A magyar Országgyűlés 2011 szeptemberben döntött arról, hogy ezt a napot nevezik ki a magyar nyelv napjává. Az időpont a magyart államnyelvvé tevő törvény 1844-es elfogadásának dátuma.
Örülök-e, hogy a magyar nyelvet immár hivatalosan is ünnepeljük? Természetesen igen. Én ugyanis szenvedélyesen szeretem nyelvünket. Még mielőtt bárki is felhúzná az orrát, előrebocsátom: biztosan a többi nyelv is nagyon szép. Az angol legyen büszke az angolra, az olasz az olaszra – mi meg legyünk büszkék arra, hogy magyarul beszélünk. Sok tudós mondja: nyelvünk valódi, sokat érő kincs. És én hiszek nekik.
Lehetetlen ezen az egy oldalon összefoglalni minden, nyelvünkkel kapcsolatos érdekességet. Csak arra hívhatom fel a figyelmet: néha időzzünk el a szavaink fölött. Gondoljunk bele abba a mögöttes tartalomba, amit például a gond-olat, a kép-zelet, a kép-es vagyok, a kép-más, az egy-más, fele-ség, szer-etet, szer-elem, él-elem, fél-elem vagy az egész-ség szeretnének üzenni nekünk. A sort sokáig folytathatnánk tovább.
Viselkedésünket is érdekes kifejezéssel jelöljük: maga-tartás. Figyeljük csak meg, nyelvünk milyen szépen tükrözi a test és lélek kapcsolatát a többi szófordulatban is: nyakas ember, gerinces ember, fenn hordja az orrát, lógatja az orrát, derekasan dolgozik, kiáll az igazáért. Ha egy kicsit tovább lépünk, meglepődve tapasztaljuk, hogy jelzéseket ad le nekünk azokról a lelkiállapotokról, amelyek egy-egy testi tünet, betegség mögött húzódhatnak meg: nem tudom megemészteni, kiütést kapok tőle, pattanásig feszülnek az idegeim, fáj a fogam valamire, felfordul a gyomrom, ne görcsölj, kisül a szemem, mérges vagyok.
Aki könny-eket ejt, előbb-utóbb meg-könny-ebbül, könny-ebb lesz a lelke. S ha már a betegségeknél tartunk: a lábadozó végre a saját lábára állhat…
Nyelvünk képekben gondolkodik. Egy-egy kifejezésünk valóságos, ősi jelenetet idéz elénk. Csak néhány példa a sok közül: fázik – ősünk egykor hideget érzett. Tüzet akart gyújtani, hát fát szedett – azaz fázott. Belénk nyilall a fájdalom. Ugye, máris látjuk a lőtt seb képét magunk előtt? Földönfutó – ne feledjük, népünk lovas nép volt. Ha valaki elvesztette a lovát, mindent elvesztett. Földön futóvá vált.
Fennhéjázó – a héja fenn köröz a levegőben, épp most készül lecsapni áldozatára. Nyomban – ha a pusztában utol szeretnénk érni valakit, nem árt követni a nyomait. Méghozzá gyorsan, mert a nyomok eltűnhetnek, tehát nyom-ban kell haladni. Amikor a magyarok beszélgetnek, mintha szórakoznának. Ugyanis a szóragozó lehet szórakozó is. Nem csupán játék ez, hanem a magyar nyelv törvénye, hiszen szavainkhoz RAG-okat RAG-asztgatunk, RAK-osgatunk. (Így szó-rak-oz-unk!)
Ám nemcsak a szavak végéhez, hanem azok elejéhez, sőt a közepéhez is. Mert a RAG jelentése maga is rész, és több szavunkban is megtalálható. Például a sa-ROG-lya szóban, amelynek jelentése a kocsi vagy szekér megtoldása, keretes farésszel. De lássunk egy másik példát: a BAN-da szavunkban aligha a “da” képző adja a jelentést! Sokkal inkább a “-ban” helyhatározó rag. S így van ez a ban-dita, bandérium szavakban is. A magas hangrendű “-ben” helyhatározóragból is képezhetünk szót: ben-dő. A gyomor belül - bévül, bél! - helyezkedik el. De így már bensőségesen elbeszélgettünk, átjárta egész bensőmet – elvont fogalommá válik ez a szavunk is.
A magyar nyelvben a mássalhangzók hordozzák a jelentéstartalom legalább kilencven százalékát, s azt inkább csak árnyalják a magánhangzók. Jó példák erre a következő verssorok: Tilpri migyir hi i hizi vagy Hözödnök röndölötlönöl. Az olvasó hamarosan rájön az eredeti szövegre, különösen, ha csupa e-vel, majd csupa a-val stb. próbálkozik.
Persze mindehhez az szükséges, hogy a magyar mondatban az eredeti helyükön hagyjuk a mássalhangzókat. (Ez a csupa mássalhangzós rovásírás titka is.) Akar falyamatasan as lahat magyaral baszalna, i misik migyir migis migirti, higy mit is ikirink möndönö ö mösök mögyörnök...
Még sokáig lehetne sorolni az érdekesebbnél érdekesebb példákat arról, milyen színes is a nyelvünk. Egy biztos: minél több dolgot tudok meg róla, annál jobban örülök, hogy ez az anyanyelvem.
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke
(részlet)
Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?
Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,
És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?
Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.
Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?
