„Három ötös van itt egymás után” – mondom a tizenhárom éves fiamnak, amikor hosszú idő után belenézek az elektronikus ellenőrzőkönyvébe. A fiam azonban máris kész a válasszal: „Nyugi, muter! Ki fogom javítani” – mondja anélkül, hogy felpillantana a mobiljából.
Hallgatok, de belül forr bennem a méreg. A fiam bukásra áll, s ha mindez nem lenne elég, „muter”-nek hív. Én annak idején anyukának, anyának szólítottam az édesanyámat. Minden mást sértésnek éreztem volna. Ötöst egyáltalán nem vihettem haza, csak egyeseket volt szabad kapnom.
Sok szülő fél a serdülőkortól. A lázadástól, az ellenkezéstől, a hazudozástól. Én elragadónak találom. Egy serdülővel vicces az élet. Az ember egyszeriben látja, hogy előtte áll egy majdnem kész ember, akinek – ha szerencsések vagyunk – még humora is van. Ki mástól tanulhatnék olyan szavakat, mint a „kajcsizik” (eszik) és a „hellószia” (szervusz)? Egyszer sem javítom ki őt vagy teszek megjegyzéseket, hiszen tetszenek ezek a nyelvet gazdagító, nyelvünk rugalmasságát bizonyító szavak.
De mostanában sokkal többet – az igazat megvallva szüntelenül – gondolkodom azon, hogy vajon milyen hibákat követtünk el a férjemmel a nevelése során, illetve mit csináltunk jól. Egyrészt azért, mert hajlamos vagyok a töprengésre, másrészt – mint viszonylag idős szülő – két nevelési koncepció határán szocializálódtam. A tekintélyelvű és a demokratikus (esetenként ráhagyó) nevelési stílus között. Ez utóbbi csak mostanában nyer teret magának, a harminc-egynéhány éves szülők között.
A nagymamák ma rémülten tapasztalják, hogy fiaik és lányaik mindent megbeszélnek a gyerekeikkel ahelyett, hogy parancsokat osztogatnának. Nem értik, hogy minek ez a sok beszéd, hiszen az engedelmességet könnyű elérni – büntetéssel, pofonokkal, mobileltiltással.
Igyekszem megmagyarázni. Ma szinte valamennyien küzdünk az autoriter, azaz tekintélyelvű nevelési stílus következményeivel. Nem vagyunk képesek kijelölni a határainkat, nem tudunk védekezni, amikor mások minduntalan átlépik azokat, és képtelenek vagyunk tiltakozni, ha valami nem tetszik. Miért? Mert arra tanítottak minket, hogy a tekintélynek engedelmeskedni kell. Én a gyerekeimnek nem ezt akarom megtanítani. Nem engedelmességre akarom nevelni őket, hanem arra, hogy gondolkodjanak.
Ennek persze sokszor az az eredménye, hogy tiszteletlennek tartják őket. Így igaz, nem engedelmeskednek. És én örülök ennek! Még akkor is, ha a gyermekem neveléséhez így több idő, türelem és energia kell. Egyszerűbb lenne egy pofonnal elintézni, ha nem teszi azt, amit mondunk neki? Lehet. Az eredmény viszont magáért beszél – és ezt nemcsak én érzem, hanem valamennyien, akik így nevelik csemetéiket –: nekünk nem hazudnak a gyermekeink! Nincs rá okuk. Nem félnekmegmondani, ha valami nem sikerült nekik, ugyanakkor meg tudják védeni magukat és a határaikat. Nem képmutatóak, felismerik, ha valaki manipulálja őket. És ami a legfontosabb, ügyesen érvelnek az igazuk mellett.
Sokkal többet tudnak ők a lelki egészségről, mint mi az ő korukban. Igaz, sokszor nehéz a szülő számára, ha serdülő gyermekével vitába bocsátkozik. Ebben az időszakban azonban különösen fontos, hogy hogyan viselkedünk. Sosem fogom elfelejteni azt, ahogy az apjuk a medicinlabdán ringatózott, hogy elaludjanak a karjában. Hogy hónapokig nem aludtam ki magam, mert akkor szoptattam, amikor a baba megéhezett. És bizonyosan azt sem fogom elfelejteni, hogy milyenek leszünk azután, amikor elmúlt a serdülőkor.
Szülői szerepünk akkor ér véget, amikor a sírba tesznek bennünket. Addig mindennap javíthatunk (vagy ronthatunk) a nevelési módszereinken. Remélem, ezt sosem felejtem majd el.
