Lelkes Barthalos Andrea (30,) egykori modell, A Felvidék Arca kreatív csapatának tagja, szerelemprojektje pedig a szépségtábor.
Lelkes Barthalos Andrea egykori modell, a Felvidék Arca egyik szervezője. Van egy másik élete is, óvodapedagógus Nagymegyeren. Kérdezhetnénk, hogy melyik az igazi Andrea. Az óvó néni, aki lassú, csendes életet él, vagy a modell, aki a reflektorfényben állt? Akármilyen fura, neki a kettő egybeér. Andrea csakis olyan dolgokat szeret, amit ki tud tölteni saját magával. Betegségével is úgy küzdött meg, mint egy igazi harcos: meg-megállt az úton, amin haladt, s próbált olyan helyzetbe eljutni, ahol a maga erejét tudja használni. (Fotók: Dömötör Ede)
Lelkes (Barthalos) Andrea (30) Lakszakállason született, ma is ott él. Óvodapedagógus, egykori modell, a Felvidék Arca szervezője. Egy egyéves kisfiú büszke anyukája. Azért dolgozik, hogy a szép fiatal lányok magabiztosak legyenek és ne rivalizáljanak. Támogassák egymást, és a másik sikerét ne a maguk kudarcaként éljék meg. „Hisz együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.” Ha a nők támogatják egymást, együtt nagy eredményeket érhetnek el.
– Egy kis faluban, Lakszakállason születtél. Hogy jutott eszedbe egyáltalán a modellkedés?
– Anyukám szépségkirálynő volt, 1993-ban ő volt a Miss Csallóköz. Otthon ki volt állítva a koronája, sokat nézegettük a képeit, s nekem valahogy megtetszett a szépség világa.
– Magyaros típus vagy, sötét hajjal, barna bőrrel. Hogyan jutottál ki a szépségversenyekre?
– Valahogy ez lett az én utam. 2013-ban kezdtem el modellkedni. Katalógusfotózásokon vettem részt, a ruhamárkák akkoriban még nyomtatott katalógusokat készítettek. Hamar kiderült, hogy nem lesz belőlem kifutómodell, mert csak 167 centi vagyok. A Felvidék Szépén indultam először. Fiatal voltam, kevés tapasztalattal. Egy évvel később elnyertem az első udvarhölgy címet. Ez sorsfordító volt, kijutottam egy világversenyre, a Miss Grand International döntőjére Thaiföldre. Nyolcvannyolc ország között képviselhettem Szlovákiát, ráadásul felvidéki magyarként.
Volt, amikor azt hittem, a külsőm határoz meg, aztán az élet egyik napról a másikra elvette ezt a kapaszkodót. A klasszikus értelemben vett szépség kevés. Az igazi szépség az, amikor valaki jóban van önmagával. Nincs vonzóbb annál!
– Miben volt más akkoriban a szépségideál?
– Engem a tipikus szépségversenyzős kategóriába soroltak, hosszú volt a hajam, hosszú a lábam, jól mozogtam. Már akkoriban is az érdekes arcú lányok kaptak kifutós, catwalk munkát. Az ügynökség, ahol kezdtem, sosem küldött ki a Budapest Fashion Weekre. A kifutón az a jó, ha az arc tiszta vászon, így a kívánt karakterre lehet alakítani, egyformán stabil a smink, minden modellnek le van nyalva a haja – attól függően persze, hogy a divattervező milyen imázsban gondolkodik. Én nem voltam ennyire formálható, nekem szép volt az arcom, elterelte volna a figyelmet a ruháról.
– Kifutón nem is vonultál?
– Hosszú évekig szerettem volna bejutni a Pozsonyi Divatnapokra, de nem kerestek. Aztán az egyik fürdőruha-bemutatón megtört a jég: rájöttek, hogy a bikini nem mutat jól a csontsovány lányokon. Ez számomra nagy áttörés volt, sosem gondoltam volna, hogy majd egy fürdőruhashow-n fogok debütálni. Jó érzés, hogy a reálisabb testkép felé mozdul el a szakma, s a kifutókon nem csupán csontos arcú lányokkal találkozunk. Mert lassan minden divatba jön, az irreálisan hatalmas fenék vagy a heroinsikk-kinézet, csak a reális női test nem jön divatba soha. Cindy Crawford még 38-as méret volt, Gisele Bündchen már csak 36-os: a csontsovány modellek kizárólagos szerepeltetése azt az üzenetet közvetíti, hogy az értéked csupán a testsúlyodtól függ. Pedig a nők jobban tudnak azonosulni az egészséges kinézetű és testalkatú modellekkel. Ezért is üdvözlöm a sokszínűséget.
