Ha a huszonévesekről esik szó, mindenkinek van valami markáns véleménye. Persze, mindenkinek valami más.
Ők a „hunédzserek”: infantilisek, és nem is akarnak felnőni. Számítógépes játékokon, barbie-s videoklipeken meg hétvégi bulikon élnek. Képtelenek a valódi kapcsolatokra – már csak az internetszobákban chatelnek.
Ilyeneket hallunk róluk:
- Kinyílt a világ, egy fiatal lehetőségei végtelenek.
- A mai 20-35 éves korosztály úgynevezett „elveszett generáció”. A lehetőségek bezárultak előttük.
- Képtelenek a munkára, jobb nekik nyugdíjas anyukájuk szoknyáján csücsülni.
- A mai fiatalok nagyon keményen dolgoznak.
- Gondolkodni is lusták.
- A 25-35 évesek az első „indigónemzedék”. Új szemléletükkel ők fogják megváltoztatni a világot.
Már ennyi is elég lehet ahhoz, hogy megértsük: a mai fiataloknak nincs könnyű dolguk. A társadalom értetlenül nézi őket, és ők is úgy érzik, lehetetlen úgy felnőtté válni, ahogy azt az idősebbek elvárnák tőlük. Több szociológiai elemzést is átolvastam. Megdöbbentő eredményre jutottam: minden elemző teljesen másképp látja a fiatal felnőttek generációját! (A fenti megállapítások sarkítva jól tükrözik őket).
Végül elgondolkodtam, milyen is volt az én korosztályom tíz éve, 25 évesen. És arra jöttem rá, hogy bár csak tíz év van köztünk, mégis teljesen másak voltunk! Mi lazán vettük a fiatalságot, hittünk abban, hogy „valahogy majd csak alakul”. És „nagybetűs életünk” nagy kérdései tényleg maguktól oldódtak meg, szép sorban, a legtöbbünknek kb. 30-35 éves korára.
Mi arra koncentráltunk, hogyan érezzük jól magunkat – aztán egy nap föl kellett fognunk, hogy hatalmas jókedvünkben elszalasztottunk egy csomó lehetőséget. A mai húszasok másmilyenek: sokkal tudatosabbak, jobban akarnak, többet dolgoznak, és határozottabb elképzelésekkel rendelkeznek. Ugyanakkor, ha semmi nem jön össze, eleve van egy „B tervük” is: fel vannak rá készülve, hogy szükség esetén elhagyják ezt az országot.
Négy nagyon különböző fiatal felnőttel beszélgettünk. Bármennyire is különböztek egymástól, néhány dologban egyetértettek:
- Nehéz munkát találni: főiskolai túlképzés folyik, szinte minden szakon. A felsőoktatás különálló életet él, és egyáltalán nem egyeztet a munkaerőpiaccal. Közben gazdasági válság van. Mindez oda vezet, hogy alig van munkahely, és azokat is rosszul fizetik.
- Nehéz családot alapítani: a fiatalok úgy érzik, különböző okok miatt a családalapítás legkorábbi, reális időpontja a harmincéves kor.
- Nehéz önállósodni, leszakadni a szülőktől: automatikusan következik a fenti két pontból.
Könnyű ma fiatalnak lenni? A következő beszélgetések alapján döntsék el Önök, kedves olvasók.
A jövőképem bizonytalan: Paksi Zsuzsanna (26, Komárom)
Egészen más helyzetben van Paksi Zsuzsi: neki nincs főiskolája. Tanulmányait elsősorban anyagi okok miatt volt kénytelen félbehagyni. Élete munkával telik, szinte bármit képes elvállalni azért, hogy anyagi helyzete javuljon. Ennek ellenére egy fillért sem tud félretenni. Zsuzsi úgy látja, előbb-utóbb kénytelen lesz elköltözni Komáromból.
– A gimnázium után főiskolára mentem, a Selye János Egyetem Gazdaságtudományi Karán tanultam, nappali tagozaton, jó tanulónak számítottam. Szüleim vállalkozók voltak: a cég „aktív” részét édesapám vezette, édesanyám könyvelt, illetve a háttérmunkát végezte otthonról. A vállalkozásba én is besegítettem, viszonylag magas életszínvonalon éltünk. Sajnos, 2008-ban a szüleim váratlanul elváltak, és édesapám magával vitte a vállalkozást, nekünk meg ott maradt a lakás. Mi pedig, anyámmal és érettségiző húgommal, hirtelen egyedül maradtunk, munka nélkül, egy lakással, amelynek magas rezsijét fizetni kellett. Épp kisállamvizsga előtt álltam. Nem volt választás: ha nem akartunk fedél nélkül maradni, mindhárman lázasan dolgozni kezdtünk.
