Ez a történet most nem azokról az utazókról szól, akik luxuskörülmények között járják az üdülőhelyeket, csordultig tömött bőröndökkel, ötcsillagos szállodákban megszállva. Nem. Ez a történet egy lányról szól, aki egyetlen hátizsákkal, sokszor a reptéren alva, nyakába vette a világot.
Polák Viktória világéletében érezte, hogy neki nem elég az átlagos emberek átlagos élete. Már gyerekkorában is nyughatatlan maximalista volt, akit nemcsak a tudásvágy hajtott, de az utazás is. Viki meg akarja ismerni a világot, bakancslistát vezet azokról a helyekről, amelyeket látni szeretne. Abban reménykedik, hogy egyszer meg is találja a számára legtökéletesebb vidéket, ahol majd le is telepszik.
(Fotó: Dömötör Ede)
Polák Viktória (21, Párkány) szlovák anyanyelvűként jött a világra. Tanulmányait is szlovák nyelven kezdte meg a párkányi szlovák alapiskolában. Tizennégy éves korában elhatározta, hogy mindenképpen szeretne megtanulni magyarul.
Beadta hát jelentkezését a budapesti szlovák tanítási nyelvű gimnáziumba, ahol 2019-ben meg is kezdte tanulmányait. Gimnáziumi évei alatt anyanyelvi szinten sajátította el a magyar és az angol nyelvet, melyekből aztán nyelvvizsgát is tett.
Az érettségi után a Budapesti Corvinus Egyetemen nemzetközi tanulmányokra jelentkezett, melyet jelenleg is végez angol nyelven, valamint az Ostravai Egyetemen levelező tagozaton tanul spanyol bölcsészetet.
Vikit gyerekkora óta ismerem. A nagyszüleink és valamikor az édesanyáink szomszédok, sőt nagyon jó barátnők voltak. Az már csak hab a tortán, hogy édesanyját Erikának hívják, akárcsak az enyémet, édesanyja öccsét Lászlónak, ahogy az én nagybátyámat is, őt magát pedig Vikinek, mint engem. Van köztünk azonban egy különbség: amíg én magyar ajkúként láttam meg a napvilágot, ő szlováknak született. Mégis tökéletesen beszél magyarul. Nemhiába – Viki tizennégy éves korában elhatározta, hogy mindenképpen megtanulja a nyelvet.
‒ Miért tartottad olyan fontosnak, hogy Szlovákiában megtanulj magyarul?
– Szlovák alapiskolában kezdtem meg a tanulmányaimat. Semmit nem tudtam abban az időben magyarul, pedig a határ mentén élek Párkányban, tehát felvidéki vagyok. Így ciki volt számomra, hogy egy szót sem értek a határországunk nyelvéből. Mondtam a szüleimnek, hogy szeretnék megtanulni magyarul, ezért Magyarországon fogok középiskolába járni. Ki is választottam a Budapesti Szlovák Gimnázium és Kollégiumot.
A Kanári-szigeteken
‒ Ha jól sejtem, az volt az elképzelés, hogy az órák, ahogyan már megszoktad, szlovákul lesznek, de a folyosón és az utcán magyarul kell majd beszélned.
– Igen, pontosan így képzeltem el. Csakhogy a valóság nem ez volt. Azt vettem észre, hogy az oktatók is magyarul beszélnek hozzánk, s úgy éreztem, én vagyok az egyedüli, aki semmit sem ért magyarul. Emlékszem, el is sírtam magam, hogy inkább hazamegyek, mert kizárt dolog, hogy én valaha megtanuljam ezt a nyelvet.
‒ Végül mi vett rá arra, hogy maradj?
– Gyűlölök kudarcot vallani, és a félmunkáért sem vagyok oda. Ha valamit elkezdek, azt be is fejezem. Nekiültem hát a nyelvtanulásnak. Magyar könyveket olvastam, magyar barátokkal jártam szórakozni, és folyamatosan tanultam, míg végül el nem értem a beszélt nyelvi, majd az anyanyelvi szintet. Ez valamivel több mint fél évembe telt. Rájöttem, hogy szeretem ezt csinálni, és van érzékem a nyelvekhez. Még abban az évben kaptam a szüleimtől karácsonyra egy angol nyelvleckés képzést, természetesen magyar oktatóval.
A kínai Nagy Falon
‒ Tehát, ha jól értelmezem, fél év alatt sikerült nemcsak magyarul, de angolul is megtanulnod?
– Igen, ráadásul még abban az iskolai évben kezdtem el tanulni spanyolul is. 2020 januárjában jártunk, épp kezdte felütni a fejét a koronavírus-járvány. Édesapámmal akkor utaztunk Barcelonába. Annyira elvarázsolt a környezet, hogy elhatároztam: megtanulok spanyolul. El is kezdtem online tanulni, majd augusztusban ismét Spanyolországba utaztam. A pandémia miatt kint is ragadtam három-négy hónapra. Ha pedig már így történt, beiratkoztam egy nyelviskolába.
