Mitől vagyunk boldogok? Jó kérdés. Hát attól, hogy sok pénzünk van. Vagy sok barátunk. Vagy inkább sok pénzünk és barátunk, és sokat utazunk, mindent megvehetünk, amit akarunk, miénk lehet a világ legjobb pasija, legszebb és legokosabb gyereke... Jó kérdés. A végén még kiderül, hogy talán nincs is rá válasz. Mert a boldogság ritka madár, s csak elvétve pihen meg a vállunkon.
Amikor azt akarjuk, hogy gyerekünk tanuljon, azt mondjuk neki: „Ha tanulni fogsz, meglásd, sikeres leszel. S akkor majd senki se fog neked diktálni, hogy mit csinálj. Mercedesszel fogsz járni.” S ez így igaz. Ha gyerekünknek sikerül, s minden bejön, amiről álmodik, nem kell törődnie azzal, mit mond neki a főnöke, mert ő lesz a főnök. És a legújabb Mercedest is megveheti.
Azonban az, hogy gazdag lesz, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy boldog is lesz. Stephen Shapiro amerikai író-pszichológus a közelmúltban egy felmérést készített a boldogságról. Arra az eredményre jutott, hogy a legboldogabbak a spontán, a nem túlságosan célorientált emberek.
Az eredményen ő döbbent meg a legjobban. Hiszen a legtöbben olyanok vagyunk, hogy órák hosszat törjük a fejünket, melyik lépés lenne a leghelyesebb, milyenek lesznek a konzekvenciák, s vajon boldogok és sikeresek leszünk-e, ha ezt vagy azt a lépést megtesszük. S a legtöbbször arra a következtetésre jutunk, hogy bármelyik megoldást választjuk, mindig lesz valami hiba, bibi. Ezért aztán sokszor inkább nem teszünk semmit.
Pedig – ezek szerint legalábbis – nem szabad ennyit latolgatni! Nem kell mindent háromszor-négyszer meggondolni. Elég kétszer meggondolni. A sok töprengés megbénítja az embert, s a végén egy helyben topogunk. A felmérésből az is kiderült, hogy azok az emberek, akik nem tartják magukat boldognak, általában olyan célok elérésére törekednek, amelyeket nem ők tűztek ki maguk elé. Családi nyomásnak engednek például, amikor ráadják a fejüket. (Az apuka azt mondta, menjünk jogra, mert az ma a jól kereső szakma. De mivel nincs személyes motivációnk, soha nem leszünk sikeresek, a legelső akadálynál leblokkolunk.)
A konzervatívok biztosan a fejüket fogják csóválni, mikor leírjuk: nem szabad túl jó gyereknek lenni, nem szabad mindig a szülők tanácsait követni. Nagyobb az esélye a boldogságra annak, aki a saját feje után megy.
Azok az emberek az igazán nagy és sikeres emberek, akik elég könnyedséggel rázták le magukról a szülői mintákat. Igen, van az ember fejlődésének egy stádiuma, mikor ezek nagyon erősen hatnak, de attól kezdve, hogy a lélek önmagára eszmél, mélységesen mély árnyékba kell, hogy kerüljenek. Az ember önmagává válik – s ettől kezdve a maga útját követi. Sajnos, az ember általában akarva-akaratlanul is a szülői mintákat ismétli (ha az apja ivott, ő is iszik, ha az apja elvált, ő is elválik, ha az apja verte, ő is veri a gyerekét). Kevés ember van, aki ezen túl tud lépni, aki nem hordozza magában mint átkot vagy áldást a gyerekkorát.
Shapiro doktor azt mondja, hogy a boldogság kulcsa azok kezében van, akik minél több dolgot kipróbálnak, nem rettegnek minden újdonságtól. Akik nem szoronganak, ha más irányba mennek, mint ahogy az elején eltervezték. Szó, ami szó, nem szabad túl komolyan venni magunkat, tudni kell játszani a lehetőségekkel.