Paksi Zsuzsanna
– Mivel kitört a gazdasági válság, csak idénymunkákat találtunk – hol volt, hol nem volt alapon. Kozmetikai termékeket és edényeket árultunk, műszakoztunk egy gyárban, statisztáltunk egy színházi társulásban, reklámújságokat hordtunk ki, nagyáruházakban kasszáltunk. Fillérekért. A pénz nagy része elment a rezsire, és fokozatosan adósságspirálba kerültünk: ahhoz, hogy fizetni tudjunk, kölcsönöket kellett felvennünk. Szüleim válása, a hirtelen megromlott anyagi helyzetünk és a folyamatos aggódás miatt nem tudtam az iskolára koncentrálni. Egy vizsgát – angol nyelv – nem tudtam letenni. Így nem mehettem államvizsgára, ismételnem kellett volna az egész évet, és persze már fizetni kellett volna. Erre esélyem sem volt.
– Végre 2009-ben sikerült állandó munkahelyet találnom, Tatabányán. (Itthon 100 kilométeres körzetben nincs munka). Telefonos kisasszony vagyok, víz-, gáz- és fűtéstechnikai szerelvények telefonos értékesítésével foglalkozom, egy Magyarországra kihelyezett cseh cégnél. Naponta vonatozom a munkahelyemre. Eleinte vagy vonatjegyre volt pénzem, vagy ennivalóra. Helyi viszonylatban jól keresek (azonban a munkám borzasztó unalmas). Ennek ellenére a fizetésem arra elég, hogy rendezzem a számlákat, és hogy törlesszem a felvett kölcsönök részleteit. Anyukámnak hol van, hol megszűnik a munkahelye, úgyhogy délutánonként mindhárman igyekszünk, ahogyan csak lehet, pénzt keresni. A fent leírtak szerint, idénymunkákat vállalunk. Szórakozás? Hát arra nem jut. De nemcsak nekem, hanem a barátaimnak sem, akik hozzám hasonlóan egyik hónapról a másikra élnek. Kortársaim többsége a szüleinél lakik, esélyük sincs elköltözni. Csupán néhány ismerősöm tudott lakást venni – a rokonság segítségével. Szóval: egyáltalán nem vagyok egyedi eset.
– Egy éve van komoly barátom. Soproni fiú, aki Budapesten dolgozik (Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet.) Szeretnénk összeköltözni. Úgy gondoltuk, egyelőre Budapesten élnénk, olvasgatom is szorgalmasan az álláslehetőségeket. Ugyanakkor félek elköltözni – aggódom anyu és a testvérem miatt. Nem szeretném, ha elveszítenénk a lakásunkat. 26 évesen egyre nyugtalanabb vagyok. Szeretnék már megállapodni, gyermeket szülni, önálló életet élni. Aggódok, hogy kicsúszok az időből…
Jövőkép? Egyelőre napi teendőim vannak, és igazából gondolni sem merek a jövőmre. Egyvalamiben mégis hiszek: ha kibírtam az elmúlt éveket, és képes voltam pénzt keresni, a jég hátán is megélek. Sokat segít a párom is, aki mellettem áll.
Nincs rám szükség: Csízi Balázs (32, Komárom)
Balázs munkanélküli alsó tagozatos tanár. Mondhatnánk: tipikus eset. Balázs elkövette a jobbára az én korosztályomra jellemző hibát: tanulmányait kitolta majd tíz évre, hogy végül egy túltelített pályán landoljon.