‒ Vagyis 2020 augusztusától nagyjából 2021 januárjáig Spanyolországban éltél, miközben a világ teljesen kifordult önmagából. Hogyan tudtad közben a középiskolát is csinálni Budapesten?
– Augusztusban voltam kint, de szeptemberben még haza tudtam jönni. Októberben utaztam ki megint, amikor aztán már kinn is ragadtam. Szerencsém volt, mert akkoriban online oktatás folyt az iskolákban, így mindig be tudtam csatlakozni az órákra, tehát párhuzamosan tudtam végezni a nyelvsulit és a gimit is. Kint töltöttem a karácsonyt és a szilvesztert. Nagyon jól éreztem magam. Rengeteg programon sikerült közben részt vennem. Voltam városnézésen, paellafőzésen (rizsalapú egytálétel, melyet hússal, hallal vagy tengeri gyümölcsökkel tálalnak – a szerk. megj.), megismertem a spanyol és a katalán kultúrát, és mindezt elképesztően érdekesnek találtam.
Rájöttem, milyen nagy és színes a világ, és mennyi mindent érdemes megismernünk benne. Amikor véget ért ez a kalandos utazás, és visszakerültem az iskolapadba, már tudtam, mit akarok az élettől: nyelvész és világutazó szeretnék lenni.
‒ Azt már tudjuk, hogy megtanultál anyanyelvi szinten spanyolul, magyarul, angolul, de gondolom, nem állsz meg ezeknél. Milyen nyelveket tanultál még az évek során?
– Tekintve, hogy a Budapesti Corvinus Egyetemen nemzetközi tanulmányokat tanulok angolul, valamint az Ostravai Egyetemen spanyol bölcsészetet csehül, szükségem volt a magas fokú nyelvvizsgákra ezekből a nyelvekből. Az Ostravai Egyetemen végzett tanulmányaimhoz ráadásul az is kellett, hogy megértsem a latint és a katalánt, valamint a lengyelt. Idén pedig elkezdtem oroszul és arabul tanulni, mindkettőt helyi oktatók segítségével online, amelyeket majd egy utazás során szeretnék tökéletesíteni, a tervek szerint még idén karácsony előtt.
(Fotó: Dömötör Ede)
‒ Beszélj egy kicsit nekünk az utazásaidról, mert te ugye nem úgy utazol, ahogyan azt a legtöbb kiránduló teszi. Nem luxusszállodákba mész barátokkal vagy családtagokkal, hanem egyedül veszed nyakadba a nagyvilágot. Mi alapján választod meg az úticélt?
– Azt tudni kell rólam, hogy egy ösztöndíjas egyetemista vagyok, mindössze annyi jövedelemmel, amit a nyáron megkeresek magamnak. Tehát, ha utazom, akkor csakis minimális pénzből. Sosem tudom előre, mi az úticél. Ez mindig attól függ, hogy hová tudom a lehető legolcsóbb repjegyet megvenni. Ezenfelül nagyon tudatos vagyok, mindig igyekszem kevés pénzből megoldani az éjjeli szálláshelyemet. Előfordult már az is, hogy a reptéren vagy egy parkolóban aludtam, de vadkempingezni is szoktam.
‒ Melyik volt számodra a legemlékezetesebb utazás? Milyen kalandokat éltél át?
– Van egy ismerősöm, Lehel. A barátnője Thaiföldön él. Szerette volna meglátogatni, ezért vele tartottam. Először Pekingbe repültünk, ott megmásztuk a kínai nagy falat, majd másnap továbbutaztunk Thaiföldre. Lehel két hetet töltött a barátnőjénél, amíg én a saját utamat jártam. Megtudtam, hogyan lehet elefántokat mosni és etetni, és miként készítenek elefántürülékből papírtartót. Azóta ebben hordom az útlevelem. (Mosolyog.) Lehellel együtt utaztunk haza. A járatunk Bankokból indult Pekingbe, de a gép hirtelen kilencvenfokos fordulatot vett, és egy ismeretlen kínai városban landoltunk. Szerencsére minden utasnak biztosítottak szállást, majd másnap visszavittek a reptérre, de mire odaértünk, lekéstük az összes európai járatot. Végül három nappal később értem haza a tervezettnél.
‒ Édesanyád nem lett rosszul, amikor megtudta, hogy a gépetek korábban landol?
– Van egy applikáció a szüleim telefonján, amelyen keresztül a mobilom helyadatai alapján követni tudják, éppen merre járok és hová tartok. Amikor a kapitány szólt, hogy egy másik városban kezdjük meg az ereszkedést, tudtam, hogy anyu az infarktus szélére fog kerülni. Az utazásaimhoz mindig veszek egy eldobható SIM-kártyát, amelyikre csak annyi pénzt teszek, ami pontosan fedi az ott-tartózkodásom idejét. Egy ilyen kártyáról küldtem el anyunak az utolsó üzenetemet, mielőtt végleg elfogyott volna róla a keret. Ezután három napig nem hallott felőlem, de tudta, hogy jól vagyok.
