Egy igazán jó művészi élmény nem ér véget az utolsó hanggal. Tovább dolgozik bennünk: gondolatokat ébreszt, érzéseket hív elő, és néha olyan belső világokat nyit meg, amelyekhez a hétköznapok rohanásában nehezen találunk utat. A zene különleges ereje éppen abban rejlik, hogy szavak nélkül is képes kapcsolódni hozzánk – felemelhet, megnyugtathat, inspirálhat, vagy akár olyan érzéseket is felszínre hozhat, amelyekről már azt hittük, rég elvesztek bennünk. Egy koncert nem csupán pillanatnyi kikapcsolódás, hanem találkozás önmagunkkal: lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a megszokottból, új nézőpontokat fedezzünk fel, és egy másik világon keresztül gazdagodjunk.
A Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának hegedűművésze, valamint a komáromi művészeti alapiskola tanára, Borsányi Boris páratlan lelkesedéssel kalauzol bennünket a klasszikus zene világába, és osztja meg velünk a zene iránti szenvedélyét.
– Boris, miért éppen a hegedű?
– 6 éves voltam, amikor édesanyám meglepetésszerűen beíratott a komáromi művészeti alapiskolába zenére és táncra. Mivel az emlékeimben ott élt a nagyapám öröksége, aki minden jeles alkalomkor elővette a hegedűjét, hogy játékával a családot szórakoztassa, ezért a hegedű mellett döntöttem, bár akkoriban a gitár is vonzott. Az évek során nagyon megtetszett, amit a klasszikus zene nyújtott, fokozatosan tovább csiszolgattam a tudásomat. Gimnazista koromban Bécsbe, egy elismert ukrán származású hegedűművészhez és karmesterhez, Arkadi Vinokurovhoz jártam magánórákra. A gimnázium elvégzése után a Pozsonyi Konzervatóriumban, majd a Zeneművészeti Főiskolán tanultam tovább.
– Valóban a hegedű az egyik legnehezebben elsajátítható hangszer?
– A legtöbben így tartják. A hegedűn nincsenek kijelölt hangok, ezért a zenésznek teljes mértékben a hallására, a tapintására és a finom mozgáskoordinációjára kell hagyatkoznia. A kéz precíz ujjrendje és a vonókezelés rendkívüli pontosságot igényel, miközben a hangszer különösen érzékeny az intonációra.
Míg egy zongorán elegendő leütni a megfelelő billentyűt, a hegedűn minden egyes hangot milliméteres pontossággal kell megtalálni az ujjakkal. Hát ezért olyan nehéz elsajátítani.
– Egy hangszer megszólaltatása valójában önmagunk megszelídítésének története is. A közönség a koncerten a harmóniát hallja, de a hangok mögött ott vannak a hosszú, gyakorlással töltött napok, a kételyek, az újrakezdések és a kitartás csendes évei. Milyen kihívások rajzolták ki a te zenei utadat?
– Egy kiváló hegedűművész, Kopelman József volt a tanárom, aki a virtuozitásán felül rendkívül szigorú is volt, a kemény orosz iskolát képviselte. Nála tökéletesen el kellett sajátítani a hangszer magabiztos kezelését, megtanulni a zenei művek igényes megszólaltatását, majd mindezt hitelesen és magabiztosan előadni a koncerteken. Ahhoz, hogy mindez a színpadon működjön, elengedhetetlen volt a lámpaláz leküzdése is, a mű alapos begyakorlása és a hangszeres technika folyamatos csiszolása. A biztos felkészültség nemcsak önbizalmat ad az előadónak, hanem lehetővé teszi azt is, hogy figyelmét teljes mértékben a zenei kifejezésre összpontosítsa. Ezek jelentik a legnagyobb kihívást, na meg persze, hogy valahogy érvényesülni tudjunk vele. Például, ha megcsinálunk egy próbajátékot, az a zenész szakmában nagyjából annak felel meg, mint egy állásinterjú más foglalkozásokban, azzal a különbséggel, hogy itt a gyakorlati teljesítmény áll a középpontban.
– Mindig támogattak a pályádon?