– Az érettségi után néhány évig kerestem a helyem. Próbálkoztam kertészeti egyetemmel, torna szakkal és sok minden mással. Végül 2004-ben találtam meg azt a pályát, amit szívvel-lélekkel tudnék végezni: alsó tagozatos tanár lettem. A Selye János Egyetemen diplomáztam 2009-ben. Még abban az évben nevelőként sikerült elhelyezkednem egy alapiskolában, húsz kilométerre a lakhelyemtől. Tapasztalatszerzésnek jó volt. Háromszázvalahány eurót kaptam kézhez, amiből száz elment benzinre. Így nem tudtam a saját lábamra állni, hiszen a fizetésem még a legszükségesebb kiadásaimat sem fedezte. Mivel az iskola nem kecsegtetett hosszú távú reményekkel, a tanév leteltével úgy döntöttem, valami más után nézek. Azóta munkanélküli vagyok. Már magam sem tudom, hány helyre adtam be a pályázatomat. Ez év januárjától legalább 50 önéletrajzot küldtem szét…
Csízi Balázs
– Általában vissza sem jeleznek, és ha igen, akkor mindenhol szakmai tapasztalatot kérnek. Szóval, csak akkor vennének fel valahova, ha már rendelkezem gyakorlattal. De mert nem vesznek fel sehova, a gyakorlatot nem tudom megszerezni. Ördögi kör. Ismerősök nélkül szinte lehetetlen munkát találni a pedagógiában. A legtöbb hely, hiába hirdetik meg, valójában már rég foglalt – fű alatt kelt el, és az állás egy rokoné. De próbálkoztam más területen is: egy benzinkútra azért nem vettek fel, mert szerintük túlképzett vagyok. Nem tudom, miért baj az, ha egy benzinkutas gondolkodik. Az elmúlt két év alatt azért csak összejött ez-az, elsősorban idénymunkák.
– Hosszú távon azonban ez nem lehet elég. Az édesanyámmal és a bátyámmal élek egy háztartásban, gyakorlatilag a bátyám fizetéséből és az anyám nyugdíjából. Ez nagyon kellemetlen. Az elmúlt félévben gyakran voltam depressziós. Vannak reggelek, amikor az ágyból sincs kedvem kiszállni – úgy érzem, minek. Nagy önerő szükséges ahhoz, hogy ne hagyjam el magam. Napjaim azzal telnek, hogy édesanyámnak és beteg nagymamámnak segítek a ház körül, és igyekszek valami munkát halászni az interneten. Fontos, hogy kimozduljak, hogy egy kicsit emberek közé menjek. De ez sem egyszerű: sok barátom már dolgozik, családot alapított, nincs ideje. Ezek fájdalmas visszajelzések számomra. Mégsem érzem magam csodabogárnak. A korosztályomban és a volt csoporttársaim közül sokan, túl sokan vagyunk ugyanebben a helyzetben…
– Szlovákiában három helyről „gyártják” a magyar pedagógusokat, és a felsőoktatást egyáltalán nem érdekli, hogy ilyen mennyiségben nincs szükség ránk. Hihetetlenül vágyom arra, hogy családot alapítsak. Naponta álmodozok róla, pedig még nem találtam társat. Talán azért nem sikerül egy kapcsolatot kialakítanom, mert már nincs elég önbizalmam. Ez a helyzet életem minden területére hatással van: mindig az jár a fejemben, hogy ha nincs munkám, addig nem tudok mit nyújtani egy nőnek. Lehet, hogy ez butaság, de ha megtalálnám a stabilitást az életemben, biztosan nyitottabb lennék egy kapcsolat felé.
Jövő? Reménykedem, hogy próbálkozásaimat egyszer majd siker övezi. Nem adom fel: már régen nemcsak Szlovákiában, hanem egész Közép-Európában keresem a lehetőségeket, egy napi, autóval bejárható járóföldre. Eddig a legpozitívabb visszajelzéseket Ausztriából kaptam. Bármennyire nem szeretném elhagyni a családomat és a szülőföldemet, előbb-utóbb kénytelen leszek elmenni innen.
Ingyenmunkára is hajlandó vagyok: Szakálos Éva (23, Szőgyén)
Éva a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanul művészettörténetet és vallástörténetet. Egyik szakján a következő iskolaévben diplomázik, a másikból még két éve van hátra. Az iskola mellett kutatással foglalkozik, és két munkahelyen dolgozik – az egyiken ingyen.
– Rengeteg óránk van az egyetemen: vannak napok, amikor reggel nyolctól este fél nyolcig folyik a tanítás, egy-két lyukas órával. Viszont mindig van hetente egy szabadnapom. Ilyenkor nem moziba járok, hanem felülök a buszra, és elmegyek az esztergomi vármúzeum pincéjébe… Hogy mit keresek ott? Az egyetem mellett mindenképpen meg kellett szereznem egy hónap szakmai gyakorlatot. Én ide jelentkeztem, és annyira megszerettem ezt a közeget és magát a munkát, hogy a gyakorlat leteltével megkértem az igazgatót, hogy hadd maradjak tovább, ingyenmunkaerőként. Ennek egy éve. Azóta az ottani leletanyag digitalizálásával foglalkozom.
