Nincs szükségem közösségi médiára!

„Nem leszek a telefonom rabja!” – vallja a bősi származású Horváth Regina (37, Somorja), aki egyetemista korában döntött úgy, hogy távol tartja magát a közösségi médiától. Regina a valódi élményekben, az elmélyülésben hisz: anyaként és pedagógusként is a színes-szagos valóságot igyekszik megismertetni a jövő generációjával.

Horváth Regina (37, Somorja) magyar és német nyelvet tanít a somorjai Corvin Mátyás Alapiskolában. Két fia van – 9 és 12 évesek –, gyönyörűen horgol és varr, illetve szeret a természetben barangolni. Vitrázsfüggönyeire, szárított növénykéire az Instagramon minden bizonnyal sok-sok lájkot kapna, Regina azonban sohasem érezte szükségét, hogy jelen legyen a platformon. „Hogy lemaradok-e valamiről? Nem gondolom. Inkább a valóságról maradnék le, ha online élném az életem” – mondja.

 – Miért nem ?

– Azt a fajta elcsendesedést, amelyre gyerekkorom óta elemi igényem van, a gyorsan váltakozó képkockák nem adják meg nekem. Mindig is magába mélyedő típus voltam, aki szereti az aprólékos, hosszan tartó tevékenységeket; s meglátja a szépet mindenben, amiben elmélyedhet. Talán ezért is szeretek annyira varrni és horgolni, de egy jó könyv vagy egy hosszú séta a természetben is csodákra képes. Összességében tehát a valódi, „életszagú” dolgokat keresem: nincs szükségem rá, hogy külső ingerekből, mesterséges impulzusokból töltekezzem.

– Mindig ennyire tudatos voltál?

– Ó, nem! Gimi végén, egyetem elején rám is hatott a csordaszellem. Talán azért is regisztráltam annak idején a Facebookra, hogy ne lógjak ki a sorból, de hamar beigazolódott, hogy nem ad hozzá az életemhez. Egyrészt nem éreztem valóságosnak, hogy mindenki a legszebb arcát mutatja, és próbálja elhitetni az ismerőseivel, hogy tökéletes az élete. Másrészt megrémisztett, hogy a közösségi média azt erősíti az emberekben, hogy az a jó irány, ha „kifelé” élnek.

– Például hogy lájkokban mérik a népszerűséget?

– Tételezzük fel, hogy tortát sütünk a gyerekünk születésnapjára. Milyen szándék munkálkodik bennünk, amikor feltöltjük azt a Facebookra? Mennyire várjuk a külvilágtól, hogy megerősítse: szuper anyák és ügyes háziasszonyok vagyunk? Nyilvánvalóan nem szeretnék pálcát törni senki felett, aki aktívan használja a közösségi hálót, de szerintem a legfontosabb válaszok mind ott vannak bennünk. Persze ha másfajta közegben szocializálódtam volna, lehetséges, hogy én is könnyebben „rácsúsztam” volna az internetre. Szerencsére viszont már fiatalon is aktív életet éltem: néptáncoltam, cserkészkedtem, ezáltal fantasztikus közösségi élményekben lehetett részem. Mivel úgy éreztem, a facebookozással csak az időmet vesztegetem, másodéves koromban felfüggesztettem a profilomat, és nem szándékozom visszatérni a jövőben sem.

– A férjemmel igyekszünk a gyerekeinknek megmutatni, mennyi csodálatos dolog van az életben, így őket is bevonjuk a tevékenységeinkbe. Együtt főzünk, együtt gondozzuk a növényeket, s a varrásba, horgolásba is szívesen besegítenek. Rendkívül találékony fiaink vannak: annak ellenére, hogy nincs tévénk – ez szintén tudatos döntés volt –, sohasem unatkoznak. Sokat mozognak, olvasnak, szívesen játszanak a szabad levegőn, mi pedig próbálunk jó példával járni előttük. Ameddig csak lehet, szeretnénk minimalizálni a képernyőt az életükben – de meséket persze ők is néznek laptopon, mint bármelyik másik gyerek.

– Milyen meséket tartotok megfelelőnek?

– Elsősorban azokat, melyeken mi magunk is felnőttünk. Az olyan klasszikus bábmeséket, mint a Futrinka utca; a rajzfilmek közül pedig nagy kedvenc a Pumukli vagy A nagy ho-ho-horgász. Viszont a Harry Potter-filmekből vagy a Narnia Krónikáiból is láttak már részeket. Sajnos kevés az igényesen megrajzolt, intelligens humorú modern mese, ami a világ működéséről, az emberi kapcsolatokról is tanít egyet s mást a gyerekeknek. Ugyanakkor a tiltásban sem hiszek: ha szeretnének belenézni egy most népszerű filmbe, mutatunk nekik részleteket. Mostanra viszont azt tapasztalom, hogy ők is fel tudják mérni, hogy melyik mese minőségi, illetve melyik nem az.

– A fiaid hamarosan kiskamaszok lesznek. Fel vagy készülve rá, hogy nemsokára a „mobilkérdés” is felmerülhet?

