Mindenki azt látja, hogy hatalmas technológiai haladás van a világban, lassan tenyérrel tudunk fizetni, nem is okosórával. Csalóka fény, ami körülölel minket, mert emberi oldalon viszont hatalmas restanciáink vannak. Gyereknevelésben nehezebb dolgunk van, mint eddig bármikor. Mit tudunk tenni szülőként, hogy jó szülők legyünk? Azt mondják, hogy Novák Ferencet kell hallgatni, mert valami széles középutat képvisel abban a vadonban, ahol a különböző nevelési teóriák között mindig csak a szélen járhatunk, szakadékok felett. Mit tud Novák Ferenc (Budapest) az örömteli és a rózsaszín nevelésről?
A gyereknek is vannak céljai. Már akkor is vannak, amikor az időfogalma még más, mint egy felnőtté. Talán csak annyi a célja, hogy levegyen valamit egy polcról, amit még nehezen ér el. Később vannak olyan céljai, amelyekhez már időt rendel, mondjuk zsebpénzt gyűjt valamire. Hamar megfogalmaz olyan célokat, hogy „mi lesz ő, ha nagy lesz”, vagy közelebbi tervei vannak, mint például: „Anya, szeretnék lovagolni!” A szülő első feladata a gyerek céljaival kapcsolatban az, hogy ne kicsinyelje le azokat!
Tudjuk, hogy felnőttként, az élet súlyos realitásai alapján nehéz megállni, hogy az apa ne mondja a gyereknek: „Ugyan már! A világon alig száz emberből lett eddig űrhajós! Olyan célt fogalmazz meg, ami megvalósítható!” Az világos, hogy az apa szeretné megóvni őt a későbbi csalódástól, de ezzel most okoz neki csalódást a jelenben! Hagyni kell a gyereket, hogy azt tervezzen, amit csak szeretne, feltéve, hogy nem valami veszélyes vagy romboló dologról van szó. Ennek még az sem mond ellent, hogy a gyerek bizonyos korszakában képes akár naponta tucatnyi célt is megfogalmazni. Persze, hogy nem lesz egyszerre űrhajós, mozdonyvezető, autóversenyző és még sok minden. Akinek elveszik az álmait, annak elveszik a jövőjét is, hiszen a tervek nem a múltról szólnak.
– Amíg a családok nagyjából egyben voltak, és a dédszülő, nagyszülő, szülő, unoka ott élt egymás mellett, addig az értékek átadódtak – kezdi a beszélgetésünket Novák Ferenc. – Ez a cérna viszont mára elszakadt. A fiatalok igyekeznek minél gyorsabban elköltözni, még ha ez nagy anyagi terhet ró is rájuk. S ott maradnak egy szál magukban egy gyerekkel – ami azt is jelenti, hogy tudás nélkül vannak. Az iskola sem ad tudást a nevelésről. Ott Pitagorasz tétele és a katicabogár latin neve sokkal fontosabb, mint az élet boldog oldalaihoz kötődő tudás.
A szülők a gyerek egyéves kora körül kezdenek érdeklődni, mert addig, úgymond, nincs ezzel mit foglalkozni. A szülésre és gyerekgondozásra felkészülnek az anyukák, a gyereknevelésre nem.
– Az egyéves kor már késő?
– Soha nem késő, viszont addig is értékes hónapok szaladnak el. A szülő a gyerek egyéves korában szembesül azzal, hogy megnő a gyerek akarata. A csecsemő, aki addig egy helyben feküdt, elindul felfedezni a világot. A vágy korábban is megvolt benne, de a technikája feljavult azzal, hogy járni tud, így megtapogathatja a tárgyakat.
– Egytől hároméves korig beszélünk dackorszakról.
– A kifejezést nem helyeslem. Igazából ez a gyerek első önállósulási korszaka.
– A dackorszak miért elavult kifejezés? Régen rászóltak a gyerekre, így oldották meg a hisztit.
– A dac szó szótári jelentése: makacs ellenszegülés. Ez téves. A gyerek ilyenkor nem szembenálló, hanem tanulási üzemmódba kapcsol. Most már nagyobb térben tudja felfedezni világot, mint amikor a kiságy rácsai közül nézegetett kifelé. Ha azt a kifejezést használjuk, hogy dacos, akkor szülőként szembekerülünk vele. Nem lehet kapcsolatot építeni úgy, hogy szembenállóként tekintek a gyerekre. Felnőttkorban is csak úgy lehet javítani egy kapcsolaton, ha egymás mellé állva keressük a megoldásokat.
Novák Ferenc
– S nekünk, szülőknek van módunk arra, hogy a gyereket enyhe irányítással vezessük, és megóvjuk a bajtól. Hisz vannak „nemszabad” dolgok is, például apa slusszkulcsával nem lehet játszani, nem játszunk a gyufával és így tovább. Melyik életkorig lehet a gyereket nevelni?