Szakálos Éva
– Ez azt jelenti, hogy a pincében felhalmozódott töredékeket, tárgyakat lefotózom, a képet beviszem a számítógépbe, és írok mellé egy „szakmai jelentést”. Emellett a vármúzeum csodálatos helyszín a saját kutatásaimhoz, innen sok mindenhez (könyvek, régi írások, leletek stb.) hozzáférek. Az én érdeklődési területem a felvidéki román kori templomok, töredékek és falfestmények. Kutatok, tanulmányokat írok a témában, igyekszem az internet által jó kapcsolatokat kiépíteni a szlovák és cseh művészettörténészekkel, bejutni mindenféle konferenciákra. Teszem mindezt saját elhatározásból, a publikálás reményében. Egyrészt ez a szenvedélyem, másrészt pedig szeretném elérni, hogy a szakmában felfigyeljenek rám. Eközben saját vállalkozást is indítottam az egyik csoporttársammal. Az esztergomi keresztény múzeumban múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk. Ez magyarán azt jelenti, hogy elsősorban gyermekcsoportokkal foglalkozunk: szeretnénk játékosan megszerettetni a történelmet és a művészetet a kicsikkel. Lekopogom, egyelőre sikerünk van, és ami külön jólesik: nagyon sok iskola jár hozzánk a Felvidékről is.
– Egyelőre ez a tevékenység hoz némi pénzt a konyhára. Kimondottan bulizni nincs nagyon időm. Inkább kocsmázni járok a csoporttársaimmal, hetente, kéthetente egyszer. Ez úgy néz ki, hogy amikor fél nyolckor kitámolygunk az utolsó előadásról, beülünk a piliscsabai „Jenőbe” – és képesek vagyunk hajnali fél egyig egy korsó sör mellett a szakmai kérdésekről beszélgetni! Hogy pozitívan látom-e a jövőbeli lehetőségeimet? Éppen azért csinálok ennyi mindent, mert nem. Magyarországon művészettörténészből túlképzés van, miközben a múzeumoktól folyamatosan megvonják a pénzt. Ennek eredményeként kevés embernek tudnak munkát biztosítani.
– Ráadásul a szakma nagyon belterjes: rokoni, na meg kihalásos alapon működik. A rokonit nem kell magyarázni, a kihalásos alatt meg azt értem, hogy az idősebb professzorok egy-egy pozícióból nem nyugdíjba, hanem a halálba mennek, és nem szívesen engedik a fiatalokat a tűzhöz. Pedig a fiatalok vinnék előre a múzeumokat a lendületükkel! Azért hajtok, hogy így talán az egyetem befejezése után sikerül az esztergomi vármúzeumban maradnom. Határváros, közel van a szülőfalumhoz, és kiváló helyszín lenne a kutatásaimhoz is… Az én generációm, a csoporttársaim java része nagyon tudatos. Hozzám hasonlóan hajlandóak akár végkimerülésig dolgozni – ingyen. Azt sulykolják belénk, hogy elveszett generáció vagyunk, ebből akarunk csak azért is kitörni.
Családalapítás? Majd úgy harminc felé, amikor már szakmai szinten is fel tudok valamit mutatni, amikor már lesz saját lakásom, autóm, bankszámlám. Van egy komoly kapcsolatom, a barátom ismeri a terveimet, és szerencsére mindenben támogat. Remélem, kivár…
Se lakásom, se autóm – mégis elégedett vagyok
A gimesi származású Jančo Károly (26) kilóg a generációjából. Az ő esete arra példa, hogy az elégedettség nem feltétlenül anyagiak kérdése.
– A nyitrai kereskedelmi akadémia elvégzése óta, 19 éves koromtól dolgozom – felel kérdésemre. – Kisebb-nagyobb kihagyásokkal persze, ami inkább egy fiatalember útkeresésének tudható be. Dolgoztam már Csehországban, Nyitrán, most pedig két éve Pozsonyban dolgozom egy régiségboltban. Közben szerettem volna festészetet tanulni a pozsonyi képzőművészeti akadémián. Kétszer is megpróbáltam. Csak tíz felvételizőt vesznek fel, én mindkétszer 11. lettem. Ennek így kellett történnie. Valójában büszke vagyok arra, hogy ilyen jól szerepeltem. Úgy érzem, azzal, hogy 19 éves korom óta a saját lábamon állok, tapasztalatra tettem szert. Szabad, jókedvű és érett fiatal felnőttnek érzem magam.
