Novák Zita káprázatos kisregénye a női lélekről, az álom és a valóság találkozásáról. Az 1. rész ITT, a 2. rész ITT , a 3. rész ITT , a 4. rész ITT és az 5. rész ITT olvasható.
Előző részek: Lilla hátat fordított eddigi életének, férjének, aki tíz éve mindig csak elodázta a gyerekvállalást, miközben nem engedte dolgozni óvónő feleségét. Lilla rendet akart tenni a magában – ezért elszökött a kis hegyi faluba, a Klári nénitől örökölt elhagyott házikóba, ahol a gyermekkori vakációkat töltötte...
Lilla úgy nyújtózkodik az ágyban, mint egy elégedett kiscica, arcát a felkelő nap sugara simogatja. Behunyt szemmel emlékszik vissza az estére, milyen jól érezték magukat Péterrel, mennyit nevetett a férfi kedves bolondozásain, bókjain. Mint egy szerelmes kislány – mosolyodott el Lilla, majd észlelte, hogy ezt a mosolyt Péter figyeli.
– Jó reggelt, édesem. – Megcsókolja Lilla haját, majd a mobilját kutatja. Úgy rémlik, éjjel többször is kapott üzenetet, csak a készülék némára volt állítva.
– Á, itt vagy – állapította meg vidáman, mialatt kihúzta a lány melltartójából. – Jó helyen bújtál meg, te kis huncut – bolondozott Péter, de felnyitva a készülék lapját arcára fagyott a mosoly. Kiugrott az ágyból, és sietve magára kapkodta a ruháit.
– Anyám keresett – válaszolta Lilla kérdő tekintetére. – Többször is hívott, majd küldött egy üzenetet, hogy éjjel kihívta a mentőt, mert fulladt. Éjjel kettőkor. Most kilenc óra. A fenébe!
Péter ideges lett, kirohant a házból. Még visszaintett egy nemet Lillának arra a kérdésére, hogy menjen-e vele. Autóba ugrott és elhajtott. Lilla egyedül maradt a tegnap este emlékeivel. Nem sietett felkelni, bár elég sok mindent tervbe vett, amit el kell végeznie az udvaron és a házban. Mostanában nem igazán haladt a saját maga által kitűzött feladatok megvalósításában, inkább a virágok között bóklászott, egy-egy virágfej illatába temetkezve. Pedig még sok a tennivaló, ha nyár végére rendben akarja látni a kis portát. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy közeledik a férjével megbeszélt időpont. Lilla nagyon jól tudja, hogy akkor valami történni fog.
Valaminek történnie kell. Dávid jön. Beszélnek. Eddig jut, bármennyiszer is képzeli el a jövőt. Tovább egy nappal sem lát. Ő, aki mindent hónapokkal előre betervez! Hogy mosolygott rajta Dávid, amikor a marrákesi nyaralás alkalmával beosztást készített, mikor mit fognak megnézni, mikor mennek a helyi piacra, mikor hegyet mászni a vezetővel. Egy kis spontaneitást elbírna legalább a nyaralás, kicsim – mondta Dávid, majd edzőruhába bújt, és futni ment, ott hagyva Lillát a katalógusok, kinyomtatott véleményezések, pontozások felett.
Lillának elszállt a lelkesedése, nem talált motivációt a folytatásra, nem is foglalkozott vele többet. Persze a nyaralás jól sikerült, sokat pihentek, úsztak a medencében, sétáltak a városi forgatagban, finom falatokat ettek. Dávidnak ez maximálisan megfelelt, hiszen pihenni akart, lerázni magáról a stresszt, ami az üzleti életben akaratlanul rárakódik. Lilla meg csak élvezze, hogy nincs semmi dolga. Még itt sincs dolga. Kinek mondta volna el azt a fojtó érzést, hogy ez őt megöli. Ez a dologtalanság.
Lilla abbahagyta az emlékezést, és kikecmergett az ágyból. Írt egy üzenetet Péternek, hogy amint tud, jelezze, mi a helyzet Gizi nénivel, majd nekiállt rendet rakni a tegnapi vacsora után. Még mindig a heverőn aludtak, a szűk helyen csak összeragadva fértek el, de Lilla ezt nem bánta. Sőt, élvezte a férfi testének állandó közelségét. A hálószobát már régen rendbe rakhatta volna, de nincs hozzá kedve. Sóhajtva elrendezte az ágyat, majd a konyhának esett neki. Porronggyal áttörölte a polcokat, majd kilépett az udvarra, hogy jól kirázza. Ekkor szólalt meg a mobilja. Lilla szokás szerint megrettent, de most csak Péter volt az.
