A közösségi médiát elárasztják az ismerősök fényképei – lenyűgöző tájak, káprázatos helyszínek, az előtérben a mosolygó ismerősök. Kaland, utazás, távoli országok… És én ahelyett, hogy epedeznék, nem vágyom másra, csak egy kis semmittevésre és mélázásra a vidéki kertünkben.
„Már nem vagyok húszéves, és pontosan tudom, hogy az Instagram arra való, hogy közzétegyük, milyen sikeresek, szépek, boldogok és tehetősek vagyunk – ami a valóságban talán nem is igaz. Mégis minden évben meglep, hogy júliusban és augusztusban mennyien parádéznak a világhálón. Már előre rosszul vagyok a teraszon szürcsölgetett aperoloktól és a méla tengerparti napnyugtától” – mondja a negyvenöt éves Szilvia. Tudja jól, hogy a szabadságon ránk váró élményeknek egy másik, bosszantóbb oldaluk is van: hosszas várakozás a repülőtéren, dühös férj, nyafogó gyerekek, éjszakai hasfájás, romlott ételek, unalmas perzselődés a napon. „Csakhogy ezt senki nem fényképezi le, nem teszi fel a Facebookra, hogy az ismerősök és sok ismeretlen ember is csámcsogjon rajta” – sorolja Szilvia. De közben azért eszébe jut: nem kellene-e neki is ilyesmire használni az Instagramot?
„Azért valamiféle szomorúságot érzek, ne adj’ isten, egy pici irigységet is, hogy velem semmi érdekes nem történik. Nem indulok hosszú utakra, nem élek át kalandokat, nem csápolok megakoncerteken, nem verek tábort a vadonban. Néha az az érzésem, hogy lemaradok valamiről” – mondja. De rögtön hozzáteszi, hogy ha magába tekint, valójában nem is vágyik ilyesmire, a mindennapi szokásai között érzi jól magát, a hétköznapokat szereti.
Tévedésből a tengernél
Hasonló érzésekről beszél a két évvel fiatalabb Rozi. „Talán furcsa egy kicsit, de én minden nyarat a hétvégi házunkban töltök, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy ott mindig remekül érzem magam. Engem hat ökörrel se tudnának elhúzni, teszem azt, Törökországba vagy Olaszországba. Csakhogy elég pár percet eltöltenem az Instagramon, és egyszeriben azt érzem, hogy az én szabadságaim nem elég látványosak” – mondja, és bevallja, hogy olykor-olykor ő is meginog, és összehasonlítja magát másokkal.
Pár évvel ezelőtt nyáron nem bírta ki, és elhatározta, hogy nyáron nem bújik be az ő kis hétvégi „odújába”, és egy igazi „instagramos” szabadságra megy. Vett egy kéthetes nyaralást az egyik felkapott tengerparti üdülőhelyre.
„Szenvedtem, mint egy állat, és egész idő alatt azért imádkoztam, hogy legyen már vége, és repülhessek haza. Alig vártam azt a percet, amikor újból a kertemben fekhetek a nyugágyamban egy pohár kávéval a kezemben. Nem tudok olyan fotót mutatni, amin a pálmafák alatt egzotikus koktélt iszogatok, mert egyetlen ilyen felvételem sincs.”
Rozi végül mégis örül ennek a ballépésnek, mert amikor néha olyan gondolata támad, hogy talán mégis…, akkor eszébe jut ez az eset. „Ma már teljesen megbékéltem azzal a gondolattal, hogy én másképpen töltöm a szabadságomat, mint mások” – mondja meggyőződéssel.
Nem kellene máshol lennem?
Lea és Emma is valami hasonlót élt át, mielőtt rájöttek volna, hogy nekik nem a hagyományos szabadságolás felel meg, s hogy ennek a neve a jól ismert FOMO (fear of missing out) – a „lemaradok valamiről”. Ez a kifejezés elsősorban az internetes görgetésre vonatkozik, de a nyári szabadságra is lehet alkalmazni. Sok, az év folyamán a szociális háló hatásaival szemben teljesen immunis ember átéli azt az érzést, hogy nekik is jár egy olyan szabadság, mint másoknak.
Nyáron mintha elfogna bennünket egyfajta utazási láz. Úgy érezzük, hogy mások lenyűgöző élményeket élnek át, mi pedig csak pergetjük az egyszerű hétköznapokat. Ennek több oka van. Először is a nyár földrajzi helyzettől függő hossza. Ha a nyár csak két-három hónapig tart – nem mint Floridában, ahol egész évben nyár van –, úgy érezzük, valami rendkívülit kellene átélnünk. Azután itt van a sokat emlegetett közösségi háló – ha akarjuk, akkor sem tudjuk elkerülni a nyári szabadságról ránk özönlő fotókat. S végül számba kell venni azt a természetes emberi tulajdonságot is, hogy összehasonlítgatjuk magunkat másokkal, még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy ennek semmi értelme nincs.
A szociális összehasonlítás elméletével Leon Festinger amerikai szociálpszichológus foglalkozott a múlt század ötvenes éveiben. Véleménye szerint, ha magunkat és a saját életünket nézzük, hajlamosak vagyunk ezeket aszerint megítélni, hogy a többiek hogyan élnek. Ez már régen, jóval az internet megjelenése előtt is így volt. Ki tudja, hogyan fogalmazna az amerikai tudós, ha látná, hogy ez a hatás manapság több fokozattal erősebb.
S mintha a FOMO nyári garázdálkodása nem lenne elég, még a nyári depresszió is ránktelepszik. Ennek is van neve: „napsütésbűntudat” – az az érzés, amikor lelkifurdalásunk van, ha a szép nyári napokat nem a szabadban töltjük.
„Kint kellemes meleg van, az égen ragyog a nap, lágy szellő fújdogál, igazi kirándulásra való idő. Mi pedig? Lehúzzuk a zsalut, fotelba ülünk és olvasunk. De hiszen ez rendben van! Legalábbis a mi gyerekkorunkban ez volt az általános. Viszont engem a mai napig bánt a lelkiismeret, ha ilyen napon bent ülök, hiszen annyira szép az idő” – mondja a harmincöt éves Klári.
Ilyen napokon jelenik meg a „különlegesség elve” – az az általánosan elfogadott vélemény, hogy a ragyogó nyári napokat valamivel ki kell tölteni. Ilyenkor a ránk nehezedő nyomás még nagyobb, hiszen tudjuk, a nyár nem tart örökké, nem sokáig lesz fürdőidő, nem lesz alkalom a napozásra, nem lesznek langyosak az esték. Miközben télen meleg takaróba burkolózva könyvet olvasunk vagy tévézünk, ugyanezt nyáron szentségtörésnek érezzük.
Van megoldás a nyári csapdák elkerülésére? Talán az, hogy a nyári szabadságot nem egy újabb teljesítménynek tekintjük. A napsütéses napokat és az üdülést nem kell sokfogásos ebédekkel azonosítanunk, amivel csak a gyomrunkat terheljük. Elég megörvendeztetni magunkat egy-egy könnyű fogással és olyan ételekkel, amiket szeretünk. Sokan érezhetjük úgy, hogy ez sem mindennapos luxus számunkra.