– A legfontosabb szakasznak az első hat hónapot tekintem, utána a rákövetkező két és fél évet. A gyerek ezután közösségbe kerül, ekkor már más jellegű nevelést igényel. Sokan azt gondolják, hogy a nevelés rendreutasítást és tanítást jelent. Mindkettő része a nevelésnek, de a leglényegibb része a példamutatás. Van egy törésvonal a kiskamaszkorban. Ezt 12 éves korra teszik a pedagógiai szakkönyvek, de sok szülő már a gyerek 8-9 éves korában tapasztalja a jeleket. A folytonos megkérdőjelezés időszaka ez: a „miért pont én”, „miért mindig te mondod meg” hozzáállásé. Eljön az az idő, amikor a gyerek véleményformálója már nem a szülő lesz, hanem a saját kortársai.
– A szülői ráhatás tehát csak eddig mérvadó...
– Igen. Utána már minimális. Mértéke függ attól, hogy mennyire sikerül kommunikációban maradni a kiskamaszunkkal. Ez a kulcsa annak, hogy marad-e ráhatásunk a tinédzserkorban, hallgat-e ránk valamelyest. Tinédzserkorban már csak egy dolgunk van igazából. Ne szóljunk bele az ügyek nyolcvan százalékába, hogy maradjon ereje a szavunknak a fennmaradó húszban.
– Rövid videóiban sokszor a tanács része, hogy bizony az első három-öt nap nehéz lesz, aztán már javul a helyzet, csak ki kell bírni. Hogy lehet egy nevelési hibát pár nap alatt helyrehozni?
– A tekintély nem a szigorúságból következik, inkább a következetességből. A gyereknek éreznie kell, hogy szülei kompetensen, hozzáértően állnak a dolgokhoz, s érzelmeiket is ki tudják mutatni, amikor vele beszélnek. Elvetem a kőkemény „a szádat befogod”elvet, de nem pártolom a mindent megengedő pedagógiát sem. Ez utóbbi egyébként nagyon nagy károkat tud okozni. Legalább akkorákat, mint a régi tekintélyelvű nevelés. Én próbálom megmutatni a szülőknek, hogyan lehet középúton maradni a gyereknevelésben.
Az a jó, amikor a szülőnek nem okoz gondot a javítási folyamat, vagyis a kellemetlenségek felvállalása. Vallom, hogy utána rövid időn belül el tudnak mozdulni a holtpontról; a nevelési hiba kijavítása csakis a szülőn múlik.
– Többször kijelentette, hogy az anyuka idegrendszere a legfontosabb a családban. Mit ért ezen?
– Az anyának a harmóniát tudatosan fenn kell tartania, de nem csupán otthon, a munkahelyén, a hobbijaiban is. A párkapcsolat szempontjából az első három év fontos. Ilyenkor bízza a gyereket a nagymamára vagy egy vigyázóra, és menjen kettesben eltölteni egy kis időt a párjával. Az apának is adnia kell saját időt az anyának, hadd menjen el a barátnőivel kávézni. A mai fiatal anyukák nagy mennyiségű terhet visznek a vállukon. Ezért egy férfi sem mehet haza azzal, hogy halálra dolgoztam magam, és csak pihenni akarok a tévé előtt. Egy munkában megfáradt nap után az apa is fel fog töltődni a gyereke által, csak oda kell adnia magát teljesen a gyereknek.
– Apropó, apukák. Említette, hogy főleg az anyukák érdeklődnek a nevelési kérdések iránt, kliensei között 70-30 százalék az arány a javukra. Hol van az apák szerepe a nevelésben? Főleg, ha nincsenek is jelen: elválnak, külföldön dolgoznak.
– Az apa sokat át tud venni az anya terheiből, aminek eredményeképp kipihentebb, harmonikusabb nőt lát majd maga mellett. Senki nem akar egy idegronccsal együtt élni, a gyakori konfliktusok akár váláshoz is vezethetnek. Tehát az apának is ki kell vennie a részét a családi életből. Ő is szervezzen közös programot, a gyerekkel egy kiruccanást. Minden nap egy kis gondoskodás, jó szó, apró meglepetés, segítség.
– Mi a helyzet, ha a szülők elválnak?
– A gyerek számára a válás kudarc. És sajnos azt fogja továbbvinni az életben, hogy a párkapcsolat laza – nem fontos. S ez nagy tragédia. A gyerek nem lát otthon jó példát, pedig a példából tanulunk. Nagy szerepük lesz a jövőben a párkapcsolati tanácsadóknak, hogy kitartó, boldog házasságban tudjanak élni az emberek. Apa nélkül felnőni hátrányt jelent, erről a pedagógusok sokat mesélhetnének. Az empátia, sajnos, lassan teljesen eltűnik a nevelésből – és az iskolákban sincs jelen.
– Ezt is tanítani kellene?
