Kassai Csongort a Radošini Naiv Színházban láthatjuk, de játszik Nyit-rán az Andrej Bagar Színházban, Pozsonyban az Arénában és az Új Színpadon (Nová scéna), ezenkívül tagja egy baráti társaságnak, amely az országban tájol.
Kassai Csongor a hazai sztárok egyike. Bár öt színház tíz darabjában játszik, a nézők zöme a filmvászonról ismeri. Elég kinyitni egy szlovák magazint, s azonnal megtud-hatjuk, hová megy nyaralni, mit vásárol, mi a kedvenc étele és így tovább...
Farmerben, sötét pulóverben, bakancsban érkezik. Humora fanyar, sokszor nem tudom, tréfál-e, vagy komolyan beszél. De csupa olyasmit mond, aminek súlya van.
– A csúcson vagy: a legnevesebb szlovák rendezők keresnek meg ajánlataikkal. Kassai iparistaként gondoltál valaha ilyesmire?
– A kassai ipari X Iparista Kisszínpadán ízleltem meg először a színjátszás örömét. Nagy sikerünk volt, és én hihetetlenül élveztem az egészet! Egyre nyilvánvalóbb lett: én már sose fogok póznára mászni és négyszáz kilovoltos feszültségeket meg ellenállásokat szerelni. Színész akarok lenni!
– És sikerült: a középiskola után rögtön a Kassai Thália Színház színpadán találtad magad.
– Szerencsés voltam. Nyugodt szívvel érettségiztem, hiszen előtte négy nappal már felvettek a Tháliába. Három évadot töltöttem Kassán, sokfajta szerepet eljátszottam. Az egyik kedvencem egy ápoló volt a Döglött aknák című darabban. Itt mondta nekem az első fontos mondatot a néhai Lengyel Feri bá: „Csongor, maga ne vegye figyelembe, hogy hatvanöt éves vagyok! Lökjön meg engemet rendesen!“ És ez bizony nagyon jó tanács volt! Mert megértettem, hogy a színpadon nincsenek se idősek, se nők, se gyerekek, se többszörösen díjazott művészek. A színpadon csak szerep van, amit meg kell oldani. Azóta már sokszor elmondtam: Törőcsik Marit is fel tudnám pofozni, ha szükség lenne rá.
– Három év múlva felvettek a színművészeti főiskolára. Ott tanultad meg a többi „fortélyt“?
– Őszintén szólva: az idősebb kassai színészeknek köszönhetek sokat. Tőlük tanultam meg például a színészi etikát, hogyan kell viszonyulni a színházhoz. Rengeteget tanultam Horváth Lajos rendezőtől is, aki sajnos szintén elhunyt már. A színészi pályafutásom 1990. szeptember 1-jén például úgy kezdődött, hogy rögtön az első darab próbájáról sikerült tizenöt percet késnem! Hogy én mit kaptam érte Horváth Lajostól! Hogy képzelem én ezt, hogy jövök én ehhez, egy akárki, egy „senki fia“! A letolást nem tettem zsebre – viszont ezután soha nem késtem. Egyébként a Radošini Naiv Színházban, ahol a legtöbbet dolgozom, szintén megengedhetetlen a késés.
Fent: A Radošini Naiv Színházban, lent: A Kegyetlenörömök c. filmben
– Kiskövesden születtél, magyar iskolába jártál, magyar színpadon kezdtél. Hogyan kerültél bele a szlovák színházak vérkeringésébe?
– Sokszor, sok helyen elmondtam már: eleinte gondjaim voltak a szlovák nyelvvel. Azonban jó a nyelvérzékem, így aztán viszonylag hamar belejöttem. Másodsorban pedig így alakult. Már a főiskola első évfolyamában kaptam egy kis szerepet a Nemzeti Színházban, a Szentivánéji álomban. Valószínűleg megtetszettem, mert egyre több és nagyobb szerepeket kaptam. Először a Nemzetiben, később az Új Színpadon, az Astorkán, majd a Radošini Naiv Színházban, ahol most már tíz éve játszom. És hát fokozatosan jöttek a filmszerepek is.
