Valójában semmi kedvem nem volt Ibizán nyaralni. Janka olyan aranyos, kedves lánynak tűnt először, amikor kollégák lettünk. Azonnal volt közös témánk: az utazás. Ő már bejárta egész Európát és a Közel-Keletet. Az olasz és a spanyol nyelv a kisujjában volt, de megértette magát a dán delegációval és a lengyel nagykövettel is. Egy minisztériumi recepciós munkánál ez csak pozitívum. Beállt a pult mögé, és mintha oda született volna. Egy napsugár ez a lány – mondták róla, és tényleg. Akivel beszélt, azt fél perc alatt elvarázsolta.
Ezért sikerült hoznom – rám nem jellemző módon – egy rossz döntést. Két héttel azután, hogy belépett hozzánk dolgozni, rábeszélt egy útra.
– Meglátod, fantasztikus lesz. Buli, pia, pasik, ezt nem hagyhatod ki! Na??? Mona, nem lehetsz még olyan öreg – incselkedett velem olyan meggyőzően, hogy beadtam a derekam. Magamban elkönyveltem, hogy legalább végre csinálok valamilyen spontán dolgot, úgyis mindig azt kapom a családomtól, hogy karót nyeltem az egyetem óta. S el kellett ismernem, hogy a repjegyek február végén olyan kedvezőek voltak, hogy valóban kár lett volna kihagyni ezt a lehetőséget.
Attól kezdve Jankától csak azt hallottam, hogy milyen varázslatos ott a tenger. Tudta, mivel fogjon meg, és mivel hessegesse el állandó aggodalmas kérdésemet, hogy szállást mikor foglalunk.
– Édesem, ez ott nem így működik. Majd figyelj és tanulj! Addig meg légyszi ne idegesíts ezekkel a hülye kérdésekkel.
Most meg itt ültünk a fapados járaton Jankával, úton az ismeretlenbe. Napok óta bombáztam őt a kérdésemmel, mikor lesz szállásunk, de ő vagy titokzatosan kitért a válasz elől, vagy mogorván megjegyezte, milyen fap…na vagyok, látszik, hogy öregszem.
Míg Janka otthagyott a reptéren a bőröndökkel, felmentem a szálláskeresőre, s foglaltam egy, a tengerparthoz közeli egyágyas, olcsó szobát. Nem a spórolás volt a cél – ez volt az egyetlen, ami szabad volt a hétvégén. A tündérkisasszony meg oldja meg a saját szállását a varázspálcájával!
– Hellóóó, sziasztok fiúkák, bulizni mentek? Mi is. Irány Ibiza! – Janka majd kiesett a szűk ülőhelyről, pedig már figyelmeztették az utasokat: Öveket becsatolni, a gép felszállásra kész. Janka viszont a mögötte ülő két fiatalemberrel kezdett ismerkedni, égett az arcom, szégyenérzet kerülgetett. Mindenki minket nézett. A szlovák fiúk csak röhögtek rajta. Janka már térdelt az ülésen, s öntögette volna a duty free-ben beszerzett alkoholt, csak kiderült, nincs pohár, amiből inni lehetne. Ezért egymásnak adogatva kortyoltak az üvegből.
– Ülj már le! – rángattam meg a miniszoknyáját. – Mindenki minket néz.
Az egésznek az lett a vége, hogy az utaskísérő kétszer is figyelmeztette az ifjú hölgyet, hogy kösse be magát és rakja el az üveget, máskülönben szólnia kell a kapitánynak. Janka durcásan lenyugodott mellettem, de szemében ott csillogott az ahuncut kislány, aki még a kapitánnyal is szívesen flörtölt volna.
– Figyelj, ezek nyolcan vannak. Fiúk! Születésnapot jönnek ünnepelni Ibizára – majd hirtelen megfordult, amennyire az öv engedte, s belekiabált a nagy csendbe: Happy Birthday Alex!
Ibiza tényleg gyönyörű. És milyen zöld! Egy lapos, kiszáradt szigetre számítottam. A tenger kékje pedig elképesztő volt a repülőből nézve. Az ember azt hihetné, hogy ez valami szemfényvesztés.
– Na? Milyen? – bökött oldalba Janka, amikor a buszablak üvegéhez nyomtam az orrom. – És a kikötőt még nem is láttad. – Janka kénytelen volt megbékélni azzal a ténnyel, hogy leszállás után a szlovák fiúk egyszerűen lekoptatták őt, hiába mutatta meg még a bugyiját is. (Ami szerinte a fürdőruhája része, ezért teljes nyugalommal hajtotta fel az amúgy is alig takaró fodros miniszoknyáját.)
