„De én akarom azt a baggert!”– kiabálja a gyerek a kirakat előtt, és lábát az aszfaltnak feszíti. A mama rángatja a gyereket – őt meg az ideg. A mellettük elhaladóemberek találgatnak: Mit csinál most? Magyarázni kezd? Rákiált a fiára, és leken neki egy pofont? Te, anyuka, mit tennél?

Ha hasonló helyzetbe kerülve – utad eredeti célját feladva – fogod az üvöltő gyereket, és hazaviszed: jól teszed. Még akkor is, ha közben esz a méreg, hogy gyenge voltál, nincs tekintélyed a gyerek előtt, dühbe gurultál, hogy teljesen tehetetlen vagy... Ne mérgelődj – a lehető legjobb megoldást választottad. Igaz, hogy a csekkeket nem adtad fel a postán, és újra le kell menned bevásárolni, viszont egy hatalmas eredményt elértél: csemetéd megtanulta, hogy a cirkuszolás nálad nem használ.

ussem-pofon-kezdo.jpg

A kislányok találékonyabbak szoktak lenni ilyen helyzetekben, gyorsan taktikát változtatnak. A fiúk jobban ragaszkodnak az üvöltéshez, de idővel ők is rájönnek, hogy hiába.

Istenem, mit tettem?!

A munkahelyeden napok óta bolondokháza van, rettegve várod, mi lesz a nőgyógyászati kivizsgálás eredménye, s ekkor a tanulókönyvben osztályfőnöki bejegyzést találsz, hogy nyolcéves fiacskád nem hordja magával a tolltartóját, tornaóra előtt leskelődik a lányok öltözőjében, a tanítókkal szemben pedig szemtelen.

– Elszakadt a cérna – mondja Viki. – Magam se tudom, hogy történt, meglódult a kezem. Pofon vágtam a fiamat, de úgy, hogy a szekrény adta neki a másikat. Az utolsó napok minden feszültsége belement ebbe a pofonba. Szegény gyerek majd hanyatt esett, a fején hatalmas púp nőtt, és rohantam vele az orvoshoz, hogy röntgenezzék meg. Amikor az orvos megkérdezte, mi történt, kis híján elsüllyedtem szégyenemben.

A pszichológusok szerint az elcsattanó pofonok közül a „tehetetlenség”-pofonok a leggyakoribbak: olyan sokáig próbáljuk megmagyarázni a gyereknek, olyan sokáig próbáljuk őt meggyőzni, hogy végül már forr bennünk a méreg...

Sokszor előfordul, hogy indulatainkat magunkba fojtjuk. Ilyenkor jelentkezik a nyakmerevség, a hát- és fejfájás, néha a fájdalom átvándorol a gyomorba, vagy szaporábbá válik a pulzusszám. Amikor „akcióra” kerül sor, a pofon vagy a popsira verés úgy működik, mint egy szelep: a méreg elszáll. Nemegyszer a gyerek sínyli meg, ha hűtlen a férjünk, árulkodós a kolléganőnk, vagy basáskodik a főnökünk...

A pszichológusok szerint az indulatok levezetése verés formájában a leggyakoribb. Csakhogy életünkben olyan sok a konfliktushelyzet, hogy reggeltől estig agresszívak lehetnénk. Az indulatok levezetésére van egy jobb módszer, amellyel megelőzhetjük a pofonokat. A belső feszültséget jól feloldhatjuk valamilyen fizikai tevékenységgel. Levihetjük sétálni a kutyust, tornázhatunk egy órát, kimehetünk kapálni a kertbe, vagy csinálhatunk bármit, amit szívesen teszünk, ami szórakoztat bennünket, és lehetővé teszi, hogy egy kis ideig egyedül legyünk.

elofizetes_uj_no_0.png

A verés szokása öröklődik

A mai anyák gyerekkorukban mindenkitől azt hallották, hogy „a megfelelő időben elcsattanó pofon használ”. A pszichológusok szerint a testi fenyítésről nehezen szokik le az a felnőtt, akit gyerekkorában itt-ott szintén megfenyítettek. Mégpedig azért, mert lelki problémát jelent számára elutasítani azt a módszert, amelyet szülei is alkalmaztak. Ezzel mintha a szüleit tagadná meg, akik végső soron tisztességes embert neveltek belőle! Egyértelműen elutasítja viszont a verést az a szülő, akit gyerekkorában sohasem vertek meg.

Ha mi sem akarjuk megverni a gyerekünket, számoljunk tízig, mielőtt felemelnénk a kezünket, vagy pedig fogjuk meg a gyereket, és tartsuk pár percig (kék foltok azért ne maradjanak a kicsi karján!). Ezután mondjuk meg neki, hogy alaposan felmérgesített bennünket, forduljunk el tőle, és egy ideig ne beszéljünk vele. Persze ez a módszer egy forgalmas gyalogjáró kellős közepén nehezen alkalmazható. Az indulatos gyereket csak olyan helyen hagyhatjuk magára őrizetlenül, ahol biztonságban van.