– Tanárokat is oktatok, hogyan kezelhetik humánusan a diákjaikat. Ők elsősorban tantárgyakat tanítanak, a tananyagot sulykolják bele a diákok fejébe. Mindenki azt gondolja, hogy nálunk az anyanyelv oktatása az egyetlen tárgy, melyen keresztül humán módon empátiát lehetne tanítani. Ám ez nem így van! Ha fizikát tanít valaki, Newton törvényeit kezdhetné azzal, hogy a híres fizikus nem volt példamutató ember a tudomány terén – minden fiatal tehetséget elmart a lehetőségek közeléből azért, hogy őlordsága szebb fényben tudjon tündökölni. Ez a tanítás az empátiáról szól: nem volt szép tőle, hogy elgáncsolta a fiatal tehetségeket. Ettől kezdve Newton három törvénye sokkal érdekesebb lesz a diák számára.
Farkast kiáltok!
– Sokat foglalkozunk a gyerekek képernyőidejével, s azzal, milyen szerepet játszik az életükben a mobil, a tablet. Nagy a baj?
– Nem szeretnék farkast kiáltani, de a szülők nem igazán fogják fel, hogy mi a probléma a tablettel, a telefonos tartalommal, a számítógépes játékokkal. Ma az étteremben a másfél éves gyerek a magasított székben ülve nézi a tabletet, hogy anya meg apa meg tudjon vacsorázni. Helyrehozhatatlan károk környékén bolyongunk. A gyereknek arra van szüksége, hogy a tárgyi, háromdimenziós világgal ismerkedjen. Ehelyett ennek kétdimenziósra silányított másolatát bámulja. Így nem tanulja meg rendesen érzékelni és irányítani a tárgyi világot. A másik nagy probléma a kommunikáció sebessége. Amikor mesét mondunk a gyereknek, akkor ő a saját elméjében felépít egy képet arról, amit hall. A folyamat lassú, de a kép saját, csak az övé! Amikor viszont konzervképet kap, az nagyon gyors: sorjáznak a képek, kisütik az agyat.
– A mai rajzfilmkészítési technika ötvenszer meghaladja a hetvenes-nyolcvanas évek sebességét.
– Ezért ma a négyévesek nem szeretnek mesét hallgatni. Tíz éve el sem lehetett képzelni, hogy lesz olyan gyerek, aki nem szeret mesét hallgatni. Már érezhető ennek negatív hatása: a tízéves gyerek nem tud fejből kitalálni egy történetet. Nem megy neki az a feladat, hogy írjon három-négy mondatban egy rövid történetet.
Azt sem érti, hogy „saját fejből”. És ha a végén mégis megoldja a feladatot, kizárólag olyan szereplőkkel tudja megírni, akik léteznek már más mesékben. Nem tud újat kitalálni. És az is egy hatalmas probléma, hogy a gyerek az okoseszközzel tanul meg kommunikálni, nem az emberekkel.
– A mesterséges intelligenciával könnyebben megy a beszéd. Ma már ezt is tudjuk...
– Elveszik az a késztetés, hogy nekem kapcsolatban kell maradnom a másik emberrel, meg kell értenem a másikat. A gép nem beszél vissza, a gépet ki lehet kapcsolni. Ez a végső csapás az empátiára, mert a végén a számítógép lesz a partnere a fiatalnak.
– Ne adjunk akkor telefont a gyerek kezébe?
– Teljesen nem zárnám ki – főleg tinédzserkorban – a számítógép-használatot, bár a játékidőt jó lenne lecsökkenteni. A játékok véresek – és sok más probléma is van velük. Teljesen elvenni a telefont a gyerektől viszont nem szabad, mert azzal kizárjuk őt a közösségből. Amúgy meg ez nem csupán a tinédzserek problémája. Sok fiatal anyuka párja játékfüggő és képernyőfüggő. Mit lát otthon a gyerek? Apuka bámulja a monitort. Mit lát sétáltatás közben – vagy akár szoptatás közben? Anyuka bámulja a telefont, nem vele keresi a szemkontaktust. Ez megtöredezett kötődést hoz létre, a szülő telefonhasználata mintázhatja a gyerek későbbi viselkedését.
– A jóléti társadalom mennyire van hatással a nevelésre? Mit tartsunk a rózsaszín nevelésről?
– Abból a gyerekből, aki szüntelen csak kap, és nem ad, elkényeztetett, kezelhetetlen gyerek lesz, akinek felnőttkorára sem lesz felelősségtudata. Mikor mondom a szülőnek, hogy még a háromévesnek is lehet feladatot adni, akkor a szülő csodálkozik: „A háromévesnek nem csak az a dolga, hogy játsszon?” Pedig a hároméves már ellenőrizni tudja, hogy van-e még vécépapír-guriga a fürdőben. A szülők szó szerint leszoktatják a gyerekeket a segítségről, kiveszik kezükből a seprűt, nehogy leverjenek valamit. Az eredmény egy életképtelen, valóságot és talajt vesztett nemzedék lesz. Romlik a társadalmi kultúra. Az emberi értékek fejre álltak. Ha Los Angelesben egy nőt magunk elé engedünk a liftben, akkor kikéri magának, hogy diszkrimináljuk. Én személy szerint nem ülök le az asztalhoz, amíg a többi nő nem ült le. Én nem beszélek egy nővel úgy, hogy ő áll, én meg ülök. Azonnal felpattanok, és úgy beszélgetünk. Sajnos, ezek a normák már nincsenek jelen, nem léteznek.