– Figyu? Van egy kis gond, de semmi komoly, oké? – kezdte, és már rosszat sejtettem. – Adriano ma még nem tud nekünk szállást adni, de azt ígéri, holnap tutibiztos lesz egy szabad szobája.
– És akkor mi lesz velünk? S ki az az Adriano? – tettettem felháborodást, a világért sem árultam volna el neki, hogy pont erre számítottam.
– A lovagom! Már egy hete írogatunk a Discordon. De velem ne törődj, ki van zárva, hogy első nap ne buliznék reggelig, de neked valamit kell szerezned. Meg aztán az én bőröndömnek is kéne hely – halkult el a hangja, és ártatlan kislányként csapdosta a szempilláit.
– Megoldom – fordultam vissza az ablak felé, Janka meg azonnal elkönyvelte, hogy ez is el van intézve. A buszunk közvetlenül a tengerparton állt meg, a mólón ringatóztak a szebbnél szebb jachtok. Már sötétedett, a hosszú promenád végén fények villogtak, hallatszott a DJ-zene dübörgése és az embertömeg őrjöngése. Leszedtük a csomagjainkat a buszról, s Janka ott helyben táncra perdült.
– Ugye milyen szuper helyre hoztalak? He llegado a Ibiza! (Megérkeztem Ibiza!)
Mit gondoltok, ezután ki húzta maga után a két bőröndöt az ismeretlen ibizai utcákon? Hát én. Késő éjjel volt, mire megtaláltam az Apartamentos Casa Oliviát, ami egy családi ház volt hatalmas faajtóval. Félve zörgettem be, de szinte azonnal ajtót nyitott egy mosolygós fiatalember.
Attilio – így hívták – megmutatta a hangulatos, kissé retró berendezésű szobámat, majd felajánlotta, hogy ha van kedvem, menjek le velük a partra, most indul bulizni a baráti társaságuk. A karjaim majd leszakadtak, úgyhogy megköszöntem a meghívást, de a pihenés mellett döntöttem. A Casa elcsendesült, valószínűleg egyedül maradtam. A bőröndömből nem is pakoltam ki, csak lezuhanyoztam magamról a ragacsos tengerparti izzadságot, majd kiültem a szobám melletti apró tetőteraszra. A távolból hallatszott a híres ibizai partik dübörgése, háttérben a tenger és a rajta lebegő kis fénysugarak. Ébresztőt húztam, mert elhatároztam, kora reggel elindulok felfedezni Ibizát.
Frissen, nyújtózkodva ébredtem. Az ajtóm előtti kisasztalra termoszban friss kávé volt készítve, egy tányéron pedig péksütemény, kis szövött abrosszal letakarva. Csodálkoztam, mert nem rémlett, hogy a foglalásomban lett volna reggeli is. Na mindegy, örömmel fogyasztottam el, majd egy kiadós zuhanyozás után a kis hátizsákomba pakoltam a szükséges dolgaimat, és kiléptem a nagykapun.
– ¡Hola! – Meglepetten fordultam a hang irányába, a szomszéd ház ablakából Attilio integetett felém.
– ¡Hola! Köszönöm a reggelit. Mikor volt időd bekészíteni? Mikor értetek haza? Nem hallottam zajt, olyan jól aludtam – zúdítottam a szavakat a kedves fiatalemberre.
– Igazából, még csak most készülök aludni. Hosszú volt az éjszaka. Amúgy már ritkán bulizok, csak az amerikai barátaim kedvéért húzódott el ennyire, mert hajnalban egyenesen a buliból vittem ki őket a reptérre. Hazafelé vettem neked sütit, örülök, hogy megörültél a reggelinek. Te hová készülsz ilyen korán?
– Korán? Elmúlt már nyolc óra, indulok várost nézni.
– Egyedül?
– Aha. ¡Adiós! – integettem neki, majd nyakamba vettem az alvó várost. Bizony. Ibizán szombat reggel nyolckor csak a világosság jelzi, hogy már nappal van. Szinte senkivel sem találkoztam, mialatt a Google Maps segítségével a régi városrészhez gyalogoltam. A Dalt Vila volt a célpontom, azaz a Felsőváros. A sűrűn beépített város szívében található egy magaslaton. A fallal körbevett óváros a föníciai kor óta lakott, s a római, arab, keresztény uralom is nyomott hagyott rajta – olvasom az útmutatóban. – A Dalt Vila erődített falrendszere a 16. században épült, amikor V. Károly spanyol király elrendelte a sziget megerősítését az Oszmán Birodalom tengeri támadásai ellen.