– Szia, anyámnak semmi baja, csak kissé megszédült, és inkább csak megijedt. Most várunk, hogy néhány kivizsgálást elvégezzenek, aztán valószínűleg viszem őt haza. Ma ne várj. Szerintem most néhány napig nem megyek, rendbe kell jönnie.
– Persze, rendben. Megértem – mondta Lilla, bár egy kissé bosszankodott. Megesküdött volna, hogy Gizi néni készakarva tesz nekik keresztbe. Sejt valamit, az biztos, de mi köze hozzá? Még pár nap, aztán... Péter gyorsan letette a telefont, anyjára figyelt, Lilla meg egyedül maradt a gondolataival. A kávé elfogyasztása után úgy döntött, elég volt a lustaságból. Kényelmes ruhát vett fel, majd a kerti szerszámokkal felszerelve nekiesett az elhanyagolt kertnek. Egész délelőtt bokrokat, száraz ágakat vágott, növényeket bontott ki a gazból. A többórás kemény munkának volt is látszata. Lilla elégedetten nézett szét maga körül. Ekkor tűnt fel, hogy Gizi néni házát munkások javítják.
– Jó napot – lépett ki a kapun. – Kérnek kávét? – kérdezte a három munkástól.
– Hát, azt bizony elfogadnánk, kedves kisasszony, kezét csókolom – felelt az egyik. – De csak így, koszos kézzel, ha nem baj, mert sietünk. Ma végeznünk kell a gödör ásásával, mert holnap jön a betonkeverő autó, meg kell erősíteni a ház alapját. Csak aztán lehet javítani a beomlott falat – magyarázta.
Lilla három bögre gőzölgő kávéval tért vissza, majd kérdezgette a férfiakat, mit tudnak, mi lesz a ház sorsa. Meglepődve hallotta, hogy Péternek nagy tervei vannak. A házfal javítása után lecseréli a tetőszerkezetet, majd tetőtéri szobát épít a kislányának, mert ideköltöznek a nagyihoz. Lillának erről nem mondott egy szót sem. Csodálkozva szaladt ki a száján, hogy honnét van erre pénze Péternek, mire az egyik munkás megjegyezte, hogy már árulja a kis városi lakását, talán az lesz a pénzforrás. Sietni kell, mondták a munkások, mert augusztus végén költözni akarnak. Teljesen új lakrész lesz kialakítva Péternek és a kislányának, Gizi néni meg a hátsó részben kap egy szoba-konyhás apartmant szép új fürdőszobával.
Lilla elképzelni sem tudta, mit jelent ez, de nem merte most felhívni Pétert. Meg aztán mi közöm a terveihez? Valószínűleg semmi, ha még csak be sem avatott. Nem engedte, hogy felülkerekedjen az a rossz érzés benne, amit régebbről nagyon jól ismert. Az, hogy kihagyják mindenből. Hogy nem fontos az ő véleménye. Nem számolnak vele…
Visszament a kertbe, mert folytatni akarta a megkezdett munkát, de már csak gépiesen tett-vett, eltűnt belőle a lelkesedés, az öröm. A megmetszett fák körül kitisztította a talajt, összegereblyézte a sok hordalékot, és a kert sarkában kialakított komposztládába dobta. Nagyon büszke volt magára, mert egyedül oldotta meg a komposztáló kialakítását régi faládák deszkáiból. Még ki is bélelte egy speciális fóliával.
A nagy munka után visszarakott minden szerszámot a kitakarított kerti kamrába, majd bement a házba, hogy végre egyen valamit. Semmi kedve nem volt főzőcskézni, egy halkonzerv után nyúlt a polcon. Igazából nem volt nagy étvágya, még mindig az kavargott a gondolataiban, hogy Péter miért nem mesélt neki a terveiről. Hiszen tegnap órákig beszélgettek mindenféle témáról, csak egyről nem. A jövőről.
Hirtelen felállva fellökte a konzervdobozt, és az olajos-zöldséges lé a ruhájára ömlött. Elkeseredésében tépni kezdte magáról a ruhát, majd lerogyva a tűzhely sarkába sírni kezdett. Megállíthatatlanul folytak a könnyei. A földön ülve átadta magát az elkeseredésnek, hogy miért mindig ő, miért pont ő… Mi a baj vele?
Már csak csendesen sírdogált, amikor észlelte, hogy valaki bejön az ajtón. Péter térdelt melléje, és gyengéden átölelte az összetört kis testet, kisimítva arcából a könnyáztatta szőke hajtincseket.
– Mi történt? – kérdezte Péter, amikor Lilla már nyugodtan szedte a levegőt. Lilla nem válaszolt azonnal. Kellett még egy kis idő, hogy meg tudjon szólalni.
– Leöntöttem magam az olajos hallal – suttogta maga elé.
