Együtt élni a zölddel, zöldben!

Egy kertészet romantikus története Bodrogszerdahelyen. Németi Róbert képeivel.

A Bodrogköz* szívében, Bodrogszerdahelyen van egy kertészet, ahol nem csupán fákat nevelnek, az itteni barackosban türelem is nő. Dócs Melinda és Dócs András története első pillantásra a gyümölcsfákról szól. Másodikra már arról, hogy az élet fontos dolgai nem akkor érkeznek, amikor mi szeretnénk. (* A Bodrogköz egy kistáj „keleten”, a Bodrog, a Tisza és a Latorca ölelésében. A lápos-mocsaras idők után a folyószabályozások megindultával homoki hátságok és jó öntéstalajok alakultak ki itt. Valaha gyümölcstermelői kultúrájáról volt híres, Tárkányban például a Tisza párájában termett a legfinomabb szilva.)

Reggel fél kilenc van. A nap már magasan jár, de a forróság még készülődik. A kapu nyitva áll, egymás után érkeznek a vevők. Egy idős házaspár gyümölcsfákat keres az unoka házához, egy édesanya levendulát válogat, a pultnál egy kliens kihajtogatja a gondosan papírba csomagolt kajszibarackleveleket. Segítséget kér. – Valami megtámadta a fát. Nem tudjuk, mi lehet az.

– Tessék csak ideadni... – Melinda a kezébe veszi a levelet, megfordítja, végighúzza rajta az ujját, a fény felé emeli. A levél fonákján halvány elszíneződés látható. Pár perc múlva már a mikroszkóp alatt vizsgálja. Nem siet. Nem dobálózik hangzatos szakkifejezésekkel. Rá akar jönni, hogy mi történhetett, utána mond csak véleményt. Melindát egyre többen keresik. Ha egy gyümölcsfán fura foltok jelennek meg, vagy a kajszi idő előtt ledobja a termését, esetleg a paradicsom levelei csavarodnak, sok környékbelinek elsőként ő jut eszébe.

Pedig volt idő, amikor még Andrástól kértek megerősítést. Tíz évbe telt, mire elhitték, hogy egy nő is érthet a növényvédelemhez.

– Az elején megvárták Andrást az üvegháznál, majd őt is megkérdezték – meséli Melinda mosolyogva. Nem érződik sértődöttség a hangjából, emlék ez is. Volt, elmúlt. Ma már kifejezetten hozzá fordulnak. Jönnek levelekkel, ágakkal, fejtörő kérdésekkel. Ő pedig minden növényt a kezébe vesz, úgy kezeli, mint az orvos a páciensét. Nem a csodaszert keresi, hanem az okot és az okozatot.

Nehéz elképzelni, hogy Dócs Melinda valaha egészen más pályára készült. Nem kertésznek tanult, ahogy férje, András sem. Mindketten közgazdászok, számviteli mérlegek, üzleti tervek felett törték a kobakjukat. Közös szenvedélyük, a kertészkedés az időben még csak báb­állapotban létezett: volt egy apró gyümölcsösük, zsenge fiatalkoron tettek rá szert.

– Munka után kijártunk metszeni, ültetni – idézi fel Melinda. – Nem azért, mert muszáj volt, hanem mert jólesett.

Melinda a gyönyörű nyári orgonái között.

A fák között töltött idő egyre nőtt, a hobbi kezdte átírni az életüket. Az első közös álmuk mégsem egy faiskola volt. Hanem egy kávézó. Melinda még cukrász­iskolába is beiratkozott miatta. Elképzelték, hogy lesz egy hely, ahol a jó kávé mellé a vendég házi süteményeket majszolhat, és ahonnan nem sietünk tovább egy fél óra után. Mígnem jött egy fordulat, bekattant valami, és szárba szökkent egy másik terv. 

– Rájöttünk, hogy mi nem is kávézót akarunk! – Melinda megint mosolyog egyet. – Csak nagyon szeretünk együtt kávézni. Vendéglátózni viszont kőkemény üzleti feladat.

Az egyik vasárnap becsengetett hozzájuk egy idős férfi. Körbenézett az udvaron, ahol egyre több oltvány sorakozott, majd szinte mellékesen odavetette:

– Maguk tiszta bolondok. Miért nem nyitnak faiskolát? Ilyen gyümölcsfákat sehol nem kapni.

Ennyi volt. Egyetlen mondatnyi sugallat, de elég volt ahhoz, hogy az életük új irányt vegyen. Néha idegenek vetik oda, amit mi nem merünk kimondani. Erre mondják, hogy a külső szem jobban látja...

A közgazdász agy persze még mindig jelen van bennük: Melinda elmeséli, hogy a mai napig SWOT*-elemzéseket készítenek minden nagyobb döntés előtt.

Erősségek, gyengeségek, lehetőségek és kockázatok – ugyanúgy lezongorázzák a négy futamot, ahogy annak idején az egyetemen tanulták. (* SWOT Egy széles körben használt tervezési módszer, mellyel egyének is felmérhetik az erősségeket, gyengeségeket, lehetőségeket, de a kockázatokat is.)

