Bartal Tímea (28) fiatal kora ellenére mozgalmas pályát tudhat maga mögött. Volt már rádióriporter, rovatszerkesztő a Hídlap című, Esztergomban megjelenő napilapnál, jelenleg pedig a soproni körzeti televízió riportere, valamint a sopron-kőhidai börtön sajtófőnöke.
Hogyan lesz valakiből sikeres újságíró? Elsősorban erre voltunk kíváncsiak, mikor leültünk Tímeával beszélgetni. Bartal Tímea nevét a hazai magyar rádióból ismerhetik olvasóink. Ő vezette az Új Nő és a rádió közös műsorát is, a Keresd a nőt! Azóta már a tollforgatást is kipróbálta, sőt a televíziózást is.
Bartal Tímea
– Csöndes, szolid, szófogadó kislány voltam, jó tanuló – kezdi. – De már akkor érdekelt a nagyvilág. Emlékszem, a legjobb barátnőmmel a nyolcadik osztályban, többnyire az óra alatt az élet fontos dolgait vitattuk meg. Ezért aztán elég gyakran voltam „porondon” a szülői értekezleteken. Aztán elkerültem Pozsonyba, a Duna utcai gimnáziumba, ami elég nagy váltás volt a kurta szoknyás szülőfalum után. Mindenesetre elkötelezetten készültem a pedagógusi pályára. A magyar–történelem szakot választottam, bár negyedikben elkezdett érdekelni a kulturológia – akkor már szerepeltem a Csemadok irodalmi színpadán, és néptáncoltam is. Nyitrán kezdtem az egyetemet, de mindjárt az elején meglepődtem: a történelem itt egyáltalán nem arról szólt, amire számítottam! De azért valahogy kibírtam. Szerencsére a részképzések Magyarországon folytak, így a negyedik és ötödik évfolyamban sokat tartózkodtam Budapesten, ahol kinyílt számomra a világ.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a rádiózással?
– Még egyetemista koromban történt. Csemadok-elnök voltam a szülőfalumban, Barton. A környékünkön dolgoztak a Magyar Rádió Napközben című műsorának munkatársai, és velem is készítettek interjút. Hívtak, nézzek körül náluk. Mivel Budapesten tanultam, elmentem, megnéztem, és nagyon megtetszett. Tartottuk a kapcsolatot, mert az irodalmi színpadnak is kellettek anyagok: zene, ez-az. Készségesen segítettek.
Egyszer megkérdeztem, hogyan lehet bekerülni a rádióba, van-e valamilyen iskola, amelyet el kell végezni. Az egyetem utolsó évében ugyanis már tudtam: nem biztos, hogy tanítani akarok. Ezért felvételiztem az egyetem utáni újságíróképzésre. Felvettek.
– Tehát nem lett belőled pedagógus, hanem a médiaszakmába kerültél.
– Megpályáztam a Pátria rádió álláshirdetését, és megnyertem. Itt megtanultam a szakma alapjait, és szert tettem némi gyakorlatra. Egy idő után azonban úgy éreztem, tovább kell lépnem, nem láttam távlatot magam előtt. Ajánlatot kaptam az akkor újonnan induló napilaptól, a Hídlaptól, amely az Esztergom–Párkány régió napilapja. Másfél évig dolgoztam az esztergomi szerkesztőségben rovatvezetőként. Szinte az összes kollégám és beosztottam férfi volt, és elég nehéz játszmáink voltak. Kemény küzdelmet vívtam, hogy elfogadják: én vagyok a főnök, én osztom a feladatokat. Rengeteget tanultam, hiszen a semmiből kellett felépíteni egy napilapot, de mikor eljöttem, nagy megkönnyebbülést éreztem.
– A rádiózás és az írott sajtó után hogyan kerültél a televízióhoz?