A Dalt Vila szűk, macskaköves utcáin kanyarogtam, felfelé vezetett az utam, egészen a Santa María de las Nieves katedrálisig. A Szűz Máriának, a tengerészek védelmezőjének szentelt templom a 13. század óta néz le az olykor harcoktól háborgó tengerre. A katedrális mellett áll a Castell d’Eivissa, a királyok vára, ami az uralkodó és a helyőrség lakhelye volt. Sétám alatt beszédbe elegyedtem egy idős bácsival és annak családjával. Kiderült, hogy a bácsi születésétől fogva itt él a szigeten, s most az unokája és annak családja jött őt meglátogatni a távoli Venezuelából. A vidáman szaladgáló kisgyerek már dédunoka, de Carlos bácsi olyan energikusan talpalt fel a kopott lépcsősoron, hogy nehéz voltezt elhinni.
– Señorita, jöjjön el ide este. A kivilágított vár látványa páratlan, a sikátorok pedig mély csendbe burkolóznak. A turisták lusták, csak bulizni jönnek erre a csodálatos szigetre, aztán hazamennek anélkül, hogy felfedezték volna a valódi Ibiza arcát.
– Muchas gracias – szorítottam meg a bácsi kezét, s elárultam neki, hogy a nevét magyarul Károlynak ejtjük. Jót nevetett az egész család, majd ők felfelé, én lefelé vettem az irányt. A Portal Nou nevezetű kapun hagytam el az óvárost, azzal az elhatározással, hogy este tényleg vissza szeretnék ide jönni, csak most sürgősen keresnem kell egy éttermet egy hűs terasszal, mert a korgó gyomrom és a hőség kezd elviselhetetlen lenni.
Éppen delet harangoztak Ibiza templomai, amikor rendeltem egy tál tésztát a tenger gyümölcseivel. Mellé Virgin Mojitót kortyolgattam, fantasztikusan hűsített. Néztem a tengerben fürdőzőket, a gyerekeket, ahogy homokvárat építettek szüleik törölközője mellé. Kár, hogy a bőröndben maradt a fördőrucim. Bár Janka szerint a bugyi és a melltartó tökéletesen megteszi e célra, sőt, a melltartó felesleges is.
JANKA. Ez az eszement lány hol lehet? Te jó ég, lassan egy egész napja nem tudok róla! Be kellett vallanom, egészen elfeledkeztem róla. Néztem a mobilomat, de nem jött tőle üzenet. A pincértől kértem még egy kávét. Próbáltam elérni Jankát, de a mobilja kicsörgött és nem vette fel. Ááááááá! Kezdtem mérges lenni, legalább egy üzenetet hagyhatott volna. Na mindegy, nem hagytam magam felhúzni, megírtam neki a címet, ahol a bőröndje volt. Összeszedve minden bátorságomat a tengerhez sétáltam, talpamat csak úgy csiklandozta a forró homok. Gyorsan kibújtam a farmer rövidnadrágomból és a falatnyi pólómból, és zsupsz, beszaladtam a tengerbe. Finom hűsítő hullámok öleltek körbe. Mondanom se kell, senkit sem érdekelt a világmutatvány, amit véghez vittem, de bennem meg valahogy olyan felszabadult, jó érzés áradt szét. Úsztam egy keveset, aztán inkább csak lebegtem a víz felszínén.
Élveztem az arcomon a napocska cirógatását, bár az is eszembe jutott, hogy csak a reggeli zuhany után kentem be magam 50-es naptejjel, annak hatása már nincs, így valószínűleg leégek. Az volt a tervem, hogy még egy kicsit száradok a parton ülve, más ruhám nem lévén, de egy üzenet keresztülhúzta a terveimet.
La señorita Jana Horvathova fue hospitalizada en San Antonio.
Rohantam a szállásra, ahogy csak tudtam, közben Attiliót hívtam. Legalább a nyolcadik hívásra, álmos hangon szólt bele, de gyorsan elmagyaráztam neki, mi a helyzet, ő pedig azonnal biztosított a segítségéről. A szobában gyorsan ruhát cseréltem, majd Janka bőröndjéből kivettem pár dolgot, hátha szüksége lesz rá ennek a bolond lánynak. Attilio mögé ültem, s az öreg robogóval a sziget másik felébe vettük az irányt.