– Otthonról mindig megkaptam a támogatást, de ettől még természetesen voltak nehézségek. A bizonytalanság szerintem mindenkit utolér ezen a pályán, hiszen sosem tudhatjuk előre, mennyire sikerül majd érvényesülni. Könnyű elbizonytalanodni vagy másokhoz hasonlítani magunkat. Ugyanakkor, ha van egy világos cél, és az ember hajlandó sokat tanulni, gyakorolni, akkor nagyon messzire el lehet jutni. Lesznek kudarcok és olyan időszakok is, amikor minden nehezebbnek tűnik, de ezeket át kell vészelni. A kitartó munka hosszú távon mindig meghozza az eredményét.
– Ilyen az, amikor szereted, amit csinálsz.
– Pontosan. Ez a hivatás a mindennapos gyakorlásról szól. Ha egy hétig nem veszed kézbe a hangszert, annak már nyoma van – hallani, érezni lehet. Ezért fontos, hogy az ember ne kényszerként élje meg a gyakorlást, hanem olyan dologként, amihez valóban kötődik. Csak így válik természetessé az a rengeteg munka, amit ez a pálya megkövetel.
– És milyen remek, hogy zenészként képes vagy több lábon állni: szimfonikus zenekarban játszol, tanítasz, emellett esküvőkön is fellépsz.
– Igen, de ehhez nemcsak kitartás, hanem egy adag szerencse is kell. Sokszor tényleg azon múlik minden, hogy jó időben legyél jó helyen. Ma már egyáltalán nem könnyű bekerülni egy zenekarba vagy tanári állást kapni, ezért amikor adódik egy lehetőség, élni kell vele.
– Amikor valakinek ennyire erősen jelen van az életében a késztetés, az nemcsak szereti, amit csinál, hanem erősen hisz abban is, hogy értéket képvisel és közvetít. Egyfajta csatornaként működik. Rajtad keresztül átáramlik a zene. Mi az, amiért ez annyira nemes dolog a számodra?
– Ma már a tudomány is számos kutatással igazolja, milyen jótékony hatással van a zene az emberre. Tudjuk, hogy rendkívül sok agyi területet aktivál, különösen akkor, amikor valaki aktívan zenél, hangszeren játszik. Ezért is gondolom, hogy a zenével való foglalkozás gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt nagyon hasznos. Nemcsak a kognitív fejlődést támogatja, hanem a memóriára, az érzelmi intelligenciára és számos más területre is pozitív hatással van. Ma már rengeteg kutatás foglalkozik azzal, hogyan befolyásolja a zene az agyműködést. De szerintem nemcsak az agyat táplálja, hanem a lelket is. Képes elvezetni bennünket a katarzisig, olyan érzelmi élményt adni, amely mélyen megérint. Ez nem feltétlenül csak örömteli érzés lehet – egy szomorú zene is lehet felemelő, mert segít megélni és feldolgozni az érzéseinket.
A zene természetes módon mozgásra is ösztönöz. Elég csak arra gondolni, amikor egy ritmus hatására önkéntelenül elkezdünk mozogni vagy táncolni. Talán azért is van ez, mert a zene szorosan kapcsolódik az emberi léthez: ott van benne a szívünk, a légzés ritmusa, a beszédünk dallama, az öröm kifejezése – mindazok az alapvető gesztusok, amelyekkel érzéseinket közvetítjük. A zene tulajdonképpen ezekből az emberi kifejezésformákból építkezik. Éppen ezért képes ennyire közvetlenül hatni ránk: olyan elemekkel dolgozik, amelyek már eleve bennünk vannak. Ezeket pedig a zene által formálhatjuk.
– Amikor zenét hallgatunk, az agyunk folyamatosan dolgozik: próbálja előre megjósolni, mi fog következni, várja a következő hangokat, ritmusokat, fordulatokat. Ez az előrelátás és az állandó alkalmazkodás is fejleszti az agy működését, hiszen megtanít bennünket felismerni a mintázatokat és kapcsolatokat. Talán éppen ezért a zene az egyik legösszetettebb emberi tevékenység. Különösen igaz ez az aktív zenélésre, de már a zenehallgatás is rendkívül összetett folyamat, amely az egész idegrendszert megmozgatja. Nehéz még egy olyan tevékenységet találni, amely ennyi különböző agyi területet aktiválna egyszerre, és ilyen sokféle módon hatna az emberi testre és gondolkodásra.