– Sok ismerősöm van a médiában, akik mindig szólnak, ha van valami érdekes a láthatáron. Így kerültem a soproni televízióhoz is. Épp elment a szlovákiai tudósítójuk, és a helyére férfi munkatársat kerestek – és valaki engem ajánlott. Karácsony előtt, a lapzárta kellős közepén felhívott a soproni körzeti tévéstúdió vezetője: érdekelne-e az állás? Addig győzködött, míg meg nem ígértem, hogy a hétvégén odautazom, és megnézem, miről lenne szó. Elmentem, és mindjárt meg is kérdeztem, van-e rádiójuk is, mert akkor már őrülten hiányzott a rádiózás. Azt mondták: ne aggódjak, nem fog hiányozni. Tényleg nem hiányzik, de néha még ma is nosztalgiázom. Szóval helyben megegyeztünk, hogy januártól tévésként dolgozom tovább Sopronban.
– Sopronban az várt, amire számítottál?
– Eddig igen. Egyéni vállalkozóként dolgozom, nincs megkötve a kezem, ami maximális szabadságot ad. Nincs fix fizetésem, de van, ami motiváljon. Azt díjazzák, amit leteszel az asztalra. Riporter vagyok a híradónál és a magazinnál. Készítek anyagokat a Magyar Televízió határon túli műsoraiba is (Héthatár, Kárpáti Krónika és a többi). A híradó keretein belül pedig a politika, a beruházások, a szlovákiai magyar iskolaügy, néha a kultúra az, amivel foglalkozom. A magazinon belül már be lehet mutatni egy tájegységet, kastélyfelújítást vagy népszokást, tehát ez a színesebbik munka.
– Ezek szerint Sopronba költöztél.
– Sopronban lakom albérletben, hétvégére viszont hazajárok Bartra. Ez egy nagyon érdekes helyzet. Amikor Nyitrán vagy Pozsonyban éltem, nem értek ugyan komoly atrocitások, de állandóan éreztették velem, hogy a kisebbséghez tartozom. Esztergomban ez, ha lehet, még rosszabb volt – közel sem értem meg annyi kellemetlenséget magyarként Szlovákiában, mint Esztergomban! Sopron azonban teljesen más! Szinte furcsa, hogy nincs „kisebbségi érzésem”. Sőt, sokan irigyelnek is kisebbségi létem miatt, mivel több a lehetőségem. Nemcsak Komárom, Mosonmagyaróvár, Tatabánya és Pápa környékén mozoghatok, hanem Szlovákiában is dolgozhatok – Pozsonytól Párkányig.
Diplomaosztáskor
– Igaz, hogy a sajtófőnökség a szakmán belüli foglalkozás, de hogyan lettél éppen egy börtön sajtóképviselője?
– Annak idején elvégeztem egy sajtófőnöki tanfolyamot is, és sok érdekes dolgot tanultam. Amikor Sopronba kerültem, egy alkalommal szóba került a sajtófőnök feladatköre, és beszéltem arról, amit megtanultam. Nem sokkal utána felkeresett a sopron-kőhidai férfifegyház és -börtön egyik képviselője, hogy vállaljam el a sajtóképviseletüket. Megnyertek egy EU-s pályázatot a reszocializációs és oktatásos képzés programjukra. A program egy hároméves képzésből áll (az elítélteknek ugyanis általában nincsen szakmai képzettségük), mely idő alatt (hiány)szakmákat tanulhatnak. Ezáltal nagyobb az esélyük, hogy később munkát találjanak.
A program egyik feltétele, hogy a képzés menetét ismertetni kell a sajtóval. Igent mondtam, és ekkor jött a második felkérés: ha már ebbe belementem, elvállalnám-e az egész börtön sajtóképviseletét. Természetesen vállaltam. Szerintem új tapasztalatokra tehetek szert, hiszen olyan helyet ismerhetek meg, ahova az ember hétköznapi körülmények között nem juthat el.
– Sok hírességgel, sztárral készítettél interjút, milyen maradandó pozitív vagy negatív élményeid vannak ezzel kapcsolatban?