Attilionak hála sikerült bejutnunk Jankához. Kábán tekintett ránk, s a kérdésre, hogy „Mi történt, az ég szerelmére?”, csak csóválta a fejét jobbra-balra, hogy ő bizony semmire sem emlékszik.
– Elbúcsúztunk, az még megvan. Vad zene, tánc, ismeretlen pasasok. Ennyi. Többre nem emlékszem.
Attilio az orvostól megtudta, hogy Jankát eszméletlenül találták ma reggel az egyik móló mellett San Antonióban. Hányás, vér és egyéb mocsok volt a ruháján. A kórházban kimosták a gyomrát, kezelték a szerencsére csak felületi horzsolásait. Mivel alaposan kivizsgálták, kiderült, hogy Janka éjjel szexelt is, nem is egyszer. És a tengerben is volt, ruhástól. Bár most még nagyon gyenge, 24 óra múlva kiengedik.
– A kisasszonyon múlik, hogy tesz-e feljelentést. De meg kell, hogy mondjam, rosszabbul is végződhetett volna, ezt a bulit most megúszta. Van, aki nem ússza meg – tette hozzá szigorúan szomorú hangon a doktor.
Amikor egyedül maradtunk a szobán, Janka elsírta magát. Mozdult volna, de az arcára volt írva, milyen nagy fájdalmai vannak. Eljöttünk, hogy tudjon pihenni. 24 óra múlva a reptéren kell lennünk, Attilio megígérte az orvosnak, hogy ő visz ki minket.
– Kedves vagy – mondtam neki, amikor felültünk a kis robogóra.
– Á, itt ez a természetes. A segítés. Sokan azt hiszik a szigetünkről, hogy egy bulizós, vad hely, ami sajnos igaz is, de azok csak a turisták igényeit szolgálják ki. Mi, ibizaiak, nem erre vagyunk büszkék, hanem a történelmünkre, a kedvességünkre, a vendégszeretetünkre. Hazaviszlek és készítek neked egy eredeti spanyol vacsorát.
Frita de pulpo, azaz tintahalragu volt a vacsora, s meg kell, hogy mondjam, Attilio kitűnő szakács. Az asztalokat és a székeket felhurcoltuk az apró tetőteraszra, alig fértünk el mellette négyen, mivel az édesapja és a húga is csatlakozott hozzánk. Együtt vezetik ezt a családi apartmant, közben még Lena és Attilio is tanul. Édesapjuk nem győzte hangsúlyozni, mennyire büszke a gyerekeire. Elfogyott a tintahal, bőven fogyott mellé a Sangria is, és nekem ekkor jutotteszembe, hogy a Dalt Vilát szerettem volna megnézni sötétben.
– Gond egy szál se, menjünk – állt fel az asztaltól Attilio a kezét nyújtva felém.
– Menjetek, mi Lenával rendet rakunk. Jó szórakozást!
Kéz a kézben lépcsőztünk fel az óvárosba, kicsit egymást támogatva, mert bizony aki nincs alkoholhoz szokva, az úgy megy, mint egy szédült liba. Attilio nem győzött nevetni rajtam. Csitítgattam, hogy csendesebben, mert érdekes módon most többen voltak a várban, mint a délelőtt folyamán. Szerencsésen felértünk, Attilió hátulról átkarolt és egy spanyol dalt dúdolt a fülembe.
– Volt egy kicsi kalózka, beleesett Monába, ejj-hajj, juhuhéj, inkább essen kardjába…
– Nem fogok lefeküdni veled – fordultam felé még a Sangriától mámorosan és őszintén.
– Nincs is ilyen célom, te lány. Mit gondolsz rólam? – morgott megjátszott dühvel Attilio. És ott, a kivilágított vár tetején, alattunk a tenger morajával, háttérben a naplementével táncra kért fel az én spanyol lovagom.
Szép volt, nagyon szép. Erre a táncra gondoltam, miközben a repülő apró ablakából néztem a távolodó zöld szigetet, a hihetetlen kék vizű tengerpartjával. Janka fájdalomcsillapítókat kapott, hogy kibírja az utazást. Falfehéren ült mellettem, kezében zacskóval. Végül nem tett feljelentést a rendőrségen, csak minél hamarabb el akarta felejteni ezt a hétvégét, és Ibiza többé szóba sem került köztünk.
