Magyar vagyok! Mit jelent ez manapság? Vagy csak annyit, hogy ilyen nyelven beszélünk – még ki tudja meddig? A történelem az én generációm számára mintha Ferenc Józsefnél befejeződött volna. Mit kell tudnia annak, aki magyarnak tartja magát? Kinek higgyünk? Melyik irány a mérvadó.
Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy egy szakember Szlovákiában a legkényesebb témához, a magyar-szlovák együttélés témájához nyúljon. Ennek a viszonynak legérzékenyebb pontja az 1945-48 közti időszak, amelyet a magyarok a durva törvénysértések és igazságtalanságok, a szlovákok pedig a jogos válaszlépések időszakának tartanak. Vadkerty Katalin a tudós tárgyilagosságával és tényfeltáró szenvedélyével fogott hozzá a kérdés felderítéséhez. Kutatómunkája eredményeképpen három (híres) könyv született: A reszlovakizáció (1993), A deportálások (1996), valamint A belső telepítések és a lakosságcsere (1999). Egy korábbi interjúnkban azt tudakoltuk tőle, hogyan jutott el a történelem tanulmányozásához, miért éppen ennek a sok buktatót rejtő időszaknak a kutatását választotta.
– Először a reszlovakizációról szóló könyv született meg. Miért?
– A kérdésre vonatkozó levéltári állagok zöme rendezetlen. A Szlovák Telepítési Hivatal állagában egyedül a Reszlovakizálási Bizottság anyaga volt rendezve. Így lett ez az első témám.
– Ezt a folyamatot időrendben megelőzi a trilógia középső darabjában leírt eseménysor, a szlovákiai magyarság Csehországba való deportálása.
– Általános az a gyakorlat, hogy az államhatalom a háború után munkakötelezettséget hirdet a háború nyomainak eltüntetésére. 1945-ben Csehszlovákiában is született egy elnöki rendelet, amely kimondja, hogy a kijelölt személyek kötelesek elmenni dolgozni oda, ahová a köztársaság képviselői küldik őket. A németek kiűzését követően a csehországi mezőgazdaság az összeomlás előtt állt, a munkaerőhiányt először szlovákiai munkaerő-toborzással igyekeztek megszüntetni. Közvetlenül a háború után, 1945-ben a csehországi munkára nagyon sok szlovák ember is jelentkezett, mert ez rengeteg előnnyel járt: jól fizették, és hazajövet, amikor letelt az a két év, amit elvállaltak, hazahozhattak egy tehenet és két sertést.
Közben minden évben, amikor hazalátogattak, hozhattak egy-egy sertést a családnak. A család ugyanis a lakásában maradt, nem mozdították el, a faluban és a kis gazdaságban tovább folyt az élet és a termelés. A magyar lakosság azonban nem mozdult a felhívásra, tovább dolgoztak a saját gazdaságaikban. A belügyi szervek ekkor a kényszerítés mellett döntöttek, amely eleinte rábeszélés volt, később szigorú rendelkezés lett. A Kassai Kormányprogram (1945. április) által háborús bűnösnek kikiáltott és állásukból elbocsátott magyarokat Jozef Šoltész szociális és munkaügyi miniszter „munkakerülők”-nek mondja, és hosszabb ideig tartó közmunkára rendeli. A Nemzetvédelmi Minisztérium úgy vélte, hogy a németek és magyarok „a feltétel nélkül kapitulált nemzetek tagjai, nem védi őket sem belföldi, sem külföldi jogi norma”, ezért a magyar munkaerőt családostul, állandó jelleggel ki kell telepíteni a cseh országrészekbe, ... „az ország középső területeire, ahol a szláv környezetben gyorsan asszimilálódnak”.
Az első hullámban, 1945 szeptembere és decembere között 9247 magyart vittek el közmunkára Csehországba. Később, mivel a Magyarországra való kitelepítés lassan haladt előre, és nem szabadultak fel kellő gyorsasággal a magyarlakta vidékeken a porták a Magyarországról áttelepülni kívánó repatriánsok számára, 1946 októberében a tömeges kényszerítés elrendelésére került sor.
– Az érintett magyarokat az indulás előtti harmadik napon értesítik a deportálásról. Bútoraikat, lakberendezési tárgyaikat, a konyhai felszerelésüket, a ruhaneműiket, kisebb szerszámaikat magukkal vihették. A szekerek, lovak, ekék, gazdasági gépek és nagyobb szerszámok elvitele tilos volt. A Kassai Kormányprogram XI. fejezete kimondja a német és magyar földek és gazdaságok elkobzását is. A csehországi kényszerközmunkára rendelt magyar gazdák birtokait és gazdaságait kiutalták a szlovák telepeseknek.
– A deportálások második hullámában hány etnikai magyart vittek kényszerközmunkára Csehországba?
