Történetünk „megesett” írországi nőkről szól. „Magdolnáknak” nevezik őket. Nevüket arról a bibliai bűnös Mária Magdolnáról kapták, akinek Jézus megbocsátott. A jelenkori Magdolnák azonban nem nyertek bocsánatot. Bűnükért kolostorba zárták, és vezeklésül keményen dolgoztatták őket.
A megvetett nők történetéről film készült Írországban (eredeti címe: Magdalene Sisters, és három éve a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt). Becslések szerint az évszázadok folyamán közel harmincezer vezeklésre ítélt Magdolna-mosónő dolgozott a kolostorokban. Eredetileg az örömlányokat akarták ezzel a módszerrel jó útra téríteni. Idővel azonban a kolostormosodákba került minden olyan lány, aki „szabadosan” viselkedett – a leányanyák vagy a túl szép lányok, akik nem tudtak ellenállni a férfiak csábításának. Ezek a lányok legtöbbször árvák vagy házasságon kívül született leányok voltak.
A kolostorokban megfosztották őket a nevüktől, új nevet és azonosító számot kaptak. Szigorú szabályok szerint kellett élniük, még beszélgetnünk sem volt szabad. Egyedül a hangos ima volt megengedett. Ha megszegték a kolostor szabályait, megverték, elzárták őket. A lányok a kolostorok magas falai között tengették napjaikat. Mostak reggeltől estig, szimbolizálva az elkövetett bűnök lemosását. A kolostor szennyesén kívül az árvaházak, a templomok, a börtönök, gyakran a mészárszékek szennyes holmiját is ők mosták tisztára.
A büntetés idejét sose szabták meg pontosan. A lány családja döntött arról, mikor engedik ki a bűnöst. Ez persze korántsem jelentette azt, hogy a lány kiszabadul a kolostorból. Sokuk továbbra is a rendházban maradt, apáca lett (így téve bizonyságot, hogy a javulás útjára lépett). Nagyon sok „Magdolna” sose látta viszont a családját, haláluk után jeltelen sírokba temették őket. Szinte érthetetlen, hogyan maradhatott fenn ez a kegyetlen intézmény napjainkig. Az utolsó Magdolna-mosodát százötven éves kegyetlen kizsákmányolás után 1996-ban szüntették meg a dublini Waterfordban! A Magdolna-mosoda nemcsak ír sajátosság volt – rengeteg létezett belőle Nagy-Britannia protestáns területein is. Az utolsót a múlt század hetvenes éveiben zárták be.
Az intézményt működtető apácarendek ugyanilyen mosodákat tartottak fenn Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, Franciaországban. Ázsiában és Afrikában még ma is működnek hasonlók.
A Magdolna-mosodákról a múlt század kilencvenes éveiben szerzett tudomást a közvélemény. Az egyik dublini Sisters of Charity rendi kolostor eladta földjeinek egy részét egy építkezési vállalatnak. A földmunkák során a munkások sokkoló felfedezést tettek: a kolostortemetőben 133 jeltelen sírt találtak! A sírok a helyi Magdolna-mosoda mosónőinek földi maradványait rejtették. Halálukról senki sem értesítette a családjukat. A felfedezés a felháborodás hullámát indította el. Jelentkeztek azok a családok, amelyek hiába keresték elveszett lányaikat, anyjukat, nővéreiket. Az elfeledett szerencsétleneknek 1996-ban emlékművet állítottak Dublinban.
A kolostori mosodák legtöbbjét mára modern lakóházakká építették át. A még életben levő pár száz mosónőről apácák gondoskodnak, már nagyon öregek.
Frances Finnegan Do Penance or Perish (Vezekelj, vagy pusztulj el) című könyve volt az első írás a Magdolna-mosodákról. Az írónő egy árva lány történetét meséli el, aki a mosodába került. „Ez a lány húsz éven keresztül az anyja mellett dolgozott. Az apácák nem árultál el neki az igazságot. Ez volt a büntetése. A legszörnyűbb az, hogy ezt a sok kegyetlenséget egyik nő csinálta a másikkal!”
Dr. Frances Finnegan kutatásai alapján Steve Humphries rendező 1996-ban televíziós dokumentumfilmet készített Sex in a Cold Climate címmel. Ez a dokumentumfilm inspirálta Peter Mullan rendezőt, hogy filmet készítsen a mosónőkről Magdalene Sisters címmel.
A bevezető képsorban megismerkedünk három ír lánnyal. Fergeteges hangulatú ír lakodalomban vagyunk. Alkoholban úszik a násznép, a csinos fiatal pap önfeledten énekel és dobol a bodhranon (hagyományos kelta ütőhangszer). Egy kapatos fiatalember a szomszéd szobába tuszkolja unokahúgát, Margaretát, aki nem sejti, mi vár rá. A férfi megerőszakolja. A sokkos állapotban levő Margareta elmondja barátnőjének, mi történt. Az továbbadja. Miközben szól a vidám ír muzsika, lassan az egész vendégsereg másról se beszél... Az unokatestvér tagadja, mi történt, s Margareta apja inkább neki hisz, mint a saját lányának. Meggyőződése, hogy Margareta tehet mindenről. Az esküvő utáni reggelen a haragos szülők elviszik a lányt egy Magdolna-mosodába...
A másik lány, Rose nagy szégyent hozott a családjára: lányfejjel gyermeket szült. A falu papja aláírat vele egy papirost, amelyben lemond a gyermekéről. Csak így vezekelhet az elkövetett bűnért, mondja. A szülés után Rose is egy mosodában végzi, miközben mellét majd szétfeszíti az anyatej.