– Ez már szakmai ártalom – mondja Melinda mosolyogva. A számok persze önmagukban mit sem érnek, mert itt van egy nagy kockázati tényező: maga a természet. A természet nem igazodik üzleti tervekhez. Egy késő tavaszi fagy, egy új kártevő vagy egy aszályos nyár pillanatok alatt felülírja a legprecízebb számításokat is. Ezért Dócsék útközben még valamire szert tettek. Mégpedig türelemre. A rossz
jön, a jót pedig ki kell várni. 

A külső szem jobban látja?

Közben újabb vásárlók érkeznek. Az egyik cseresznyefát keres, egy fiatal pár tanácstalanul álldogál az oltványok előtt. Vajon melyik bírja jobban a tavaszi fagyokat? András odalép hozzájuk, és kérdezni kezd. Milyen a talaj? Mennyire szeles a kert? Megáll rajta a víz? Milyen volt ott régen? Lassan nekem is feldereng, hogy itt nincs sablonválasz. Ugyanaz a fa két szomszédos településen egészen másképp viselkedhet. A természet nem ismeri a katalóguslogikát. Sokan azt hiszik, hogy elég megvenni a facsemetét. Pedig a történet csak aztán kezdődik!

Ez a mondat akár Dócs Melinda és Dócs András mottója is lehetne. Mert nem elindulni volt nehéz. De erről egyelőre nem beszélünk, Melinda inkább a kajszibarackokról mesél.

A Bodrogköz éghajlata sokat változott az elmúlt húsz évben. Egyre korábban fakadnak a fák, egyetlen hideg áprilisi éjszaka pedig elviheti az egész évi termést. Olyan kártevők jelentek meg, amelyekről korábban csak a könyvekben lehetett olvasni. Ezért képezte ki magát Melinda növényvédelmi szakemberré. (Nem azért, mert így tervezte, hanem mert erre volt szükség.) Tanult, vizsgázott, szakirodalmat bújt, laborokba járt. Kereste a választ a feltett kérdésekre; mára a mikroszkóp éppúgy a munkaeszköze, mint a metszőolló.

– Megértettük, hogy a természet egy lépéssel előttünk jár. Mi pedig csak loholni tudunk utána, közben pedig tanulunk, tanulunk!  A növény mindig jelez – mondja Melinda. – Csak meg kell tanulni olvasni ezeket a jeleket.

Intermezzo az érzésekről

Ahogy Melindát hallgatom, elgondolkodom azon, hogy ez emberekre is igaz. Mi is hordozzuk a saját jeleinket. Csak ritkán figyelünk rájuk. Észrevétlenül elérünk a beszélgetés lecsendesebb részéhez. Nem kérdezem Melindát, ő maga kezd beszélni. Volt idő, amikor úgy tűnt, hogy nem lehet gyermekük. Vizsgálatok, kezelések, remények, csalódások sora következett. Egy idő után az volt a kérdés, mi lesz, ha nem sikerül. – Eljutottunk odáig, hogy azt mondtuk: ketten is lehetünk boldogok!

Melinda hangjában nincs dráma. Az évek során megtanulta elfogadni azt, amin nem tud változtatni. A kertészet közben fejlődött és szép lett. – Azt mondtuk, ez lesz a közös gyermekünk! – mondja Melinda. 

Az élet megint másképp döntött. Virágvasárnap volt. A terhességi teszt pozitív lett. – Nem hittünk a szemünknek! – folytatja Melinda. – Vettünk még egyet. Aztán még egyet, s elvégeztünk vagy tízet.  

A finom kávé mellett már együtt nevettek Andrással. Ám közben megidéződtek azok a hosszú évek is, melyekről csak az tudja, hogy milyen hosszúak, aki maga is végigjárta az utat. Melinda nem az orvosokról beszél, se nem a kezelésekről, csak egyetlen mondatot idéz. András ugyanis azt mondta neki: „Én nem egy nem létező gyermeket választottam. Én téged választottalak!”

A mondat után rövid csend következik. Nem azért, mert nincs mit kérdezni. Vannak mondatok, amelyekhez nincs mit hozzátenni. András közben a fóliasátor felé néz. – Ez csak természetes – mondja.

Tudjuk, hogy minden hosszú házasságban vannak hasonló mondatok, ezek tartják meg a párokat a legnehezebb időszakokban. A „természetes” Melindának örök kapaszkodót jelentett. Mindenesetre a gyermek végül megszületett, később pedig megérkezett a testvére is. A kertészet és a család azontúl együtt növekedett. A gyerekeknek a fóliasátor volt a búvóhelyük, a faiskola a játszóterük, a növények pedig a mindennapok kulisszái voltak. Nőttek is, mint a gomba, bár Melinda szerint a gyereket nemcsak szóval kell nevelni, tettekkel is – ezért az övéik saját palántákat kaptak. Viszont a hőségben elfelejtették kinyitni az üvegházat, sőt, a locsolás is kimaradt. Másnapra aztán minden kiszáradt.