Legyünk egy kicsit olyanok, mint a szomszédnőm, Marika. Aki egy gyerekkel elvált, aztán negyvenéves korában megismerkedett egy fiatalabb férfival, és gyereket szült neki. S ma a világ legboldogabb anyukája és felesége. Azt mondja: „Én nem sokat töröm a fejem. Először cselekszem, azután várom, hogyan sül el az egész. S eddig minden jól alakult.” Ez persze nem azt jelenti, hogy hagynunk kell, merre sodor bennünket az élet. Elsősorban ismernünk kell magunkat, tudnunk kell, mit szeretünk, mi érdekel bennünket, milyen embereket kedvelünk, milyeneket nem.
Ha ismerjük magunkat, akkor fütyülhetünk a célokra. Mert ha szemellenzősen törtetünk a célunk után, megszűnik perifériás látásunk, és elmegyünk a világ szépsége – és lehetőségeink mellett. Amit azután egész életünkben sajnálhatunk. Barátnőm, Ilonka gyerekkorában állatorvos akart lenni. Állatokat akart gyógyítani, semmi mást. Aztán az utolsó pillanatban gondolt egyet, és kilencedikben közgázra jelentkezett. „Ha elgondolom, hogy ha mereven ragaszkodtam volna eredeti célomhoz, valóban egy elefánt ketrecében élem le az életem. Én, aki a kutyám körmét se bírom lenyírni! Áldom az eszemet, hogy a hirtelen jött mániámhoz ragaszkodtam!”
S hogy mi ebből a tanulság? A szenvedélyes érdeklődés mindig jó iránytű. Érdemes figyelni rá.
Az emberek nagy része úgy hiszi, a pénz – a sok pénz – birtoklása a „beugró” a boldogsághoz. Tévképzeteink vannak ugyanis a gondtalan életről. Pedig amikor irigyeljük valakinek a pénzét vagy az életstílusát, akkor légvárakat építünk. Olyan adalékokat adunk hozzá az irigyelt személy életéhez, ami a saját életünkből hiányzik. „Milyen jó neki, mert Mercedesszel jár!” S azt hisszük, mindenben ő a nyertes, pedig a Merecedeses is ugyanolyan gondokkal küzd, mint mi, neki is hoz négyest a lánya, megbetegszik rákban az apukája, csőfakadás van a lakásában, megcsalja a felesége. Az ember a Mercedesben is csak ember marad, nem vedlik át angyallá.
A pénz valahogy hidat képez a valós életünk és a lehetőségek birodalma között, ami persze fantáziákkal van tele. Akinek pénze van, az bármikor beteljesítheti az álmait. Akinek viszont nincs, attól el van zárva a lehetőségek birodalma. Legalábbis így képzeljük.
Mi, nők úgy gondoljuk: milyen boldog lehet X. Y., hiszen bármelyik ruhát megveheti a kirakatból. A nőket fogva tartja a vásárlás és a szerzés mámorító élménye – ehhez kötik elsősorban a boldogságot.
Nem véletlen, hogy egy egész iparág épül önmagunk kényeztetésére. Nem a drága holmit vesszük meg ilyenkor, hanem önmagunk szeretetét. A kényeztetés a szülő–gyerek kapcsolat korai szakaszához köthető leginkább: ekkor tanulja meg a gyerek, hogy szerethető lény, sőt, hogy kiváltságos: ő az egyetlen, aki számít.
Amikor az ember felnő, rájön, hogy ezt az érzést ő is megadhatja önmagának, így a vásárlással konkurencia és fenyegetettség nélküli, biztonságos világot veszünk, ahol a központ mi magunk vagyunk.