– Engem nem zavar, hogy albérletben lakom, s arra, hogy nincs autóm, még büszke is vagyok. (Jelenlegi életem sokkal élhetőbb nélküle). Igen, ennyi idős korban már illik „valamit felmutatni”. Csak hát, sajnos, hét év becsületes munkával sem tudtam venni magamnak se egyiket, se másikat. A szüleim szerény körülmények között élnek, nem várhatok segítséget tőlük. Egyelőre a spórolósnál tartok. Családalapítás? Igen, jó lenne… De ebben a pillanatban még csak barátnőm sincs. Úgy gondolom, nagyjából harmincéves koromra fog benőni a fejem lágya. Ez az az egyetlen pont, ahol tényleg fontos a pénz. Ha nincs háttér, nincs biztonságérzet, és anélkül nem lehet családot alapítani. Ha mások szemével nézem magam, talán azt gondolják: itt ez a srác, és semmije nincsen. Miért ilyen jókedvű? Hát csak azért, mert szeretem az életet és az embereket. Megvan a magam keresztje, ennek ellenére élvezem a fiatalságomat. Van családom és barátaim, van munkám, van hobbim (festészet és néptánc), két egészséges karom és lábam. . Akkor miért panaszkodjak?
Jančo Károly
Nem volt könnyű jogászként elhelyezkednem: Zachar Csaba (27 )
– Nem rossz dolog a jog – mondja Zachar Csaba (27), aki két éve végzett a Comenius Egyetem Jogi Karán –, de ha újra kezdhetném, fogorvosnak vagy informatikusnak tanulnék. A pálya telített, a lehetőségek bezárultak. 20 évesen az volt az álmom, hogy egyszer saját ügyvédi irodát nyitok. Ezt az álmot már a főiskola alatt feladtam, és vállalati jogász lett belőlem. Fél év talpalás után, mikor is interjúról interjúra jártam, és némelyik elég furcsára sikeredett, egy aukciósházban helyezkedtem el, majd egy ideje egy internetes cégnél dolgozom. Elégedett vagyok a fizetésemmel, bár az állásomat megállónak érzem. Ipolyság mellől származom, és szerettem volna hazaköltözni, de esélyem se lett volna a környéken, sőt, úgy vélem, Pozsonyon kívül bárhol máshol munkát találni. Rengeteg ügyvédi iroda működik – többre nincs szükség.
– Az állami hivatalok pedig többnyire „foglaltak” az ismerősök, rokonok számára. Párommal együtt (akinek egy járási hivatalban sikerült elhelyezkednie), úgy döntöttünk, Pozsonytól nem messze, Mosonmagyaróváron veszünk lakást. Kisváros, kellemes környezet, autóval fél óra a munkahelyünk. S ami a legfontosabb: olcsóbb a lakás és az élet, mint nálunk. A szülők segítsége nélkül nem tudtunk volna lakáshoz jutni, pedig mindketten dolgozunk. Jövőre szeretnénk összeházasodni, akkorra mindketten 29 évesek leszünk. A gyerekvállalást egyelőre későbbre halasztjuk. Könnyű-e ma fiatalnak lenni? Úgy érzem, túl nagyok az elvárások. Alapos nyelvtudás, megfelelő végzettség és szorgalom mellett alapfeltétel a jó megjelenés – na meg az önbizalom. Ezekkel együtt is nehéz elhelyezkedni, de ezek nélkül majdnem lehetetlen.
Zachar Csaba
A helyzet csöppet sem egyszerű, ám nem minden huszonéves van elkeseredve. Sőt, a nehéz kiindulópont sokakat inkább arra sarkall, hogy bizonyítsanak. Készek a harcra, az önálló munkára – na meg önmaguk megvalósítására. Aki azt hiszi, individualisták, ezért párkapcsolatra képtelenek, téved. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az ő generációjuknak már nincsenek sem illúziói, sem zsákbamacskát nem akarnak árulni. Tudják, hogy egy jó kapcsolat alapja a szilárd jellem és az önbizalom. Jelszavuk: önerő, optimizmus és munka. És ha százszor elesnek, képesek százegyszerre is felállni.