– Mennyi volt a versenysúlyod? A régi elképzelés szerint hány kilónak és hány centinek kell lennie egy modellnek?
– A 90-60-90 arány volt az ideális, és minimum 170 centit kértek a nemzetközi szépségversenyeken – a thaiföldiek voltak a kivételek. Most már ez is átalakult, a szépségversenyekre beválogatják a „plus size”, illetve a „curvy”, azaz a teltebb homokóraalkatokat is, akik a Miss Universe-ön vagy a Miss Worldön is voltak már helyezettek.
– A szépségversenyeket általában férfiak szervezik, a modellügynökségekben ők vannak vezető szerepben, a fotósok is főleg férfiak. Ma egyre többet beszélnek arról, hogy bizalmi teret kéne kialakítani a lányok számára, hisz sokszor például a nyitott terekben öltöznek át...
– A modellek sokszor jogi és érzelmi védelem nélkül dolgoznak, rengeteg a visszaélés. Sőt, a lányokat néha saját maguktól kell megvédeni, mert igent mondanak néha olyasmire is, amire nem szabad – annyira fiatalok és tájékozatlanok. A Felvidék Arcát női csapat szervezi és rakja össze, a felkészülést is mi irányítjuk. Szerintem ez igen fontos dolog, mert nő és nő között jobban elindul a bizalmi szál, nem játszik szerepet a férfinak való megfelelés. A nő tudja azt, hogy nekem nincsen hátsó szándékom vele, ezért bátrabban mer beszélni az érzéseiről.
Mi például annak idején nem nagyon tudtunk kivel kapcsolódni ezen a téren. Én exversenyzőként pontosan tudom, hogy a lányokban mi játszódik le, mire van szükségük, mielőtt fölmennének a színpadra.
– Dolgoztál külföldön is. Mi a legnehezebb, amikor távol vagy az otthonodtól?
– A távolság. S néha a tehetetlenség. A szüleimet mindenféle üzenetekkel bombázták, hogy én milyen úton-módon juthattam ki. Tudni kell rólam, hogy eléggé erkölcsös csaj vagyok, de az ilyesmi jócskán próbára teszi az embert. Annak, aki a reflektorfényben áll, az irigységgel is számolnia kell. A lányokat sok minden ellen fel kell vértezni.
– A Felvidék Szépe egyik szervezője vagy, te végzed a felkészítést, tanítod a járást... A Felvidék Arca a Felvidék Szépe folyamodványa?
– Nem igazán. A Felvidék Szépénél koordinátorként dolgoztam, az egy másik projekt volt, s amikor véget ért, úgy éreztük, ideje más szemléletet behozni. A szépségversenyek elsősorban a külsőről szólnak, mi viszont olyan hazai fiatal lányokat keresünk, akik a nőkben rejlő kivételes értékeket képviselik. Ezért kapta szépségversenyünk a Felvidék Arca nevet: nálunk a személyiség, a kisugárzás ereje legalább annyira számít, mint a megjelenés. Elhagytunk olyan korlátokat, mint a kötelező magasság, ideális testméret; ez nem fontos, miután nem küldjük tovább a lányokat a nemzetközi versenyekre. A nő szépségét nem lehet csupán centiméterekkel leírni. Testalkattól függetlenül jelentkezhetnek hozzánk a lányok 16-tól 25 éves korig.
– Te kitől tanultad a modelljárást, hogy most tanítani tudod?