– Talán néhány évünk még maradt, hogy ez a kérdés aktuális legyen. De biztosan igyekszünk majd megtalálni a legjobb megoldást a férjemmel. Mindketten pedagógusok vagyunk: tudjuk, hogy sok kortársuk életében már most is jelen van a TikTok és a YouTube. Ilyen korú gyerekeket viszont nem lenne szabad útmutatás nélkül hagyni az interneten. Illetve nagyon fontos, hogy kölcsönösen bízzunk egymásban a gyerekeinkkel! Hogy tudják: ha kérdéseik vannak, bátran feltehetik őket. Mi sok-sok beszélgetéssel, együtt töltött idővel próbáljuk megalapozni, hogy jól tudjanak szelektálni, ha odakerülnek. S persze, a tanítványaimért is érzek felelősséget! Hiszen az iskolában nap mint nap szembesülök azzal, hogyan befolyásolja a virtuális világ a gyerekek gondolkodását, reakcióit, koncentrációját.

– Mit tapasztalsz?

– A gyerekek hatalmas ingeráradatban, erős képi hatások közt nőnek fel, ezáltal nem igazán tűrik a monotonitást, és nehezen mélyednek el tevékenységekben. A folyamatos pörgés állandó feszültséget generál bennük, s kicsit mintha azt várnák az élettől, hogy az „Disneyland” legyen. Tanárként nem könnyű áttörni ezeket a falakat, én mégis azt tapasztalom, hogy a tanulók ki vannak éhezve a valóságos élményekre. Felső tagozaton tanítok, s rengeteg játékot, mozgást, csoportos munkát csempészek az óráimba, hogy a tananyag könnyebben befogadható legyen. Illetve fontos számomra, hogy érzelmileg is támogassam őket. Ezeknek a gyerekeknek óriási szükségük van a valódi kapcsolatokra és a közösségi élményekre.

– Feltételezem, 2025-ben az olvasás megszerettetése sem kis kihívás...

– A fiatalok jelentős részének sajnos problémája van a szövegértéssel. Ez a klasszikus és a kortárs szövegekre egyaránt érvényes. Pontosan érződik, hogy ki az, akinek pici korától kezdve rendszeresen olvastak a szülei mondókákat és meséket: ők sokkal inkább ráéreznek a nyelv dallamára, a szavak ízére. S nagyobb eséllyel válnak olvasóvá, jó fogalmazóvá a későbbiekben. Természetesen az is csodálatos dolog, amikor olyan gyermek szereti meg az irodalmat, aki ezt az alapot nem kapta meg. A digitális korban viszont különösen fontos lenne, hogy akár már csecsemőkortól meséljünk, szavaljunk, énekeljünk a gyerekeknek.

– S mit gondolnak a gyerekek arról, hogy a tanító néni nincs fent a Facebookon?

– A gyerekek kíváncsiak: minden érdekli őket, ami kicsit is eltér a megszokottól. (Mosolyog.) Mivel eléggé le vagyok maradva az internetes szlenggel, néha kérdezgetem is őket, hogy melyik fogalom mit jelent. Kedvesen megmosolyogják, de nem nevetnek ki. Elfogadják és tisztelik, hogy így is lehet élni.

– És a környezeted mit szól?

– Őszintén szólva sohasem vizsgáltam, hogy mit gondolnak erről mások. Biztosan van, akinek az életvitelünk furcsának tűnhet, de több olyan családot is ismerek, akik hasonlóan élnek. A tanítás, az anyaság és a hobbijaim mellett el sem tudom képzelni, hol férne el a közösségi média az életemben!

– Pedig hányan hivatkoznak arra – napi több órás képernyőidő mellett –, hogy semmire nincs idejük...

– Szerintem az az alapvető probléma, hogy az emberek többsége fél egyedül lenni, és frusztrálja őket a csend. Mindig meglep, amikor hallom, hogy hazaérve valakinek az az első dolga, hogy bekapcsolja a rádiót vagy a tévét, hogy legyen valami zaj a háttérben. Nekem ezzel szemben csupa-csupa olyan dologra van szükségem, ami az iskolai zsongás után megnyugtat és lelassít. Még a hírfogyasztást is mérséklem: a világ dolgaiban gyakran a férjem igazít el, aki – történelemtanár lévén – sokkal naprakészebb.

– Számára is magától értetődő volt az offline életvitel?

– A férjem is csak minimális időt tölt az interneten, tehát ebben megegyezik az értékrendünk. Ami azt illeti, nem is tudnék kiegyensúlyozott családi életet elképzelni olyan partnerrel, aki állandóan a telefonján lóg, vagy azt lesi, milyen üzenete jött éppen. Örülök, hogy ehelyett ő is inkább a családdal tölti az idejét, s ugyanúgy fontos számára, hogy sokat beszélgessünk egymással és a gyerekekkel.

– Milyen közös programjaitok vannak?

– Igyekszünk a gyerekekkel mindig az adott évszak szépségeit megismerni, hiszen egy élet is kevés lenne, hogy felfedezzük a rengeteg csodát körülöttünk! A nyári szünetekben például együtt reggelizünk, majd közösen készítjük el az ebédet. Délutánonként biciklizünk, túrázunk, olvasunk vagy kézműveskedünk. Egyszerűen, nyugodtan élünk, s nem függünk attól, hogy a telefonunk mikor „pittyan” éppen...