Haragunk ne tartson tíz percnél tovább, mert a gyerek másképpen érzékeli az időt, mint egy felnőtt. Tehát ha mérgesek vagyunk, járjunk fel-alá a szobában, vágjuk oda a tésztát a gyúródeszkához, ha éppen tésztát gyúrunk, fussunk fel a lépcsőn, vagy csapjuk be az ajtót, tegyünk valamit, ami a mérget levezeti...

Légy önmagad

A szakkönyvek lépten-nyomon figyelmeztetnek rá, hogy a gyerekekkel óvatosnak kell lenni, de azért ne féljünk: a természet jól felvértezte gyermekeinket a szülői-nevelői túlkapásokkal szemben. A meleg hangulatú otthon, még ha néha parázs vitákra is sor kerül, végső soron rendes embereket nevel fiainkból és lányainkból. Képzelje el, hogy gyereke a biciklijével váratlanul kikanyarodik a forgalmas úttestre. Mit tesz ebben a helyzetben? Villámgyorsan utána fut, visszahúzza, és ráver a fenekére. Ezt normális reakciónak tarthatjuk, ami nem hagy végzetes nyomot a gyerek lelkivilágában. Főleg akkor nem, ha féltő magyarázat követi a lehetséges veszélyekről. Legközelebb már a szülő is óvatosabb lesz, előre figyelmezteti a gyereket, és nem veszi le róla a szemét.

Ne fojtsuk magunkba természetes indulatainkat akkor sem, ha a kisiskolás szó nélkül eltűnik a játszótérről, vagy ha a negyedikes egy órával később jön haza, mint ahogy megbeszéltük. Ilyenkor nem helyes a visszafojtott indulat, a hosszúlelkifröccs. A gyerek úgyis tudja, hogy hibát követett el, és bár mentegetőzik, hogy „megállt az órája”, vagy „lemerült a mobil”, számol vele, hogy otthon „majd kap”. A szülők többsége nem beteges személyiség, nem veri agyon a gyereket. Nagyon jól teszi viszont, ha tudomására hozza, hogy idegeskedett miatta, hogy mérges azért, amiért nem tartotta be az egyezséget, hogy csalódott benne, amiért megbízhatatlan... Az se baj, ha fölemeli a hangját. Ebből a gyerek legalább megérti, hogy fontos nekünk, hogy szeretjük, hogy számunkra ő a legelső a világon. A haragos reakcióból mindezt pontosan megérti. Megzavarná, ha nyugodtan, közönyösen fogadnánk az engedetlenségét. A gyereknek mindig egyértelműen tudtára kell adni, mit érzünk, valamint hogy mit szabad tennie, és mit nem.

ussem-pofon-belso.jpg

„Csapj jó nagyot a fenekére, hogy egyszer s mindenkorra megjegyezze, ezt nem szabad”– tanácsolták nagymamáink. Ez nem egészen igaz, hiszen akkor ma csupa jó felnőtt szaladgálna a világban. Egy jókor elcsattanó pofon egy időre visszafogja ugyan a gyereket, mert jelzi számára, mit nem szabad tenni. Viszont negatív jelzése is van, mégpedig az, hogy a felnőtt nem ura a helyzetnek. Sokkal jobb módszer, ha a gyereknek elmondjuk, tettének milyen következményei vannak, s bevonjuk az okozott kár eltakarításába.

Hogyan oldjuk meg?

  • Lássunk előre
    A gyerekek impulzívak – először cselekszenek, azután gondolkodnak.
  • Foglaljuk le őket
    Gondoskodjunk róla, hogy utazáskor, várakozás közben, felnőttekkel való beszélgetés alatt legyen mivel játszaniuk (játékokkal, gyurmával, mesekönyvvel), hiszen az unatkozástól csak egy lépés a rosszalkodás.
  • Adjunk időt magunknak a pihenésre
    A szülőnek is legyen szabadideje, amikor lazíthat, elfeledkezhet a nyűgös gyerekekről. Fárad-tan jár haza a munkahelyéről? Pihenjen egy negyedórát, és csak aztán kezdje ellenőrizni a házi feladatokat.
  • Ne engedjük, hogy csemetéink a fejünkre nőjenek.
    (Pár év múlva ezt úgyse tudjuk megakadályozni.) A szakirodalom jó dolog, de a nevelésben azért a józan paraszti ész és a hatodik érzék se elvetendő.
Varga Klára
Kapcsolódó írásunk 
Cookies