ebben a környezetemnek is. Az édesanyám akkor is bízott bennem, amikor én még nem feltétlenül hittem saját magamban. Ő volt az, aki sokszor kimondta helyettem is: „Képes vagy rá.” Az apukám nem beszél sokat, de amikor igen, akkor mondandójának súlya van. Nem mondanám, hogy kételkedett bennem – inkább attól féltett, hogy csalódni fogok.
Rajtuk kívül a kémiatanárom, Guszti tanár úr volt az első, aki igazán komolyan vett. Nemcsak úgy, mint diákot, hanem mint valakit, akiben lehetőség van. Az út azonban egyáltalán nem volt egyenes. Voltak benne bizonytalanságok, megkérdőjelezések, sőt, olyan pillanatok is, amikor úgy tűnt, talán teljesen más irányba fordul minden.
– Volt olyan pont, amikor majdnem letértél erről az útról?
– Igen. Sokszor azt hisszük, hogy akik „megtalálják az útjukat”, azok végig biztosak magukban. De ez nem így van. A bizonytalanság ugyanúgy része a történetnek. Volt időszak, amikor nem éreztem magam elég jónak. Ilyenkor nagyon sokat számít, hogy van-e melletted valaki, aki akkor is lát benned valamit, amikor te már nem. Ebben az időszakban ismertem meg a páromat. A kapcsolatunk nemcsak érzelmi biztonságot adott, hanem egy teljesen új szemléletet is. Végig támogatott. Nem volt benne félelem amiatt, hogy „túl sokat tanulok vagy dolgozom”, inkább az ellenkezője – mindig azt mondta: „csináld, menj tovább, építsd.” Végül elvégeztem az orvosi egyetemet, de egyre kevésbé érdekelt önmagában a gyógyszeres kezelés. Sokkal inkább foglalkoztatott az, ami mögötte van: mi indít el egy betegséget, honnan ered, és mit üzen. Ez a kíváncsiság vezetett el végül az életmódorvosláshoz – nem úgy, hogy hátat fordítottam volna a klasszikus orvoslásnak, hanem úgy, hogy kiegészítettem vele azt.
– Mikor érezted először, hogy másképp szeretnél gyógyítani?
– Ez egy folyamat volt. Egyre többször találkoztam olyan helyzetekkel, amikor azt éreztem: kezeljük a problémát, de valójában nem oldjuk meg. Felírunk egy gyógyszert, javulnak az értékek – de közben az ember ugyanabban az élethelyzetben marad. Ugyanazokkal a szokásokkal, ugyanazzal a terheléssel, ugyanazzal a stresszel. És akkor felmerült bennem a kérdés: ez így elég?
– Hogyan kezdett el formát ölteni benned ez az új szemlélet?
– Elkezdett egyre jobban érdekelni az, hogy mi van a háttérben. Nemcsak a diagnózis, hanem az odavezető út is. Hogyan él az adott ember? Mit eszik? Mennyit alszik? Éri őt stressz? Milyen kapcsolatokban van? Mert ezek mind hatnak ránk. És sokszor sokkal jobban, mint gondolnánk. Az életmódorvoslás pont erről szól: nemcsak kezelni, hanem megérteni. Nemcsak reagálni, hanem megelőzni.
– Vállalsz olyan pácienseket is, akik személyes tanácsadásra érkeznek hozzád?
– Igen. Az életmódorvoslás számomra nemcsak meggyőződés, hanem konkrét munka is. Vannak, akik azért keresnek meg, mert szeretnének változtatni, de nem tudják, hol kezdjék. Ilyenkor nem egyetlen tünetet nézünk, hanem az egész embert. Az első konzultáció előtt egy részletes kérdőívet tölt ki a páciens, így már felkészülten tudom várni. Nem azzal megy el az idő, hogy az alapokat kérdezgetjük, hanem rögtön arról tudunk beszélni, hol lehet a probléma gyökere.
Van, hogy táplálkozási tanácsadásra van szükség, máskor alvásprobléma, stresszkezelés, reflux, magas vérnyomás, elhízás vagy akár dohányzásleszokás kerül elő.
– A táplálkozás különösen közel áll hozzád. Ha csak egy dolgot emelhetnél ki, amit mindenkinek érdemes lenne azonnal átgondolnia az étrendjében, mi lenne az?
– Az a legfontosabb, hogy megnézzük, mit veszünk le a polcról – milyen összetevőket tartalmaz a termék. Nagyon sok olyan élelmiszer van, ami egészségesnek tűnik, közben pedig rengeteg szénhidrátot és telített zsírt tartalmaz. Ez hosszú távon komoly problémákhoz vezethet. Elég csak megnézni például két különböző márkájú sajtkrémet: az egyikben lehet harminc gramm telített zsír, a másikban négy. Ez óriási különbség. A telített zsírokból lesz a koleszterin nagy része, míg a telítetlen zsírok – például a növényi alapú ételekben – inkább védő hatásúak. Ezért mondom sokszor, hogy már egy-egy apró csere is sokat számít: például egy növényi kence választása egy zsírosabb alternatíva helyett.