– Melyek a legkedvesebb szerepeid?
– A színházi szerepek közül szívesen játszottam a szegény együgyű Vilit a Nemzeti Színházban, a Szentivánéji álomban, amelyet Eszenyi Enikő rendezett. Csak öt percig volt „jelenésem“: ezen állt vagy bukott, hogy derülni fog-e a néző vagy sem. Bejössz, ott vagy – és kimész. Ezt az öt percet nagy kihívásnak éreztem. Amikor a nyitrai Andrej Bagar Színház felkért a Kabaré című musical Ceremóniamesterének megformálására, teljesült egy álmom. Ez fantasztikus szerep, lehet benne táncolni, énekelni. Tele van váltásokkal, színekkel, érzésekkel. Hol kokettálok a nézőkkel, hol magamba fordulok. Szóval: imádom. És hát itt van az Őrült nők ketrece, amit a Nová scéna évek óta nem tud levenni a műsorról. Albínt-Zazát, a homoszexuális pár „hölgytagját“ alakítom benne. A filmszerepek közül az Élet mindenáron (Musíme si pomáhať) zsidó menekültje, David volt az emlékezetes számomra. Elsősorban azért, mert a rendező ismeretlenül is rám bízta, másrészt pedig ritkán alakíthatok drámai szerepet.
Pedig a szívem mélyén úgy érzem, drámai színész vagyok, csak többnyire komikus szerepeket tukmálnak rám!
– De hát olyan jól állnak neked ezek a komikus szerepek.
– Hát persze! Nézz csak rám: hogy nézek én ki? Komikus figura vagyok! De félretéve a tréfát: jó dolog komédiázni, de azért vágyom az összetettebb, gonoszabb temperamentumok megformálására is. Bár – talán hihetetlen – komédiát nehezebb játszani, mint drámát. Nehezebb nevettetni, mint megríkatni a közönséget.
– Itthon talán már nincs ember, aki ne hallotta volna a neved. Milyen érzés ez?
– Más lenne, ha mondjuk Robo Miklának,a Szupersztár győztesének tennéd fel ezt a kérdést. Mert Robo Mikla három hónap alatt lett „sztár“. Nálam minden fokozatosan történt, falatonként kaptam az ismertséget. Először Kassán állítottak meg az utcán, de nem sokszor: háromszor-négyszer a három év alatt. Pozsonyban aztán egyre többször. Most már gyakran megesik, hogy autogramot, képet kérnek tőlem. A nagy sikert az Élet mindenáron bemutatója hozta, amely hatalmas kasszasiker volt. Öt cseh Oroszlán-díjat zsebelt be, a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscardíjra jelölték. Kaptam is akkor vagy harminc levelet...
– Ez azért elég szép...
– Relatív. Brad Pittnek ez kevés lenne. Neki 75 ezer ilyen levele lehet. Én elégedett vagyok.
– Lányoktól is kapsz?
– Persze.
– Szerelmeseket?
– Olyat is kaptam már. Sőt, a legfurcsább levelet egy cseh-szlovák határőrtől kaptam. A radošini színházzal elég sokat járunk Csehországba, és már a buszon felfigyelt rám. Számomra nagyon furcsa volt, hogy egy határőr a rajongóm.
– Van kedvenc partnered?
– Horján Viki. Mert ő hajlandó megfogadni a tanácsaimat, hogy mit tudna jobban csinálni. Nekem szent meggyőződésem, hogy én csak akkor jártatom a számat, ha ez segít másoknak. Persze ezt sokan nem így látják. Általános, ha valaki tanácsot ad egy kollégának, akkor az illető azt hiszi: „Nem tetszik neki a játékom, hahaha, mintha ő jobb lenne! Biztos ártani akar nekem! Csak azért se úgy csinálom!“ Viktor egyébként nemcsak a kedvenc partnerem, hanem a legjobb barátom is. A társaság néha ki is vet minket magából, mert soha másról nem beszélünk, mint a munkáról. Színház előtt, színház után, éjfélkor, hajnali háromkor, állandóan csak a munkáról. Mit lehetne még jobban csinálni.