– Egy budapesti modellügynökségnél tanultam ki a színpadi járás technikáját, a pózolást, a sminkelést és frizurakészítést is. Ezek akkoriban nagyon hasznos készségek voltak, mert nem mindig állt rendelkezésre teljes stáb a fotózásnál. Később pedig, amikor már én készítettem fel a lányokat versenyekre, előnyt jelentett, hogy tudom, hogyan kell valakit végigvezetni a kifutón. Igazság szerint mindig nyitott szemmel-füllel jártam, azt is megtanultam, hogyan lehet egy szépségversenyt professzionálisan megszervezni. Idővel arra is rájöttem, hogy jobban érdekel az, ami a kulisszák mögött történik, mint ami a színpadon.
– A közösségi oldalakon gyakran olvasni, hogy „az utcán tíz szebb lány jön szembe”, mint a nyertesek. Erre tudtok reagálni?
– Elhiszem, hogy vannak gyönyörű lányok a boltban és az utcán is. Ezt senki sem vitatja. De a mi lányaink vállalták a megmérettetést, ők képviselnek egy ügyet vagy közösséget. A Miss Charity kategóriánk talán a legkülönlegesebb – minden versenyzőnk összeállít egy jótékonysági projektet, lemenedzseli, majd bemutatja a zsűrinek. Mi szereplésre ösztökéljük a lányokat, közösségi szerepvállalásra. Én ma is emlékszem minden egyes versenyzőnkre. Arra, aki kosarat font, de a néptáncosra vagy a vegyészre is, aki a kémia szépségeiről tartott bemutatót. Mindegyikükben volt valami kivételes – emellett pedig nagyon szép lányok voltak. (Mosolyog.) Hisz szépségverseny vagyunk, a fókuszban a letapogatható, gesztusokon átsejlő szépség áll.
– Neked milyen egy szép nő?
– Egyszer egy étteremben ültünk a Dunakanyarban, velünk szemben egy társaság vacsorázott. Volt közöttük egy szeplős, copfos lány, nem volt rajta különleges ruha, mégis kiragyogott a társaságból, ahogy önfeledten nevetett és jól érezte magát...
Ritkán látok nála szebb nőt. Ha egy nő jól érzi magát a testében-lelkében, akkor ragyog. Ezt próbálom átadni a versenyzőknek is. Nem kell, hogy tökéletesek legyenek, dehogy, hanem hogy szeressék meg magukat, a testüket, a lelküket. Fontos, hogy a lányok ne ellenségként tekintsenek a testükre.
– A te versenysúlyod 52 kiló volt. Most viszont plus size modellnek számítanál. Ezt hogy tudtad elfogadni?
– Néhány évvel ezelőtt egy betegség teljesen átírta az életemet. Megcsípett egy kullancs, és minden megváltozott. 2021-ben Lyme-kórral diagnosztizáltak. A testem bal oldala részlegesen lebénult, a beszédközpontot is megtámadta a betegség, úgyhogy nem tudtam kinyögni egy épkézláb mondatot. A gyógyszeres kezelés komoly mellékhatásokkal járt, átalakult a testem. Ott álltam a tükör előtt, és nem láttam azt a nőt, aki sok-sok évig voltam. Egy ismeretlen nő állt előttem, akinek az arca puha, a teste puha, elvizesedett. Kerestem magam, nem értettem, hová tűntem. Szörnyű érzés volt. Azt mondtam a páromnak – aki ma már a férjem –, hogy nyugodtan hagyjon el, nem akarom az ő életét is tönkretenni… Úgy éreztem, hazudtam másoknak, mikor azt mondogattam, hogy „Úgy vagy szép, ahogy vagy!” Hisz most meg én nem tudom elfogadni magamat.
– Ki vagy mi segített kijönni ebből?
– A családom és a barátaim. Ők egyszerűen nem hagyták, hogy bezárkózzak. Kivittek sétálni, kivittek az emberek közé. De a legnagyobb munka belül zajlott. Másfél évbe telt, mire rájöttem: ha ezt a bevizesedett testet le tudnám cipzárazni magamról, és át tudnék lépni egy másikba, attól bent én még ugyanaz az ember lennék. Ugyanazt gondolnám, mint amit most gondolok. Másfél évembe telt, mire idáig eljutottam, s most már szeretem ezt a testemet is. Úgy vagyok vele, hogy sokat elvett a betegségem, de még többet adott. Közben megszületett a kisfiam, akiért rengeteget harcoltunk, s úgy érzem, vele teljes az életem. Persze ha lemenne tíz kiló, örülnék neki – de ha nem, az is jó.