– Klement Gottwald 50 ezer család, vagyis kb. 150 ezer személy átszállításával számolt. A terv szerint az első szakaszban a vagyontalanokat, a másodikban a házzal és kerttel bíró mezőgazdasági munkásokat és a kisparasztokat, a harmadikban a vagyonos földműveseket szállítanák ki, ez utóbbi csoportban a deportálást megelőzi ingó és ingatlan vagyonuk elkobzása. Gottwald tervei szerint a magyar földművesség kiszállítása után a városok magyar nemzetiségű lakosságát is deportálják. A terv sokszor módosult. A második deportálási hullámban, 1946 novembere és 1947. február 26-a között újabb 43 546 személyt deportáltak Cseh- és Morvaországba, ahol teljesen kiszolgáltatott, szinte szolgai helyzetbe kerültek.
– Mikor és mennyien tértek vissza szülőföldjükre?
– Az elhurcoltak kezdettől fogva igyekeztek hazaszökdösni, de rendeletet hoztak, hogy katonai erővel kell őket visszaszállítani. Itthon reménytelen volt a helyzet, nem volt hová visszajönniük, mert házaikat és földjeiket már elfoglalták a Magyarországról, Romániából és Bulgáriából visszatelepülő szlovákok, akik foggal-körömmel védték új tulajdonukat. Végül 1947 őszén történt, hogy hivatalos engedéllyel hazatérhettek a túl koros magyar deportáltak, illetve a tartósan munkaképtelen betegek. Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után javult a helyzet, mert a moszkvai szovjet vezetés – közép-európai hatalmának megszilárdítása érdekében – nem tűrte a hatalmi övezetén belüli viszályt. A születő csehszlovák kormányhatározat értelmében a magyarokat 1949. május 1-jéig felmentik a közmunka kényszere alól. Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy a deportálás az évszázadok óta összefüggő tömbben élő etnikai magyarok sorait szétzilálta, a nacionalista hatalom – kollektív bűnösséggel vádolva a magyar lakosságot – ingó és ingatlan vagyonától megfosztotta és az akció végén csak nagyon csekély mértékben kárpótolta.
Vadkerty Katalin történész
– A kitelepítésről, illetve lakosságcseréről szóló könyve hasonló alapossággal készült, és teljes egészében feltérképezte ezt a problémakört.
– Kitelepítésnek nevezzük az 1946. február 27-én aláírt csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény alapján a szlovákiai magyarok teljes ingó vagyonnal Magyarországra telepítését. Célja a helybeli magyar lakosság nagy részének eltávolítása volt. A csehszlovák állam első terve a totális kitelepítés volt a nemzetállam kialakítása érdekében. Csehszlovákia a magyarok 80 százalékának kitelepítését tervezte, a maradék 20 százaléknak az lett volna a dolga, hogy megtanítsa az ide betelepülő szlovákokat az itteni rendszer szerinti gazdálkodásra, azaz mezőgazdasági béresmunkát fognak végezni. A Szlovák Telepítési Hivatal elnöksége először 150-200 ezer személyről beszélt, végül 86 ezer embert telepítettek ki, ebből 10 ezer egyoldalúan kitoloncolt magyar volt. Ingatlan vagyonuk átment a csehszlovák állam tulajdonába azzal a feltétellel, hogy az ingatlan vagyonért a kitelepítetteket Magyarországon a magyar állam fogja kártalanítani. Ez azonban nem történt meg. Voltak olyan gazdák, akik 160-180 katasztrális holdat hagytak itt, Magyarországon viszont a hatályban levő rendelet értelmében mindenki maximálisan 15 katasztrális hold földet kaphatott, akármennyi földet hagyott otthon.
– Miért volt az elosztás ennyire igazságtalan?
– A lakosságcsere-egyezmény nagyon gyorsan megkötött egyezmény volt. A magyar diplomácia tudta, hogy ha elejét akarja venni a totális kitelepítésnek, akkor a párizsi békekonferenciára már megkötött csehszlovák–magyar egyezménnyel kell mennie. Ez a sietség az oka annak, hogy az egyezmény több pontja kidolgozatlan maradt. Magyarország például nem tisztázta (mert az egyezményt franciául írták), hogy mit jelent az a fogalom, hogy ingóság. A Szlovák Telepítési Hivatal az ingatlanba akart beleszámítani minden mezőgazdasági szerszámot, az állatállományt, sőt a takarmányt, a gabonakészletet, a vetőmagot is, mondván, hogy az innen kitelepítettek megkapják az ottaniak állatállományát és földjeit. Csak arról nem szóltak, hogy a magyarországi állatállomány sokkal alacsonyabb genetikai minőségű, és a föld is alacsonyabb értékű, 3. és 4. kategóriájú, holott a szlovákiai magyar föld 1. kategóriájú volt.
Minden a másik kiszipolyozására irányult. A másik dolog az volt, hogy Magyarországon a szlovák származásúak önként jelentkezhettek az áttelepülésre, Szlovákiában viszont kijelölték azokat, akiknek menniük kellett.
