Régóta ismerjük nevüket, hangjukat és arcukat. Ők olvassák be a híreket, közvetítenek a bennünket érintő eseményekről.
A Szlovák Televízió három magyar munkatársa vall a tévéről — és önmagáról. Íme!
Bárdos Ágnes
(Amit tudni illik róla: Önálló irodalmi előadóesteket is tart. 2002-ben jelent meg Tánc-lánc című gyermeklemeze. Két felnőtt lánya van. Férje Bárdos Gyulaparlamenti képviselő, Szencen élnek.)
— Az egyetem elvégzése után a rádióban kaptam munkát — mondja. — 1983-ban került szóba, hogy a televízió is beindítja a magyar adást. Mivel ezt egy párthatározat értelmében gyorsan le kellett tudni, a rádiósokhoz fordultak, és engem is meghívtak kamerapróbára. Mi voltunk az első bemondó páros Asbót Józseffel, aki jelenleg a Duna Tévénél dolgozik. Nyolcvanhárom óta vagyok a képernyőn, kisebb kihagyásokkal. Kétszer voltam gyermekgondozási szabadságon a két lányommal, aztán párszor megszüntették a műsort. Kilencvenegytől viszont folyamatosan jelen vagyok — nemcsak műsorvezetőként, hanem riporterként is. Az elején még a rádiózás is belefért az időmbe. Aztán kilencvenkilencben megalakult a Magyar Főszerkesztőség, bővítették a műsoridőt, úgyhogy a rádiót már nem tudtam vállalni. Nálunk nem oszlanak meg a feladatok, mint a nagyobb televíziókban: mi riporterként, műsorvezetőként és szerkesztőként is dolgozunk.
Én elsősorban a kultúrában vagyok otthon, és nagy színházrajongó vagyok. Szeretem a tévét, de igazság szerint hiányzik az élő adás, amit a rádióban megszoktam. S ha már a mínuszoknál vagyunk, nem szeretem a „kötelező“ sminkelést sem. És az is adott, hogy mit vehetünk fel „képernyőre“. A zakó, a kosztüm a nyerő. Az én kedvencem viszont — amit csak civilben viselhetek — a farmer. Érdekes, sokan azt mondják, közvetlen vagyok a képernyőn. Aki viszont ismer, megró, hogy merev, visszafogott vagyok. De hát ez kötött műfaj, meg a kosztümkabát is feszélyez. Egyébként az édesapám a leghűségesebb nézőm. Jóval a műsorok kezdete előtt bekapcsolja a készüléket, és visszaköszön nekem, amikor üdvözlöm a nézőket.
Debnár Klára
(Klára kilencvennyolc ótadolgozik a televízióban. Magyar—szlovák szakon végzett Pozsonyban a bölcsészkaron. Egy tízéves lánya és egyhétéves fia van. Férje Miroslav Debnár formatervező, a Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető tanára.)
— Diplomázás után a szenci alapiskolában tanítottam. Aztán jöttek a gyerekek. A gyermekgondozási szabadság után kerültem a televízióhoz — teljesen véletlenül. Soha nem gondoltam arra, hogy a tanításon kívül mást is csinálhatnék. De közbeszólt a sors. A nyelvtörvény megszabja, hogy az idegennyelvű műsorokat feliratoznik ell. Kilencvenhétben két állandó fordítója volt a magyar szerkesztőségnek, és mind a ketten egyszerre megbetegedtek. Nos, ekkor kerültem én „képbe“.
Évekig külső munkatársként dolgoztam, a magazint és a híreket fordítottam. Majd ehhez jött a hírolvasás, később a forgatás.
A hírolvasást szeretem a legjobban. Az embernek a hangjával, az intonációval kell mindent elmondania. Persze a hírek elején, amikor köszöntjük a nézőket, és a végén, amikor elbúcsúzunk tőlük, jöhet egy félmosoly, de amúgy mindvégig jellemző a visszafogottság. És én ilyen vagyok az életben is: komoly és visszafogott.
A sminket sem szeretem, civilben még alapozót sem használok. Igazság szerint a képernyőn idősebbnek hatok. Amikor a szomszédaink — akikkel szinte naponta találkozom az utcán — megláttaka tévében, először nem ismertek fel. A gyerekeim is azt mondják, hogy akit ott látnak, az nem én vagyok.
Nagy Ildikó
(Ildikónak három gyermeke van: 28, 26 és 19 évesek. A nagyobbik lánya angol nyelvtanár — különben neki is angol — magyar szakos tanári diplomája van. A kisebbik még gimnazista, és valószínűleg ő is a nyelveket választja. A fia pedig politológiát tanult, és egy nagyvállalat sajtóosztályán dolgozik. Vagyis mindhárman örököltek tőle valamit. Férje A. Nagy László parlamenti képviselő.)
—- Hetvenhat óta vagyok jelen a hazai magyar újságírásban — kezdi. — Sokáig rádiós voltam, a Szlovák Rádió Magyar Adásában dolgoztam tizenhat évig. Majd a Kossuth rádió szlovákiai tudósítója voltam tíz évig. Tavaly áprilisban aztán megkeresett az STV igazgatója, Richard Rybníček, hogy legyek a nemzetiségi tanácsadója. Amivel valami új kezdődött az életemben! A televíziózásba már korábban is belekóstoltam (időnként a MagyarTelevíziónak tudósítottam), de a tanácsadást még nem próbáltam. A munkám része, hogy figyelem az STV nemzetiségi magazinjait, a magyart és a többit, és aztán véleményezem ezeket. Elsődlegesen azért harcolok, hogy létrejöhessen egy roma szerkesztőség. Úgy gondolom ugyanis, hogy a romáknak szükségük lenne a saját műsorokra. Természetesen a magyar szerkesztőséggel is együtt működöm.
A főszerkesztővel, Both Enikővel egyszerre kerültünk a televízióba. Tulajdonképpen közös feladatként kaptuk, hogy változtassuk meg a magyar adás arculatát, emeljük a műsorok színvonalát. Azt hiszem, hogy ez többé-kevésbé sikerült. Természetesen mindig van min javítani, ezért folytatjuk azegyüttműködést. Különben én is készítek vitaműsorokat. Az első le is ment júniusban. A roma gyerekek beiskolázása, oktatása, nevelése volt a témánk. A műsort visszanézve viszont a külsőmmel nem voltam egészen megelégedve, úgy éreztem, hogy túl voltam sminkelve. Egyébként sem használok sok festéket, csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges. Remélem, majd megtaláljuk azt az arcomat, amelyet én is magaménak érzek, s alig várom a szeptembert, hogy a stúdióban ott folytathassuk, ahol abbahagytuk.
Fotó: Dömötör Ede