– Nem fejezhetjük be úgy a beszélgetést, hogy ne szóljunk a vállalkozásodról, a Szépségtáborról. Honnan jött az ötlet?
– Kevés a kifejezetten lányoknak ajánlott nyári program. Ezért alapítottam a Szépségtábort. A név eleinte sokakat megtévesztett, azt hitték, hogy a „szép kislányoknak” szól, pedig erről szó sincs. Jelentkezési sorrendben töltjük fel a helyeket, nem az számít, hogyan néz ki a jelentkező. A cél kezdettől fogva az önbizalom erősítése és a közösségépítés.
– Hangsúlyoztad, hogy Lakszakállason van a helyszín. Miért?
– Mert szeretem a falumat! Van egy vadiúj kultúrházunk, ahova az egyik terembe beszereltettem egy óriási oktatótükröt. Tizenegyedik éve működünk, telt házzal. Ez az én különbejáratú szerelemprojktem! Imádom. Tanítunk fotózást, táncot, testtartást, járástechnikát, szépségápolást, kézműves-foglalkozást – életkorra szabva. Készül persze csillámos smink is, de természetesen játszhatnak is a lányok.
– Sokan kritizálják a gyerekeknek szóló szépségprogramokat. Mit válaszolsz erre?
– Nem versenyeztetjük a gyerekeket, nincs győztes és vesztes. Nincs olyan, hogy én vagyok a legszebb! Nem akarunk mi a nyolcéves gyerekekből minifelnőttet csinálni, szó sincs szépségterrorról, nem öltöztetjük őket a koruknál idősebbnek.
Pusztán megtanulnak szépen járni, megnyilatkozni, figyelni egymásra és bátran kiállni mások elé. Vannak lányok, akik már tizennyolc évesek, a Szépségtáborban lettek barátnők, és még mindig együtt bandáznak.
– Ha egyetlen gondolatot szeretnél átadni a lányoknak, akik ma még bizonytalanok önmaguk felől, mi lenne az?
– Ne akarjanak másak lenni, mint amilyenek! A közösségi média megmutatja, hogyan kellene kinéznünk. Közben pedig pont attól vagyunk értékesek, amiben különbözünk másoktól. Én is végigjártam ezt az utat. Volt, amikor azt hittem, a külsőm határoz meg, aztán az élet egyik napról a másikra elvette ezt a kapaszkodót. A klasszikus értelemben vett szépség kevés. Az igazi szépség az, amikor valaki jóban van önmagával. Nincs vonzóbb annál!
Feketelistán!
Nem attól lesz valaki sikeres, hogy minden ajánlatra igent mond. Ha egy fotós vagy egy ügynökség megkeresi a lányainkat, azt tanácsolom, hogy előbb kérdezzenek meg minket. A Facebookon már fent vannak a feketelistás ügynökségek és fotósok nevei. Ma már léteznek olyan közösségi csoportok, amelyeknél mindennek utána lehet nézni. Akkor már késő, amikor lent van rólad a póló, vagy nem tudod, hogyan mondjál nemet egy anyagilag kecsegtető ajánlatra. Nemet mondani nem könnyű!
Menni fog!
Mivel magam is versenyeztem, jól tudom, milyen sokat jelent, ha színpadra lépés előtt valaki megigazítja a ruhádat, rád mosolyog: „Menni fog.” Ezek apró gesztusok, de óriási erejük van. A divatipar is változik. Ma már egyre több tervező felismeri, hogy a ruhákat valódi nők vásárolják meg, reális testeken jobban eladhatóak.
Közösségépítés
Készült pár éve egy könyv a százéves Trianon kapcsán, s abban ötven feltörekvő fiatal szerepelt. Engem is felkértek, én pedig nagyon meghatódtam, hogy mások is látják, mennyit dolgozom a közösségünkért. Fontos célzottan csapatokat kialakítani, mert egyre kevesebben érzik az összefogás erejét. Lakszakállas tényleg kis község, de ha egy családi nap készül, elég odaszólni, s jönnek a lányok, és segítenek. A családok örülnek, a lányok is örülnek, mindenki jól érzi magát.
Fekete Magdolna, Nagyvendégi Éva