– De ugye, nem ezért volt az a nagy sírás? – Péter mosolyogva csókot nyomott Lilla sírástól duzzadt ajkaira, s érezte, hogy fellángol benne a vágy. Ám Lilla egy hirtelen mozdulattal eltolta magától a meglepődött férfit.
– Mit keresel itt? – kérdezte tőle, már nem ijedt, megszeppent kislányként, hanem határozott nőként. – Édesanyád mellett a helyed. Neki most nagy szüksége van rád.
– Anyámnak semmi baja, csak egy kis vérnyomás-ingadozás. Ebben a korban ez természetes, nyilván nem figyelt oda, hogy eleget igyon ebben a nyári melegben. – Péter meglepődött Lilla támadó hangján.
– Persze, kell az ereje az új, csodás életre. Itt a szomszédban. A házában. – Lilla hatásszünetet tartott, majd a férfi kérdő tekintetére megadta a kegyelemdöfést. – Veled és a lányoddal.
Péter nem tudott azonnal reagálni, Lilla gyorsan felkelt mellőle, és vizet öntött magának.
– Értem. Igazad van. Mondanom kellett volna.
– Mégis minek? Nem vagyok a jövőd része. – Lilla játszotta a sértődött kislányt, de bármennyire is tartotta magát, a hangja remegett. Péter maga felé fordította, gyengéden tenyerében tartotta a két apró, selymes kezet.
– Te mondtad, hogy elmész, vissza akarsz menni a férjedhez. Mégis mit csináljak? Néhány hét, és vége – felelte szemrehányón. – És ha én többet szeretnék? De nem adsz esélyt rá. Hogy nem mondtam a házat? A házat meg kell javítani, pénzem viszont nincs. Az is a felújítás mellett szól, hogy ha lesz itt egy külön szobája a lányomnak, az anyja nem kereshet kifogásokat, miért nem adja oda hétvégenként. Többet lehetnék a lányommal. Még gyerek, az apjára is szüksége van. Érted? Nem így terveztem, de így alakult…
Péterből dőlt a szó, és Lilla lassan megértette, hogy a férfinek van egy élete, amiről ő vajmi keveset tud. Az a néhány lopott óra, amit együtt töltöttek, nem engedett betekintést a mindennapokba. Gyerek, volt feleség, anyagi gondok. Lilla csak a széles mellkast látta Péterben, ahová olyan jó belefúrnia magát. Eggyé válni azzal, aki kedves vele, aki szerelmesen néz rá, aki becézi, kívánja. Ez nem a valós élet. Bizony nem. A valós élet nyolc nap múlva kezdődik, amikor majd megjelenik az ajtóban Dávid.
Nyolc nap. Nyolc nap. Lilla halántékán lüktetett az ér, még Péter is észrevette. Tenyerébe vette Lilla arcát, mint egy virágfejet, közel hajolt hozzá és beleszagolt. Kis virágszálam. Gyámoltalan kis bársonyvirágom. Lilla megadta magát, belesimult a férfi testébe. Szerette ezt az érzést, bár nem tudta, szerelem-e, amit érez. Péter olyan gyengéden hatolt belé, hogy észre sem vette. Még, még – suttogta, miközben a férfi hajába kapaszkodott. Péter kiáltása hozta vissza a valóságba.
– Ez fájt. Édesem, megharaptad a fülemet. Észre sem vetted? – nevetett fel Péter Lilla csodálkozó tekintetére. – Egy kisördög veszett el benned.
– Igazán színt vallhatnál, hogy mi vagyon én neked, ki vagyok én neked – incselkedett a férfival Lilla. – Édesed? Angyalod? Ördögöd? Virágocskád?
– Mindegyik. Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom – énekelt Péter, de Lilla nevetve tapasztotta be kezével a száját, annyira fals volt az ének.
– Ne viccelj velem – duzzogott színészkedve.
– Igenis a virágom vagy a kis narancs szirmaiddal, apró, kunkori leveleiddel. Bársonyvirágom.
Lilla kérdőn tekintett rá.
– A te udvarodon is van olyan kis virág. Ott a lépcső tövében. Tudod, melyik.
Lilla arca felragyogott, majd olyan kacagásba kezdett, hogy Péter azt hitte, elvesztette az eszét. Miután kikacagta magát, akkor lehetett csak megérteni, mit akar mondani.
– Az a büdöske! Klári néni mindig csak büdöskének hívta azt a virágot.
– Én kis büdöském – ölelte magához Péter, s Lilla azt kívánta, bárcsak ennek a pillanatnak soha ne lenne vége. Olyan jó, olyan szép. Olyan hihetetlen. Talán nem is valóság.
–folytatjuk–