– Miért fontos számodra ez a munka?
– Az emberek sokszor nem tudják, mi egészséges, mihez nyúljanak, mivel tesznek jót a szervezetüknek, és mivel ártanak maguknak. Rengeteg tévhit kering az interneten, sok a fals információ. Sokszor olyan étrend-kiegészítőket, sportfehérjéket vagy serkentőket reklámoznak, amelyek nincsenek megfelelően bevizsgálva, az emberek mégis megveszik és szedik őket. Láttunk már emiatt vesekárosodást, májenzim-emelkedést, magas vérnyomást, sőt olyan eseteket is, amikor valaki fiatalon komoly kockázatot vállal csak azért, mert ragaszkodik egy bizonyos külsőhöz. Volt például egy korombeli fiatal férfi, akinek magas volt a vérnyomása. Elmondtam neki, hogy ez nagy valószínűséggel összefügg azokkal a serkentőkkel, amelyeket edzéshez használ. Tudta is. Mégis azt mondta, nem tudja elengedni azt, hogy izmos legyen. Inkább vérnyomáscsökkentőt szedne a serkentők mellé, mint hogy lemondjon róluk. Ez nagyon sokat elmond arról, milyen nehéz változtatni. Mert itt már nemcsak egészségről van szó, hanem önképről, vágyakról, szokásokról, sőt néha függőségről is.
– Ilyenkor mit tud tenni egy életmódorvos?
– Az életmódorvoslás abban segít, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Mi az, amiről az adott ember nem tud vagy nem akar lemondani? És hogyan lehet úgy alakítani az életmódját, hogy közben csökkentsük a kockázatokat? Ha valaki ragaszkodik a súlyzós edzéshez, akkor például fontos lehet, hogy ne csak azt végezze, hanem kardiózzon is. Ha túl sok fehérjét visz be, akkor át kell beszélni, mennyi az, ami még nem terheli túl a szervezetet. Ha ragaszkodik a fehérjeporokhoz, akkor meg lehet nézni, hogyan lehetne tisztább, biztonságosabb forrásokra váltani, vagy természetesebb fehérjeforrásokat beépíteni, például hüvelyeseket. A lényeg nem az, hogy egyik napról a másikra mindent elvegyünk az embertől, hanem hogy olyan irányt találjunk, amit hosszú távon is képes tartani.
– Milyen következményei lehetnek annak, ha valaki éveken át túlterheli a szervezetét?
– A szervezet egy ideig kompenzál, de nem a végtelenségig. Ha valaki hosszú időn át nagy dózisban használ serkentőket, vagy túlzott mennyiségű fehérjét visz be, az komoly terhelést jelenthet. A szívünk is izom. Ha a szívizom megvastagszik, egy idő után nem tud úgy működni, ahogy kellene, és megjelenhet a magas vérnyomás, ami hosszú távon károsíthatja például a vesét és a szem ereit is. A vesék különösen érzékenyek. Ezért fontos az egyéni állapotfelmérés, a laborértékek követése és az, hogy ne általános tanácsokat adjunk, hanem az adott emberhez igazítsuk a javaslatokat.
Ezért mondom mindig: nem a szélsőségekben van a megoldás, hanem az egyensúlyban. Ez a szemlélet már nemcsak a rendelőben jelenik meg, hanem az online térben is az eletmodorvos.com platformján keresztül.
– Mennyire volt nehéz ezt a két világot összehangolni?
– Nem volt mindig egyszerű. Az ember egy ideig kapaszkodik abba, amit ismer – a struktúrába, a biztonságba. És amikor elkezdesz másképp gondolkodni, akkor egy darabig nincs kész út, nincs azonnali visszajelzés. De nem arról volt szó, hogy választanom kellene a kettő között. Inkább arról, hogy hogyan tudom őket egymás mellé tenni.
– Mit tapasztalsz, mi okozza a legnagyobb nehézséget az embereknek abban, hogy változtassanak az életvitelükön?