– Éppen ezért úgy gondolom, hogy a zene egyik legfontosabb küldetése az, hogy érzelmeket közvetítsen, gondolatokat ébresszen, és olyan élményt adjon, amely gazdagabbá teszi az embert. Számomra ez a zene valódi értéke.
– Ez az átélés játék közben is tapasztalható?
– Igen, de játék közben a zenésznek nagyon tudatosnak kell lennie. Folyamatosan ott él a fejében az a hangzás, az az elképzelés, amit a hangszerén keresztül szeretne megszólaltatni. Amikor ez a belső kép és a megszólaló zene teljesen összhangba kerül, létrejön egy különleges állapot. Ilyenkor egyfajta belső energia születik, amelyen keresztül az előadó képes átadni a saját érzelmeit és azt az üzenetet, amit a zenében megfogalmaz. Ehhez azonban nem elég technikailag jól játszani. Az is fontos, hogy az ember valóban átélje azt, amit közvetíteni szeretne, és ezt a hangszerén keresztül is ki tudja fejezni.
– Ez működhet úgy is, hogy egyszerűen csak intuitívan játszol, kotta nélkül?
– Lehet, de ehhez is szükség van egy biztos zenei tudásra. Az intuíció önmagában kevés. Ahhoz, hogy valaki szabadon tudjon improvizálni vagy ösztönösen zenélni, ismernie kell a zene nyelvét és szabályait. Nem minden hang illik egymáshoz, és éppen ez a belső rendszer adja meg azt a keretet, amelyben az intuíció igazán kibontakozhat. Minél biztosabb ez a tudás, annál szabadabban tudja az ember kifejezni önmagát a zenén keresztül.
– Ideális esetben a koncert nem csupán egy előadás, hanem párbeszéd az előadóművész és a közönség között. A két fél folyamatosan hat egymásra: az előadó energiája magával ragadja a hallgatóságot, a közönség reakciói pedig új lendületet adnak a színpadon állóknak. Ez a kölcsönhatás tesz minden koncertet megismételhetetlenné. De vajon mitől olyan különleges ez az élmény? Mit viszünk magunkkal egy koncert után?
– A koncertek egyik legfontosabb küldetése, hogy kiszakítsanak bennünket a stresszes hétköznapokból. Nem arról van szó, hogy a zene megoldja a problémáinkat, ellenben képes egy másik világba repíteni. Elgondolkodtat, inspirál, teret ad a fantáziának, és néha elvezet ahhoz a bizonyos katarzishoz. Egy igazán jó koncert mindig ad valamit. Friss energiát, új nézőpontot, reményt vagy egyszerűen csak azt az érzést, hogy egy órára sikerült kiszakadni a rohanásból. Ez az élmény képes felemelni az embert, és sokszor még napokkal később is velünk marad.
– Zenészként képes vagy így befogadni a zenét, amikor te is a közönség soraiban ülsz?
– Ha igazán magas színvonalú az előadás, akkor igen. Ilyenkor engem is magával tud ragadni a zene, bár zenészként nehéz teljesen kikapcsolni a szakmai énemet. A figyelmem automatikusan a részletekre, a megoldásokra, a megszólalás minőségére irányul, így néha nagyobb kihívás egyszerű hallgatóként átadni magam az élménynek. A zenehallgatás talán az egyik legelvontabb emberi tevékenység. Hiszen magát a zenét nem látjuk, mégis képes formákat, képeket és érzéseket teremteni bennünk. Éppen ez benne a különleges: pusztán hanghullámokon keresztül milyen gazdag érzelmi és gondolati világot tud közvetíteni.
A zene ráadásul áthat mindent. Nemcsak ránk, emberekre hat, hanem képes átlépni az idő korlátait is. Egy évszázadokkal ezelőtt született mű ma is ugyanúgy megszólalhat, ha akad valaki, aki életre kelti. Ott van a kottában, csak szükség van egy előadóra, aki újra hangot ad neki. És talán ez az egyik legszebb benne: nem számít, mikor született a mű, mert a zene mindig a jelenben válik élővé. Az előadókon keresztül újra és újra megszületik, a hallgatókban pedig új jelentésekkel gazdagodik.