‒ Mi van akkor, ha nem áll a rendelkezésedre telefon, hogy helyzetjelentést adhass magadról?
– Ilyen esetekre is van egy megoldásom. Az első embertől, aki szembejön velem, kérek egy telefont, hogy tudjak írni a családomnak.
Persze fennáll a veszélye, hogy nem én, hanem valaki más ír a nevemben, ezért van egy biztonsági szó, amit csak a legközelebbi hozzátartozóim ismernek. Ezzel a szóval írom alá az üzenetemet. Innen tudhatják, hogy tényleg én üzentem nekik.
‒ Ha nem a reptéren vagy más egyéb helyen töltöd az éjszakát, akkor hol szoktál megszállni?
– Általában hostelekben, ezek ugyanis a legolcsóbb szálláshelyek. Általában öt-tizenöt euró között már találni szobát egy éjszakára. Volt már, hogy harminchatan aludtunk egy szobában. Fontos számomra a biztonság, ezért általában olyan hostelt választok, melyhez kulcsra zárható kisszekrény is tartozik. Ezekben a szekrényekben szoktam tárolni a ruháimat. A tényleges értékeim – mint a pénztárcám, az útlevelem és hasonlók – mindig rajtam vannak a ruha alatt.
‒ Bármennyire is igyekszel kiválasztani, hogy a lehető legbiztonságosabb hostelben alhass, és bármennyire is bátor vagy, a hálótársaidat nem te válogatod. Volt már részed olyan szituációban, amikor féltél?
– Igen. Épp a cseh felsőfokú nyelvvizsgámra készültem, ezért egy nappal előtte felutaztam Prágába, hogy kipihenten tudjak majd részt venni a vizsgán. Le is foglaltam egy kapszulás hostelben a szállásomat. Mellettem egy brit fickó kapott helyet. Teljesen lerészegedett, s agresszívvá vált. Szétverte a hostelt. Próbáltam felhívni a recepciót, de nem volt éjszakai szolgálat. Tárcsázhattam volna a rendőrséget is, de attól tartottam, hogy meghallja, és még agresszívabbá válik. Nagyon féltem. Ott zokogtam a szobámban, arra várva, hogy elfáradjon. Végül eljött a reggel. Kipihent ugyan nem voltam, de a vizsgát azért megcsináltam.
Thaiföldön
‒ Azt mesélted, hogy hátizsákos utazó vagy. Minden, amit magaddal viszel, belefér a hátizsákodba és felvihető a repülőgépre, vagyis mindig tudatosan kell pakolnod. Áruld el, mi mindent szoktál magaddal vinni?
– Az utazásaim előtt alaposan megnézem, hogy a célállomás melyik éghajlati övben található, mennyire csapadékos, és milyen időjárás várható. Eszerint csomagolom a ruhákat. Az első és legfontosabb azonban az elsősegélycsomagom. Zuhanyzópapucsot is mindig viszek magammal, mert sosem állnék meztelen talppal a hostelek tusolójába. Nagyon fontos, hogy legyen nálam esőkabát is. Általában nem ruhákban, hanem komplett szettekben gondolkodom.
Összeállítok nagyjából három-négy szettet, amelyek egymással is kombinálhatóak. Ezek alkotják az ott-tartózkodásom teljes ruhatárát. A legfontosabb, hogy mindig legyen nálam hosszú és rövid ujjú póló is, illetve az éghajlati övnek megfelelő cipő. Inkább túlélőcsomagnak hívom a táskámat, mint poggyásznak.
‒ Mindig egyedül utazol?
– A legtöbbször igen. Évközben az egyetemen rengeteg emberrel vagyok körülvéve. Nagyon sok barátom is van, akikkel gyakran találkozom. Májustól szeptemberig pedig a családi vállalkozásban dolgozom turistacsoportokkal. Egyszóval rengeteg ember vesz körül nap mint nap. Sok a zaj és a pörgés az életemben. Amikor utazom, csendre vágyom. Ez az én szabadságom: amikor csak én vagyok és az előttem kibontakozó világ.
‒ Még egy kérdésem maradt. Ha mesélned kellene valamiről, ami a leginkább meglepett valamelyik utazásod során, akkor mi lenne az?
– Biztosan nem erre a válaszra számítasz, de a számomra legmeglepőbb dolgot Dél-Koreában és Japánban láttam. Ott az emberek nem lopnak! Ha például egy étteremben leteszed az asztalra a telefonodat és a pénztárcádat, majd elmész a mosdóba, ugyanúgy ott fogod találni a személyes tárgyaidat, mikor visszaérsz. Ez számomra hatalmas meglepetés volt. A másik érdekesség, hogy a boltokban gyakran csak önkiszolgáló kasszák vannak. Nem áll ott biztonsági őr, sem személyzet, mert az emberek becsületesen beszkennelik maguknak az árut, és ki is fizetik. El tudod mindezt képzelni nálunk?! Én nem. Azt hiszem, a legnagyobb tanulság, amire rájöttem az utazásaim során, hogy a világ sokkal jobb hely annál, mint amilyennek mi ismerjük...