Nemrégiben kolléganőnk riportot készített az egyik fővárosi, drága butikban. Az eladónő megmutatott egy polcot, ahova egyik állandó vevőjük ruhakölteményeit pakolják fel. A gazdag hölgy, aki válófélben van, minden héten vesz magának egy szép ruhát. Aztán ott hagyja a polcon. Nem a ruha kell neki, hanem az a mámorító érzés, hogy testét-lelkét selymekkel kényeztetheti. Ettől boldog: a tudattól, hogy ilyen szép ruhákkal kedveskedhet magának. Mert megérdemli, hisz amúgy oly kevés boldogság jut neki osztályrészül.
Bárki is tiltakozik ellene, a középpontban lenni igenis jó, onnan kikerülni pedig rossz. Ugyan mi más is lehetne szörnyűbb érzés, mint amikor az egyetlen szeretett lényből átvedlünk másodlagosan fontos szereplővé? Amikor apu egyetlen kislánya mellé érkezik egy trónbitorló, amikor a munkahelyünkön vetélytársunk akad, vagy életünk nagy szerelme már mást szeret. Kiesni a pikszisből – régen így mondták. Ezt az érzést senki nem szereti, mégis ismétlődően szembesülünk vele.
Lényegében életünk minden nagy problémája e köré csoportosul. Mindenki szeretne valakinek a legfontosabb lenni a világon, és a barátságok kezdeti, őszinte szakaszá-ban pontosan ezt érezzük: barátnőnk számára mi vagyunk a legfontosabbak. Szerelmünk számára mi vagyunk a legértékesebbek. A kamaszkor után a felnőtt élet már kicsit ridegebb – fontosabbá válik a pénz, a versengés, elvékonyodnak az intimitáskötelékek. Az elvesztett ártatlanság és közelség pótlására pedig a legjobb a kényeztetés: ekkor a kiváltságosság érzésének eléréséhez bizonyító erejű tárgyakat veszünk.
Miért okoznak boldogságot a luxuscikkek? Azért érezzük azt az eufórikus boldogságot luxuscikkek megvételekor, mert egyrészt kényeztetjük magunkat vele, másrészt a szerzés pillanatától kiváltságosan hozzánk tartoznak. Bár mindössze illúzió, hogy például egy parfümöt csak mi vásárolhatunk meg, mégis amikor magunk köré fújjuk, úgy érezzük, hogy különlegesekké válunk. A tárgy a megszerzés pillanatában énünk részévé válik, és ugyan ki ne szeretne inkább egy méregdrága Gucci táska lenni, mint egy kopott műbőr szatyor?
Szerencsére azonban nemcsak a tárgyakkal, intim kapcsolatainkkal is azonosulunk. Amikor az ember kimondja a nevét, akkor egy sor más dolgot is hozzákapcsol, ami fontos neki. Amikor családos emberek önmagukról beszélnek, az „én” szócskában benne van a házastárs és a gyerekek is.
Az életnek két fontos dimenziója van: a hatalom és az intimitás. Bár a társadalom elvárja, hogy a férfiak a hatalom, a nők az intimitás területén éljék ki magukat, a valóságban mindkét nem igényli a létezés mindkét vetületét. A pénz egyértelműen a hatalomhoz köthető, de egyoldalúvá teszi az életet, igazán sikeres ember csak az lehet, akinek mind a két dimenzióból jut bőven. Azaz: a pénz is boldogít, de a barátság még inkább! Nézzük csak meg a sztárokat. Hiába van rengeteg pénzük, hírnevük, a kínok kínját állják ki, hogy szerető társra leljenek.
A tanulság? Legyünk bármilyen alacsonyan, vagy szálljunk éppen a fellegek felett, a mennyország mindig épp csak egy karnyújtásnyira van. Gyakran az egész életünket abban a tudatban éljük le, hogy „ott” mindig jobb, mint „itt”. Aztán eljutunk „oda”, és rájövünk, hogy ennél még magasabbra vágyunk – és így tovább.
Talán ezért nem tudunk maradéktalanul boldogok lenni. Csak pár pillanatra.
