,,Olyan életem van, hogy bárki megirigyelhetné. Jó a férjem, szépek, egészségesek a gyerekeim. Háromszobás lakásban élünk. Tizenkét éves lányomnak külön szobája van, a hatéves fiamnak szintén. Mi a férjemmel az ebédlőt foglaljuk el, itt van a főzősarok, az ágyunk, amelyben alszunk, szeretkezünk, veszekszünk. Ebbe a szobába éjjel-nappal benyomulnak a gyerekeink, akik a saját szobájukat természetesen magánterületnek tekintik.
A mi szobánk viszont az a terep, ahová mindig bejárásuk van, ahol a szüleik a rendelkezésükre állnak játékkal, meseolvasással, vigasztalással. Esténként, amikor lefekszem, egyre gyakrabban eszembe jut, hogy az életem lassan lepereg, anélkül, hogy éltem volna. Ilyenkor némán a vánkosomba kiáltom: Adjatok öt percet, öt rövid percet, ami csak az enyém, és kiforgatom sarkaiból a világot."
Ezeket a keserű szavakat egy harminchárom éves fiatalasszony mondta. Elégedetlen volt az életével, csak azt nem tudta pontosan, miért. Aztán egy nap nekilátott, hogy felderítse az okokat.
– Eszembe jutott, hogy azért vagyok elégedetlen, mert rosszul osztom be az időmet. Arra is rájöttem, hogy csak akkor lesz időm, ha szakítok magamnak. A megelégedettséget, amikor az endorfin csak úgy áramlik az erekben, az alábbiak szerint képzeltem el: nem fogom ráerőltetni se a férjemre, se a gyerekeimre a gondoskodó anya, feleség, gazdasszony szabványát. Rádöbbentem ugyanis, hogy csak én gondolom azt, hogy a háztartás nélkülem összeomlik, a gyerekek belefulladnak a koszba, a férjem pedig éhen hal. A férjem és a gyerekek mindent el tudnak végezni akkor is, ha én a kisujjamat se mozdítom.
Hogy hogyan képzelem el további életünket, leírom a következőkben. Mások okulására. Ha nem értenek egyet az edzőteremmel vagy a színházzal, nyugodtan helyettesítsék valami mással. Semmi sem tilos, ami örömet szerez egy munkákkal megrakott családanyának.
Az első számú szabály: Szabadidőt nem ad nekünk ajándékba senki. Csak úgy tehetünk szert rá, ha magunk szorítjuk ki magunknak. És csak mi döntjük el, hogy egy kávéházban, edzőteremben vagy Jane Austent olvasva töltjük-e el.
HÉTVÉGEKEN: 2 óra a fantázia birodalmában
Finom ebédet főzök, mert ha jóízűen eszik a család, az olyan, mintha vajjal kenegetnék a szívemet – növeli az önbizalmat. Meg szeretek is főzni. De közben senki sem zavarhat (a mosogatást ebéd után a férjem és a gyerekek végzik). Így két teljes órám van. Közben szép idő esetén a család kimegy a szabadba, rossz időben pedig a lakás másik végében foglalja el magát. Ilyenkor a fantáziámnak semmi sem szab határt, és én remekül kipihenem magamat. Utána már csak annak örülök, hogy ebéd után kirándulunk a folyópartra.
NAPONTA: 5 perc a túlélésért
Van olyan asszony, aki a napi strapára tornával készül fel. Nekem is ezt kellene tennem, csakhogy én ülő típus vagyok, a torna csak felzaklat és elszomorít. Az én megmentőm az ének. Énekkel zavarom el a bennem születő ördögöket. Nem azért énekelek, hogy gyönyörködjem a hangomban, amely egy csöppet se szép. Hanem azért, mert amikor kinyitom a számat, és rázendítek, a kétségeim, a tétovázásaim semmivé foszlanak. A villamosban és a munkahelyemen magamban énekelgetek, az utcán halkan dúdolok, otthon pedig kieresztem a hangomat. A fiam ilyenkor eszeveszetten menekül. Repertoárom meglehetősen változatos, de többnyire vidám dalokat énekelek. Pár perc alatt elmúlik a rosszkedvem, és újra végezni tudom mindennapi munkámat.