– A legnehezebb a sportolókkal dolgozni, mert nem túl közlékenyek, vagy kizárólag a sportról hajlandóak beszélni. Kivétel volt ez alól például Vereczkei Ákos kajakozó, akivel csak telefoninterjút készítettem ugyan, de nagyon érdekes, kellemes egyéniség. Volt egy időszak, amikor olyan lapoknak is dolgoztam, amelyek az új sztárokat kérték tőlem. Az éppen „aktuális” sztárral/sztárokkal kellett riportot készítenem – és egy idő után alig vártam, hogy befejeződjön a beszélgetés. Kellemetlenek, udvariatlanok, és valóban elhiszik magukról, hogy ők többek, mint földi halandók. Kivételek persze akadtak, például a Groovhouse együttes tagjaival tartalmasan elbeszélgettünk. Kellemes meglepetést okozott a Barátok közt gyerekszínésze, a Danit alakító Váradi Zsolt. Maradandó élményem Oberfrank Pállal, a Vígszínház színészével készített interjú. Sajnos vannak hozzá hasonló kitűnő magyar színészek, akikről nem tudni szinte semmit, mert a bulvárlapokban, a tévében csak a sztároltak jelennek meg.
– Ennyi feladat mellett bizonyára kevés idő jut a magánéletre. Ilyenkor szokták megkérdezni újságíró kolléganőim, hogy gondoltál-e már a családalapításra. De én nem teszem fel ezt a kérdést.
– Sose voltak romantikus, mirtuszkoszorús álmaim. El tudom képzelni az életemet házasság nélkül is – együtt élek valakivel és gyermeket nevelünk. Előfordult, hogy megijedtem, amikor felajánlotta a kedvesem, hogy költözzünk össze, és nem éreztem magam ettől boldogabbnak. Tehát voltak kapcsolataim, de az utolsónál besokalltam. Azóta senkit sem engedek közel magamhoz. Nem flörtölök, és nem hajtok csak azért, hogy legyen mellettem valaki. Persze a szakítás után volt egy nehéz időszak, de újra felépítettem a lelkemet, rendbe raktam magamat. Egy idő után pedig rájöttem, hogy ez egy természetes állapot, és nem hiányzik mellőlem senki. Sőt, attól félek, nagyon is jól elvagyok magammal. Azt gondolom, mindennek eljön a maga ideje. Amire viszont már többször gondoltam: az a gyerek.
– A munkád nagyon időigényes, sokat utazol. Hogyan szoktál megpihenni, kikapcsolódni?
– Nagyon szeretem a munkámat: nincs annál szebb, mint megismerkedni egy másik emberrel, beszélgetni vele. Szeretek új és újabb dolgokat felfedezni. Viszont nem szeretem magam körül az állóvizet. Elég kevés a szabadidőm. Számomra az a legfontosabb, hogy hétvégén hazamehetek a családomhoz. Otthon nyugalom van, és erre van a legnagyobb szükségem. Nálunk az a szokás, hogy ilyenkor elmegyünk a nagyszüleimhez beszélgetni. Az a tökéletes kikapcsolódás: a nagymamám süteményt, pogácsát süt, körbeüljük az asztalt, és nagyokat beszélgetünk. De nem vagyok nagyigényű – egy könyvet olvasva a világ legboldogabb embere vagyok. Kellemes, számomra fontos emberekkel az olyan hétköznapi dolgok, mint egy séta a kertben vagy a természetben is elégedetté tudnak tenni.
– Szerinted mi a sikered titka?
– Nem tudom, hogy ezt sikernek lehet-e nevezni. Mindig szisztematikusan és türelemmel dolgozom, sose akarok a dolgok elébe menni. Igyekszem kivárni a megfelelő pillanatot a döntéshozásra, és minden elém kerülő lehetőséget kihasználni. A médiavilágban sokat kell könyökölni, senkit nem érdekel, hogy átgázoltak rajtad vagy megbántottak. Lehet, hogy szerencsés vagyok, mert nem kellett állásinterjúkon izgulnom. Mindig megkerestek, mindig kaptam ajánlatokat. Vannak, akik keresztbe tettek nekem, viszont nagyon sokan vannak, akik önzetlenül segítettek, és akikre mindig számíthatok. Úgy gondolom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Sose ragaszkodom görcsösen olyasmihez, amiről tudom, hogy úgysem érem el. Megtanultam a dolgokat elfogadni úgy, amilyenek. Szeretnék még sokat tanulni, sok mindent kipróbálni.
– Köszönöm a beszélgetést!
Póda Erzsébet