Bernadette árva lány. Egy kolostori iskolában nevelkedik. Ő a városka szépe, sok fiú megfordul utána. Nagyon nem tetszik ez a kolostor apácáinak, hát a legbiztosabb, ha a mosodába adják. Sose lehet tudni... Hiszen az a legszörnyűbb bűn, ha egy hajadon enged a vágyainak!
A mosodában az az első, hogy elveszik a lányok ruháit, és egy börtönruhára emlékeztető barna öltözékbe bújtatják őket. Aztán bevezetik őket a hálószobába, ahol két hosszú sorban sorakoznak az ágyak, és megmutatják nekik a mosodát. Az ott dolgozó nők legnagyobb része velük egykorú, de vannak köztük idősebbek is. A nők egész nap a szennyes ruhát mossák. Az étel mindennap ugyanaz: gusztustalan, kásaszerű valami, miközben az apácák friss sülteket és kenyeret esznek. A felügyelők szidják és megalázzák a lányokat.
Bernadette-et nem töri meg a kolostori élet, megőrzi józan eszét. Kezdettől fogva a szökést tervezi. Margaréta ugyanilyen bátor, de amikor alkalma nyílik, és megszökhetne, nem teszi. Rose jólelkűségével tűnik ki, és nem szűnik benne a remény, hogy egyszer visszakapja elveszett kisfiát. Egy másik lány megszökik az intézetből, de saját apja hozza vissza. Másnap az apácafőnöknő büntetésből kopaszra nyírja a lány fejét...
A valóság sokkal rosszabb volt. Ezt Mary-Jo McDonagh mondja, aki öt évet töltött az egyik galwayi mosodában. Azért büntették, mert a szomszéd fiú megkörnyékezte. Végül sikerült elszöknie Angliába. A tizenhat éves árva Mary Norrist azért adták be a mosodába, mert munka helyett moziba ment. Ez az 1940-es években történt, és az árvaház vezetői azt mondták, Mary is olyan lesz, mint az anyja. Birgit, az anya ugyanis férje halála után összebarátkozott egy farmerrel. Mary szerint kellemes ember volt, biztonságot vitt a nyolc árvát nevelő csonka családba. Mivel nem esküdtek meg, a környék a szájára vette őket. Két hónappal később a nyolc gyereket elvitte a rendőrség, a hat lány árvaházba került, a két fiút szerzetesek nevelték.
Amikor Mary a mozi után visszament az árvaházba, az egyik apáca azt mondta: „Mindig tudtam, hogy ugyanolyan ribanc leszel, mint az anyád.” Nőgyógyászhoz vitték Maryt, és bár semmi jelét nem találták a „legszörnyűbb bűn”-nek, mégis jobbnak látták, ha mosodába adják a fiatal lányt Corkban, Írország déli részén. Maryt az a levél mentette meg, amelyet nagynénje küldött Amerikából, keresve elveszett unokahúgait. A kiszabadulásban persze a kolostornak juttatott hálapénz is szerepet játszott. Mary élete hátralevő részét anyja mellett töltötte, három nővére külföldön él, és semmi pénzért nem költöznének vissza Írországba. Két bátyjából alkoholista lett, az egyiket meggyilkolták, a másik egy tűzesetben vesztette életét.
Mary-Jo McDonagh elmesélte mosodai élményeit is. Ha valamelyik lány sírt, nem volt szabad vigasztalni. A magdolnásoknak nem volt szabad egymással beszélgetniük. Az elöljárók a némaságot megfelelő eszköznek tartották a lányok lelkének megtisztulására. A hálószobában a fiatal lányok között idősebb asszonyok aludtak, s ha beszédet hallottak, azonnal jelentették az elöljáróknak. „Úgy éreztem magam a mosodában, mint a ketrecbe zárt állat.”
Mary szerint a mosoda egyenlő volt az ír Gulaggal. Szabadnapot csak karácsonykor kaptak, egyébként naponta dolgozniuk kellett. Munkabér nem járt nekik. „Az egyház azt mondja, sajnálják, ami történt. Szerintem azt sajnálják, hogy az egész napvilágra került.”
Az írek tudtak is, meg nem is a mosodákról. Egyetlen magdolnás se ejtett soha egyetlen szót arról, amit a mosodában átélt. Hallgattak a családtagok előtt, és a család is hallgatott a külvilág előtt. Hiszen a megbélyegzett nők csak szégyent hoztak a családra, és akadályozták a testvéreket az érvényesülésben. Ráadásul ki hitt volna nekik, ha arról beszélnek, milyen kegyetlenek az apácák?
Az ír katolikus egyház hivatalosan eddig senkitől sem kért bocsánatot! A filmet azonban alaposan megkritizálta. A Katolikus Liga vallásellenes propagandának minősítette. Elismerte történelmi hitelességét, de kifogásolta az egyház képviselőinek ábrázolását. Csak néhány pap nyilvánított egyéni véleményt. Patrick O’Donovan atya kijelentette: „Botrányos dolog ez! A mosodákat a koncentrációs táborokhoz lehet hasonlítani!” Az ír állam közreműködött az egyházi intézményekkel. (Ha valamely magdolnás megszökött, az ír rendőrség kereste és vitte vissza a szökevényt, továbbá segédkezett a mosónők ide-oda szállításában és őrzésében.) A katolikus egyház évszázadokon keresztül hitte, hogy a női nem hajlamosabb a bűn elkövetésére, mint a férfinem. Főleg a szexuális bűnökre fogékonyabb.