HETENTE: 4–6 óra csak nekem
Ilyen napokon már az ajtóban bejelentem, hogy jobban teszik, ha ma békén hagynak, nem főzök meleg vacsorát, nem ellenőrzöm, hogy este megmosták-e a fogukat, és a bankszámlánkkal sem vagyok hajlandó foglalkozni. A bejelentés után egész egyszerűen beleülök kedvenc fotelomba, fogok egy könyvet, amelyre régóta fenem a fogamat, és egy szuszra végigolvasom. Csodálatosan kitakarítja a lelkemet egy-egy Agatha Christie-regény vagy a Szegény gazdagok. És ha netán a férjem főz nekem egy pohár teát, vagy bead egy korty vörösbort, azután elvonul a számítógépéhez, már semmi sem hiányzik a boldogságomhoz. Ha meguntam az olvasást, fölteszek egy lemezt, amely a gimnáziumi éveimet juttatja eszembe, és az első randevúnkat. A gyerekeimnek az én kedves zeneszámaim semmit se mondanak, és szó nélkül visszavonulnak a szobájukba. Nyugodtan nosztalgiázhatok, néha a könnyem is kibuggyan. Pár óra elteltével úgy érzem, mintha kicseréltek volna.
HAVONTA: 6 órára szalmaözvegy leszek
Havonta legalább egyszer nem rohanok haza a munkahelyemről, hanem elmegyek csavarogni. Szeretek egyedül barangolni a városban. Ez a séta hatékony, az egészségre sem ártalmas, sőt jobb, mint bármilyen antidepresszívum. Vagy meglátogatom a barátnőmet: „asszonykülönítményünk” mást se csinál, csak pletykál. Általában olyan időben megyek haza, amikor már minden csendes, a gyerekek alszanak.
Amikor halkan jövök-megyek a lakásban, melegség önti el a szívem, látva, hogy a nappaliban még világít a számítógép képernyője, tehát a férjem még vár rám. Igaz, nem meleg vacsorával, de azért mosolyogva, és az ágy is meg van már vetve.
NEGYEDÉVENKÉNT: egyszer: 5 óra lelki nagytakarítás
Évente legfeljebb négyszer, többnyire hétvégén délelőtt, nagytakarítást rendezek a lakásban. Fogkefével kisúrolom a legkisebb sarkokat is. Ilyenkor persze nem kell elzavarnom otthonról családom tagjait – mennek ők maguktól is. Teljesen normális reakció, a nagytakarítást senki se szereti. Egyszerű hétvégeken a többiek is segítenek: porszívóznak, port törölnek, edényt mosogatnak vagy leviszik a szemetet, természetesen nem szeretetből, hanem azért, mert muszáj.
Nagytakarításkor tehát megint kapok pár szabad órát. Kedvemre barangolhatok fantáziám birodalmában, hiszen rakodás és felmosás közben semmi nem terheli az agyamat. Ráadásul kifejezetten örülök, miközben a parkettet fényezem, lesúrolom a vízcsapokat, kivasalom az ágyneműt, vagy felaggatom a kimosott függönyöket. Nagytakarítás után úgy érzem, a lelkemet is kitakarítottam.
ÉVENTE egyszer: 14 nap magány
A szüleim négyszáz kilométernyire laknak tőlünk, ezért minden évben két hétre elküldöm hozzájuk a gyerekeket, hadd örüljenek nekik. Ilyenkor boldogság minden nap. Reggel csak magamnak készítek reggelit, ugyanis a férjem nem szokott enni. Megfőzöm a kávét, hosszan eltöprengek, mit vegyek fel aznap, munkába is könnyű szívvel megyek, hiszen délután nem kell sietnem haza, és az estét is úgy tölthetem, ahogy nekem tetszik.
Munka után végigjárom az üzleteket, veszek mindenféle apróságot, vagy leülök egy padra, és elolvasom a rég megkezdett könyv utolsó fejezetét. Este a férjemmel vendéglőben vacsorázunk, vagy elmegyünk moziba, otthon felbontunk egy üveg bort, nézzük a tévét, vagy hosszú e-maileket írok a barátnőimnek. Nemigen takarítok, alig főzök, egyszóval élvezem a semmittevést és a szabadságot. S mindenekelőtt: elhessegetem a lelkifurdalást, hogy két hétig semmi hasznosat se csinálok. Nem, nem vagyok se rossz feleség, se rossz anya csak azért, mert néha egyedül akarok lenni önmagammal – pontosabban: önmagam akarok lenni!