– Maximalistának tűnsz.
– Miért is ne? De már el is várják tőlem, mivel sok helyen játszom. Néha úgy érzem, túl sok helyen. Gyakran szeretném, ha egy nap több mint 24 órából állna.
– Hogyan szoktál kikapcsolni?
– Amikor előadás után hazamegyek, egy vágyam van: gyorsan megegyek legalább két karéj kenyeret, és végre ágyba bújjak. S arról álmodozom, hogy bárcsak másnap ne kéne korán felkelni. De ha másnap nem kelek korán, mert nincs se próba, se előadás, akkor már hiányérzetem van! Mindez azért, mert azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a munkájuk a hobbijuk is egyben.
– Kiegyensúlyozott, vidám embernek tűnsz. Vidám is vagy?
– Nem. Hihetetlenül szomorú vagyok. Én egy szomorú, befelé forduló típus vagyok. Egy zárkózott depressziós.
– Depressziós?
– Hát igen. Minden színész depressziós.
– És te mit csinálsz a depresszióddal?
– Megvagyunk mi együtt. Ez nem olyan depresszió, hogy hetekig bezárkózom, és akkor sírok-rívok a társamnak. Csak úgy néha rám tör. Ezért is jó, hogy annyit dolgozom, mert a munka sok problémámat megoldja. Pontosabban: addig sem rágódom.
– Akkor kifelé mást mutatsz, mint amit valójában érzel?
– Muszáj. Most képzelj el egy olyan helyzetet, hogy éppen összevesztél valakivel. Mész az utcán, és egy fiatal lány, akinek te vagy a példaképe, utánad fut, hogy jaj, kérhetek egy autogramot! Nem mondhatom, hogy most menj el, mert nincs kedvem hozzád. Mert ő egy néző. Ő az, aki beül a nézőtérre. És én érte vagyok. Nem a kritikusokért dolgozom, hanem azért, hogy az a néző olyasmit kapjon két és fél vagy három óra alatt, hogy ne felejtse el.
– Kivel szemben engeded meg magadnak, hogy rosszkedvű légy?
– Általában Viktor kapja a képébe, hogy most menj el, mert nem akarok veled beszélni. És ritkán sértődik meg. Viszont hihetetlenül érzékeny, rögtön észreveszi, ha valami bajom van. Az én arcomon egyébként is rögtön látszik az ilyesmi.
– Ha ilyen típus vagy, hogy tudsz másokat nevettetni?
– Ez a munkám. Szeretem, ha nevetnek. Az, hogy az ember zárkózott típus, nem azt jelenti, hogy nem tud nevettetni. Ez csak azt jelenti, hogy a magánéletben nagyon szívesen vagyok egyedül, magammal. Nincs szükségem társaságra. A gondjaimat is szeretem egyedül megoldani. Tehát még Viktort, a legjobb barátomat sem szekálom telefonokkal. Ezek a dolgok rám tartoznak, senki másra. Naponta szükségem van arra, hogy egyedül legyek, otthon, a szobámban. Egy időben például szívesen jártam moziba – kifejezetten egyedül. Mert utálom, ha valaki közben kommentálja a filmet, vagy ha a moziból kijövet rögtön megbeszéljük, mit láttunk.
– Nehéz partner vagy?
– Biztos. Nehéz követni a lelki ingadozásaimat. De hát mit lehet tenni? A második legborzalmasabb jegyben születtem, a Szűzben. Most van valakim, szeptember harmadika óta ismerjük egymást. Még nem tudom, hogy mi lesz belőle. Csak azt tudom, ha valaki velem akar élni, annak nagyon megértőnek kell lennie. Eleve már azért, mert sokat vagyok úton. És tudnia kell azt is, hogy ha nem jön össze az előadás, vagy ha egy rossz próba van utánam, nincs kedvem beszélgetni. Előfordulhat, hogy hallani akarja, mi történt, de akkor kellemetlen dolgokat fogok neki mondani. És ezt mind el kell viselnie. Nincs más választása. Már úgy értve, ha tényleg engem akar.