– Ehhez tudni kell azt is, hogy Magyarországon a háború után iszonyú nagy volt a szegénység, hozzá képest Szlovákia a földi mennyország volt. 98 ezer szlovák nemzetiségű ember jelentkezett áttelepülésre (végül azonban csak 72 ezer jött át), közöttük egy nagyon erős nemzettudattal rendelkező réteg, amelyhez az értelmiség, elsősorban az egyházi evangélikus értelmiség, a pedagógusok és a nagygazdák tartoztak. (Ők azoknak a szlovák telepeseknek a leszármazottai voltak, akiket a török megszállás után, az 1700-as évek első felében telepítettek le a területet birtokló főurak a korabeli Magyarország elnéptelenedett vidékein, főleg Csanádban és Békésben. Liptóból, Trencsénből, Turócból származtak. A második telepeshullám az 1800-as évek elején volt, és Gömör vármegyét érintette. A letelepülők 5-6 gyerekes családok voltak, és három-négy generáció után már nem volt elég életterük, ezért felmentek Nyíregyháza környékére, kialakították az ún. bokrokat. Ők a tirpákok.)
– Magyarország tisztázni akarta a helyzetet, és kimondta: addig nem indul el egyetlen vonat se északról délre, amíg nem tisztázták, hogy mi az ingatlan, és mi az ingóság. 1947. április 12-én Léváról és környékéről indították el az első szerelvényeket. Magyarország nem volt felkészülve a kitelepítettek fogadására, nem dolgozott ki terveket, bár megkapta azok névsorát, akiket odaküldenek. Az első transzportok még ott találták a házban lakó németeket, akiket szintén kitelepítésre szántak, s akiknek a helyébe kellett volna költözniük. Sokszor a németek még nem is tudták, hogy menniük kell. Drámai helyzetek alakultak ki, akárcsak a deportálások folyamán..
– Hogyan tekint ma a szlovák és a magyar lakosság a kitelepítésre és a deportálásra?
– A mai szlovákokat ez a kérdés egyáltalán nem érdekli. A lakosság zöme nem is tud ezekről a dolgokról, illetve úgy tudja, hogy ez magyar hazugság. A szlovák értelmiség egy része azt mondja, ez történelmi elégtétel volt, az értelmiség egy nagyon vékony rétege azt mondja, igen, ez igazságtalanság volt, embertelenség volt, és teljesen másképpen kellett volna megegyezni. A szlovákiai magyarok a nyolcvanas évek közepétől foglalkoznak a kérdés rendezésével, hiszen az érintettek a mai napig nem tudták feldolgozni ezeket a sérelmeket. A 89-ben kezdődő politikai változások sok problémát felvetettek, új lehetőségek születtek. Természetesen mindenkinek a maga sebe fáj legjobban, ahhoz azonban kétség nem fér, hogy ez a három dolog a magyarokat ért sérelem. A magyarországi köztudatba az utóbbi évtized vitte be ezt a problémát, mert elérkezett az ötvenedik és hatvanadik évforduló, és ennek kapcsán megmozdultak a községek, emlékező akciók hálózata alakult ki, amelyekre a magyarországi átlagmagyar is felfigyelt. Sokan hallgatják a Magyar Rádió Határok Nélkül című műsorát, azok is, akiket ez nem érint, tehát tudják, hogy miről van szó.
– Nem tartott tőle, hogy vihart kavar, amikor kutatni kezdte ezeket a sorsfordító eseményeket?
– Nagyon sokáig vajúdtam, mert nem tudtam dűlőre jutni, hogyan dolgozzam fel az anyagot. Mint gazdaságtörténész mindig kutattam a vizsgált dolog előzményeit. De most, ha elkezdtem volna elemezni a magyar–szlovák viszonyt, értékelni a szakirodalmat, akkor olyan kátyúba esem, amely engem nem enged dolgozni, illetve nem engedi azt, hogy a tényeket elmondhassam, mert ha egy dolgot kommentálok, akkor minden következő tényt kommentálni és értékelni kell. Akkor azt mondtam, hogy a kérdés legyen tabula rasa, tehát nekem kell az első betűt leírni. De hogy ezt az első betűt ne kérdőjelezhesse meg senki, itt csak azt tehetem, hogy ezt a betűt úgy írom le, mint tényt. Ez azt jelenti, hogy megismertetem az olvasókat a tényekkel. De hogyan? Ez volt a másik kérdés. Mivel Szlovákiában élek, szlovák és cseh levéltárakban dolgozom, tehát a cseh és szlovák anyagokat veszem elő: rendeleteket, törvényeket, végrehajtási és titkos utasításokat, rendőri jelentéseket – s ez bumerángként visszahat arra, aki ezt megkérdőjelezi. Mert az nem az én kitalációm, amit, mondjuk, a galántai járási rendőrparancsnok aláír. Nem az én kitalációm az, amit Clementis a kormány 1947. június 16-ai ülésén mondott. Tehát: tények, tények, tények. Ezekhez tartottam magam végig.