– Kimondható, hogy a művészet maga, beleértve a zenét is, bármilyen formát is ölt, egy univerzális nyelv, amit nemzetiségtől függetlenül mindenki be tud fogadni?
– Talán ez a művészet egyik legnagyobb ereje. Szöveg nélkül is képes történeteket mesélni, érzelmeket közvetíteni, és olyan képeket teremteni a nézőben, hallgatóban, amelyek mindenkiben egy kicsit másként jelennek meg. Ezért is tekinthető univerzális nyelvnek: nemzetiségtől, anyanyelvtől függetlenül bárkihez képes szólni. Ugyanaz a dallam mindenkiben más érzéseket és emlékeket idéz fel, ettől válik igazán személyessé a zenei élmény. Minden hallgató a saját tapasztalatain és érzelmein keresztül értelmezi azt, amit hall, ezért ugyanaz a mű egészen eltérő jelentést hordozhat két ember számára. Úgy képzelem el, mintha láthatatlan hullámok járnák át az embert. A zene nemcsak a fülünkhöz jut el, hanem mélyen a lelkünkre is hat. Képes befolyásolni a belső világunkat, megnyugtatni, felemelni vagy éppen elgondolkodtatni bennünket. Éppen ezért egyfajta lelki feltöltődést jelent, és a mentális jóllétünk megőrzésében is fontos szerepet játszhat.
– Hogyan tudod mindezt átadni a tanítványaidnak?
– Azt gondolom, hogy nem feltétlenül az a cél, hogy minden gyerekből profi zenészt faragjunk. Természetesen, ha valaki ezt az utat szeretné választani, annak meg kell adni a lehetőséget, de a zenének önmagában rengeteg pozitív hatása van. Segíti a koncentrációt, a memóriát, a gondolkodást, hiszen egyszerre foglalkoztatja az agyat és a testet is. A zene által a gyerekek képzelőereje, kreativitása is fejlődik. Éppen ezért bátran ajánlanám mindenkinek szabadidős tevékenységként is. A zenélésben van valami különleges alkotófolyamat: az ember létrehoz valamit, majd ezt az élményt megoszthatja másokkal. Felemelő érzés, amikor az általunk megszólaltatott zene örömet tud okozni valaki másnak.
– Fontosnak tartom, hogy az iskolai zeneoktatás is megőrizze ezt a játékosságot. A zenében természetesen jelen van a matematika, a fizika és egy nagyon pontos rendszer is, de mindezt lehet úgy tanítani, hogy közben ez könnyed legyen, örömet adjon. Nem feltétlenül kell nehéz feladatként tekinteni rá; sokkal inkább abból érdemes kiindulni, hogy van egy szép dolog, ami érdekli a gyereket, és ezen keresztül lehet különböző területeken fejlődni.
– Talán az egyik legnagyobb kihívás tanárként támogatni a tanítványok lelkesedését. Ezt hogy csinálod?
– A hegedűoktatásban nagyon fontosnak tartom, hogy a tanulók olyan feladatokat kapjanak, amelyek teljesíthetők számukra, és amelyek sikerélményt adnak. Nem feltétlenül az a cél, hogy egyszerre minél több és minélnehezebb anyagot sajátítsanak el, hanem inkább az, hogy biztos alapokra építkezve, minőségi módon fejlődjenek.
– Arra is figyelek, hogy a tanítványaimnak legyen beleszólásuk abba, mit játszanak. Néha megkérdezem tőlük, milyen darabokat szeretnének megtanulni, hiszen fontos, hogy személyes kapcsolatuk alakuljon ki a zenével. Ha örömmel játszanak egy művet, sokkal könnyebb fenntartani a motivációjukat és a lelkesedésüket.
– Inkább előadsz vagy tanítasz?
– Mindkettő nagyon közel áll hozzám, és mindkettő másfajta örömöt ad. Az előadásban az a különleges, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhetek a közönséggel, a tanításban pedig az a motiváló, hogy továbbadhatom mindazt a tudást és tapasztalatot, amit én is kaptam. Ez utóbbit különösen fontosnak érzem, hiszen egy zenei hagyomány csak akkor maradhat élő, ha vannak, akik továbbviszik és átadják a következő generációknak.