– Borzasztó látvány volt! Már futottam volna kárt menteni, de András nem engedte. A leckét most kell megtanulniuk. A gyerekek sírtak, de megtanulták, hogy a leckét más nem csinálja meg helyettük. A felelősséget nem lehet másra ruházni. Olyasmi ez, amit egyik iskola sem tud megtanítani.

Beteg levelek, újabb kérdések

A délutáni nap már alacsonyan jár, mikor kisétálunk a kertészet hátsó részébe. A sorok között kajszi-, őszibarack- és szilvafák állnak katonás rendben. Némelyik alig ér a derekunkig, mások már termőre fordultak. András és Melinda mindegyikről elmond ezt-azt, hogy melyik mikor került a földbe, hogyan viselték a kemény telet, az aszályos nyarat. Mára a Bodrogközben nem egyszerűen melegebb lett. A hosszú aszályok, a hirtelen lezúduló esők, az enyhe telek és a késő tavaszi fagyok teljesen új helyzet elé állították a gyümölcstermesztőket.

– Régen rutinból ment sok minden – mondja András. – Ma már nincs rutin. Minden évünk más! – Ezért kezdtek Andrásék saját kajszifajtákkal próbálkozni. A nemesítés első hallásra romantikusnak tűnhet. Megszületik egy másik kajszi, amely majd ízletesebb, alkalmazkodóbb lesz. Egy új fajta kinemesítése azonban hosszú évek munkájának eredménye. Oltások, újabb próbák, kudarcok és újrakezdések. S közben eltelik vagy tíz év.

– A természetet nem lehet siettetni – mondja erre Melinda.

A mikroszkóp segít a kertésznek a szabad szemmel nem látható kártevők azonosításában, így elkerülhető a felesleges vegyszerek használata. Jól láthatók vele a pajzstetvek, a takácsatkák. Megmutatja a leveleken a gombák spóráit, a levélmetszeteken pedig a tápanyaghiányt stb.

S itt megint visszakanyarodunk az origónkhoz, amiről az egész napunk szólt: a türelemhez. Mert Melindáéknak mindent ki kellett várni. Vártak a zöld oázisukra, vártak a szakmai elismerésre – és évekig vártak a gyermekeikre. 

S hogy miből merítettek közben erőt? Egyikük sem mond nagy szavakat. A hitükről is csendesen beszélnek. A gyerekeiknek sem akarnak kész válaszokat adni, csak példát. Hogy lássák: dolgozni érdemes, de a kudarc sem szégyen. A természetet pedig nem legyőzni kell, hanem megérteni.

Az ember értékét nem az mutatja meg, hogy mennyi mindene van, hanem hogy hogyan bánik másokkal. Ez az utazásaikban is visszaköszön.

Amikor végre kiszakadnak a munkából, nem a zsúfolt üdülőhelyeket keresik. Lakóautóba ülnek, és elindulnak. Nem azért, hogy útközben minél több helyet kipipáljanak, hanem hogy szorosan együtt legyenek. Egy eldugott görög öböl, egy hegyi szerpentin vagy egy kis olasz falu jelenti számukra a látványosságot.

– Általában nem azok a legjobb élményeink, melyeket előre megtervezünk – búcsúzik Melinda. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy most az utazásról beszél-e vagy általában az életükről.

A nap utolsó sugarai végigsimogatják a fiatal gyümölcsfák sorait. Valahol a fák mögött gyereknevetés hallatszik. András még utoljára megnézi az oltványokat, Melinda pedig visszakísér a boltba, ahol még megmutat néhány szépen kinevelt virágot. Holnap pedig minden kezdődik elölről. Újabb vásárlók érkeznek, meg újabb beteg levelek, újabb kérdések.

Reggel egy mikroszkóp fölé hajoló növényvédelmi szakembert láttam. Délben két közgazdászt, akik nem mellékesen profi kertészek. Délután egy házaspárt, akik a nehezebb években sem engedték el egymás kezét. Este pedig egy virágzó családi életet.

A Dócs család története első pillantásra a gyümölcsfákról szól, másodjára egészen másról. Arról, hogy mennyire nem vezet jóra, ha siettetjük az életünket. Időt kér az elköteleződés, időt kérnek a gyerekek, de a gyümölcsfák is.

A Bodrogközben ezt mindig is tudták. Csak a rohanó világ felejtette el. A visszapillantó tükörben feltűnnek a hosszú fasorok. Arra gondolok, hogy ez a sok fa akkor is állni fog, mikor azok, akik ültették őket, már csak a családi asztal körüli történetekben élnek tovább. Éppen ez a kertészek legnagyobb ajándéka.

Abba a jövőbe fektetnek munkát, amelynek gyümölcsét nem ők szüretelik le. Éppen ezért olyan megnyugtató velük beszélgetni.

A barackos puttony előtti zsák olasz találmány: védi az ütéstől a barackot. A puttony alját kinyitják, és a zsákon keresztül csúszik le a barack a ládába.