– Az, hogy elhiggyék: van rá hatásuk. Sokan annyira hozzászoktak ahhoz, hogy „valaki majd megoldja”, hogy nehéz visszavenni ezt a kontrollt. Pedig a testünk hihetetlenül jól működik, ha megadjuk neki azt, amire szüksége van. És ha ezt valóban megértjük, akkor a kérdés már nem az, hogy mit kellene tennünk. Hanem az, hogy hajlandóak vagyunk-e elindulni. Ez a prevenciós szemlélet vezetett el ahhoz a kezdeményezéshez is, amely ma már egyre több ember számára ismerős. Van egy pont, amikor egy gondolat már nem maradhat meg elméletnek. Elindul. És ha jól van prezentálva, másokat is mozgásba hoz.
– A rendelőn kívül is találkozhatunk veled – például a „Séta az orvossal” programban, ahol sétavezetőként vagy jelen. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a kezdeményezéssel?
– A „Séta az orvossal” projektnek tulajdonképpen egy Amerikából induló kezdeményezés, a Walk with a Doc program adta az alapját, amelynek célja, hogy az orvoslást közelebb hozza az emberek mindennapjaihoz – egyszerűen, érthetően, emberi módon. Amikor találkoztam vele, azonnal éreztem, hogy ez az a forma, ami hiányzik. Egy olyan tér, ahol nincs behatárolt rendelői környezet, nincs feszültség, csak mozgás és beszélgetés. Elvállaltam a győri régió programját, és elkezdtük megszervezni a sétákat. Ez az egyszerűség lett a program ereje. Nincs nyomás. Nincs megfelelés. Nincs teljesítménykényszer. Csak egy közös tér.
– És működött?
– Az első alkalommal még nem tudtam, mire számítsak. Hányan jönnek el? Egyáltalán eljön-e valaki? Aztán végül ott álltunk körülbelül tízen. Nem volt nagy tömeg, de már akkor éreztem, hogy ennek lehet értelme.
És ami igazán fontos volt: visszajöttek. A következő alkalmakon már nemcsak hallgattak, hanem kérdeztek is. Sőt, a témákat is elkezdték ők alakítani.
– Hogyan néz ki egy ilyen séta a gyakorlatban?
– Havonta egyszer találkozunk, általában fix időpontban, hogy lehessen vele számolni. Az elején van egy rövid, körülbelül 25–30 perces beszélgetés egy adott témáról, amire előre felkészülök. Az első alkalommal még én vittem témát – a mozgás fontosságáról beszéltem, arról, hogy mennyi betegséget meg lehetne előzni vele, sőt, akár gyógyszereket is kiválthat. Azóta viszont már ők szavazzák meg, miről legyen szó. Volt már szó cukorbetegségről, magas koleszterinszintről, refluxról, vesebetegségről. A beszélgetés után bárki kérdezhet – akár nyíltan, akár később, séta közben külön. És csak ezután indulunk el együtt sétálni, ami általában legalább egy órát tart. Ez az egész egy nagyon szabad forma. Nincs benne feszültség, nincs „rendelői helyzet”.
– Mitől működik ennyire jól ez a forma?
– Talán attól, hogy egyszerű. De a háttérben van egy nagyon komoly probléma is, amit ez a program próbál kezelni. Egy háziorvosnak akár kétezer páciense is lehet, ebből több száz krónikus beteg, sokszor több betegséggel egyszerre. És ezek a helyzetek rengeteg időt elvesznek. Ilyenkor a prevencióra már egyszerűen nem marad tér. Pedig ha időben elkezdődne – már fiatalkorban –, akkor sokkal kevesebb beteg jutna el idáig. És ez nemcsak az emberek életminőségét javítaná, hanem az egész rendszer terhelését is csökkentené. A „Séta az orvossal” pont ezt próbálja visszahozni: az időt, a figyelmet és a megelőzés lehetőségét.
– Mit ad ez az embereknek?
– Kapcsolódást, biztonságot. Sokan félnek kérdezni egy rendelőben. Félnek attól, hogy „butaságot kérdeznek”. Vagy egyszerűen nincs idejük végigbeszélni dolgokat. Itt viszont van rá tér. Egy séta közben egészen másképp beszélgetünk. Nincs hierarchia. Nincs „fehér köpeny”. Csak emberek vannak. És talán pont ez az, ami miatt működik.
– Volt olyan visszajelzés, ami különösen megmaradt benned?
– Sok. De talán azok a legerősebbek, amikor valaki azt mondja: „Ez volt az első lépésem.”
– Hogyan látod magad tíz év múlva?
– Mindenképpen a gyógyításban képzelem el magam. Szeretnék fejlődni, háziorvosi és sportorvosi szakvizsgát is szerezni a jelenlegi képesítésem mellé. És persze a magánéletben is vannak terveink – szeretnénk családot alapítani a férjemmel.
A válasz egyszerű volt. Maradni azon az úton, amit már elkezdett. És talán ennyi elég is. Mert a legnehezebb rész nem az, hogy merre menjünk. Hanem az, hogy elinduljunk.
