A veszprémi Jankovics Éva akaratán kívül vált kétkötetes íróvá (Öngyilkos lett a fiam, Miért dobtad el az életed?).
Kétségbeesésében menekült az íráshoz, nagy fájdalmára remélt gyógyírt a betűktől, próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant: fia öngyilkos halálát.
– 2000 novemberében Krisztián fiam szíven lőtte magát. Olyan volt, mint derült égből a villámcsapás, hiszen azon a vasárnapon ugyanúgy búcsúzott el tőlem, mint máskor. Mindig mindent megbeszéltünk, hát eszembe sem jutott, hogy ilyesmit forgathat a fejében. Csak mikor utólag összeraktam az utolsó hónapok rezdüléseit, akkor döbbentem rá: fiam egy hosszú folyamat végére tett pontot. Halála után tudatosult bennem, hogy depressziós volt, amit sem én, sem a család nem vettünk észre. Amikor szakított vele a barátnője, szomorú, visszahúzódó lett, kerülte az emberek társaságát. Betört az autója szélvédője, amit máskor azonnal megcsináltatott, de most nem foglalkozott vele. A téli gumikra félretett pénzéből aranyláncot vett volt barátnője névnapjára. Mondtam neki, ez azért túlzás, mire ő azt válaszolta, búcsúajándéknak szánja. A halál gondolata foglalkoztatta, csak én nem akartam észrevenni! Halála előtt egy hónappal meg is kérdezte tőlem, mit szólnék, ha öngyilkos lenne. Rettenetesen megdöbbentem, mondtam: hogyan juthat eszébe?! Akkor ő mindenféle bolondsággal próbálta elütni a dolgot, amit én elhittem, mert el akartam hinni!
Fel sem tételeztem, hogy ez az én fiammal megtörténhet! A halála után aztán kiderült az is, hogy már kétszer próbált öngyilkosságot elkövetni. Ezt a barátai mesélték, akiket megesketett, hogy nekem nem szólnak erről.
– A fia életéről és tragikus haláláról szóló könyv megírása hatalmas önmarcangolás lehetett. Miért vágott bele ilyen embertelen feladatba?
– A temetés után hónapokig nem mentem ki a lakásból. Az volt az egyetlen öngyógyítási módszerem, hogy naplót írtam. Olyan volt ez, mintha vele beszélgettem volna. Minden gondolat, amit megfogalmaztam, neki szólt. Egy hasonló sorsú édesanyával is találkoztam. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy esetleg segíthetnék másoknak azzal, ha esetünket őszintén leírom. A könyv megjelenése után sokan megkerestek. Volt, aki azt mondta, a könyv segítségével könnyebb volt feldolgozni a gyászt, mások pedig azért kerestek fel, mert rádöbbentek, hogy az ő gyereküknél is tapasztalják a „jeleket”. Több mint hatvan család keresett fel, és megosztották velem a tragédiájukat.
– Akkor határoztam el: talán nem lenne haszontalan egy interjúkötetet is megjelentetni. Mert ezek nem egyforma esetek! Sok esetben kísérteties a hasonlóság: a gyerekek az utolsó hónapokban kerülték az emberek társaságát, visszahúzódtak a szobájukba. Állapotukat titkolták a környezetük előtt. Ha a családtagok kiejtették a depresszió szót, tiltakoztak. Később rájöttem, hogy a fiatalok nem csak depresszió miatt lesznek öngyilkosok, nem lehet mindent ráhúzni erre a betegségre. Szakemberekkel is beszéltem, akik elmondták: vannak bizony esetek, amikor semmiféle előjel nincs. Sajnos, nemegyszer a szülőket hibáztatják a gyerekük halála miatt, megbélyegzik őket, hogy valamit rosszul csináltak. Ezekről a tragédiákról őszintén kell beszélni! Ne dugdossuk az esetlegesen depressziós vagy egyéb betegségben szenvedő gyerekünket! Mutassuk meg magunkat, mert ez segíthet az elfogadásban és megértésben.
– Az interjúk során kiderült, hogy gyakran az orvosok és a pedagógusok is vétenek. Egy süket kisfiú esetében például a pedagógus nem segítette a beilleszkedését, sőt, az édesanya kérése ellenére megbuktatta a fiút, aki a rossz bizonyítvány kézhezvétele után megölte magát. Olyan esetről is tudok, amikor a fiús szülők a menyüket tették felelőssé: nem akarták elfogadni, hogy a fiuk depressziós beteg. Szerintük csak idegileg kimerült, mert a menyük – aki nem jó feleség, nem jó anya – belekergette egy adósságba. Ahelyett, hogy segítettek volna a szerencsétlen fiatalasszonynak, még ostorozták. Miután kezükbe került a könyv, tudatosodott bennük a valós helyzet. De az évek alatt annyira elhidegült köztük a viszony, hogy már nincs visszaút. A fiatalasszonyt olyan sok bántás és sérelem érte, hogy képtelen nyitni.
– Fel lehet az önvádat dolgozni?
– Nem!!! Az önvádat nem tudja az ember soha feldolgozni: amíg élek, megmarad. Mindig arra gondolok, hátha segíthettem volna. A szemem előtt zajlott le, mégsem tudatosodott bennem… Sokszor beszéltünk pedig arról, hogy Krisztián fokozottabban érzékenyebb, mint én vagy az öccse. Voltak pici problémák, amelyeken ő egy hétig őrlődött. Segítségre lett volna szüksége! Sajnos nem mindig elég, ha megbeszéljük a dolgokat. Most már tudom, hogy nem elég.
– Köszönöm a beszélgetést!
Bernád Emese
