A gravitáció lefelé, a szembejövő út ereje pedig előre húz. Néha rákapcsolok, kihajtom magamból a maximumot, így mire hazaérek, patakokban folyik a hátamról a víz. (Miért nem a zsíííír?! Nem is értem.)
Az ég megremeg, a föld megreped a ránehezedő súly terhe alatt. Bumm-bumm. A madarak riadtan keringenek a fák körül, veszélyt éreznek. A döngés végigsüvít az utcán, bekúszik fülbe, udvarba, még a régi faablakok zárt üvegtáblái is beleremegnek. Nincs menekvés. Égszakadás, földindulás? Elszabadult az elefánt a réten tanyázó cirkuszból? Nem, semmi ilyesmi nem történt. Csak futni mentem.
Én, én, aki soha semmi ilyesmit nem csináltam! Pár hónappal az ötvenedik szülinapom előtt. Valamit kellett magammal kezdenem, hisz hosszú hetek óta nem vagyok önmagam, s bár már életem során sokszor tornáztam vissza magam a szakadék széléről, most semmi sem segített. Úgy éreztem: vagy történik valami, ami kimozdít ebből az áldatlan helyzetből, vagy... Nem is tudom. Szóval egy méla őszi hajnalon felhúztam a cicanadrágos, kinyúlt trikós szettemet és a több mint tízéves sportcipőmet – s futni kezdtem. Futni. Jó vicc.
Alig volt mögöttem az első száz méter, elkezdtem nevetni. A hangos kacaj – több hónapnyi sírás után – gejzírként tört elő belőlem. Testem önálló életre kelt. Már jó ideje tudatában vagyok annak, hogy az elmúlt években kilós zsírok tapadtak rám, s most kiderült, hogy ezek remegni tudnak és recegni! Minden egyes lépésemnél külön életet éltek, fel s le táncoltak, miközben elváltak a hastájékomtól és a derekamtól. A combomról se feledkezzünk meg, kiderült, hogy a narancsbőröm alatt hívatlan vendégként megbújó zsírtömeg igencsak jóban van a gravitációval. Így aztán minden egyes földre érkezés után úgy éreztem magam, ahogy a szkafanderes holdjárók érezhették magukat a Holdon járás közben. Bumm-bumm.
Ám én csak futottam tovább (ami eufemizmus, mert inkább csak vonszoltam a testemet), de a mosoly akkor sem tűnt el az arcomról. Ilyen nincs! – kacagtam, miközben igyekeztem kiszuszakolni magamból a szuszt a következő lépésekhez.
Nem, kisanyám, nem adom fel, nem olyan fából faragtak engem. A mellettem elhaladó autósok, kerékpárosok egy lökött nőt láttak, aki az út közepén vonszolja magát, s néha-néha felkacag. Hát, Istenem! Néhanapján megbolondul az ember.
Azóta szinte minden reggel kocogok. Futásnak még nem nevezném, de azért odafigyelek a légzésre, meg persze a lábam alá is nézek, mert hajlamos vagyok kőre lépni és elesni. Az pedig kinek hiányzik?! Néha rákapcsolok, kihajtom magamból a maximumot, így mire hazaérek, patakokban folyik a hátamról a víz. (Miért nem a zsíííír?! Nem is értem.) Már ismerek minden követ, tudom, hová léphetek bénázó lábammal. A fekete kutyus a sarki házban mindig megugat, felhívva az utca kutyatársadalmának figyelmét egy bolygó hollandira, aki arra ítéltetett, hogy úttalan utakon bolyongjon örökké. Mindenesetre nagy csaholás kísér, hisz kutyának ugatás a dolga. Köszönöm, Drága! – intek a fekete négylábú felé.
Befordulok a tó mellett, elhaladok egy kisbolt előtt. A kora reggeli órákban hozzák az árut, így egy darabon kerülgetem az autókat, majd a szemétlerakat mellett végre kiérek a nyílt mezőre. Körülnézek, sétálok pár lépést, s mielőtt visszaindulnék, magamba szívom a felkelő nap sugarát, a nyárvég melegét, a végtelen csendet. Visszaindulok a jól ismert útvonalon, igyekszem a maradék erőmet beleadni az utolsó méterekbe. Mi értelme van? Nem tudom. Harminc perc az életemből, de sok napomnak ez az egyetlen értelmes időszaka, mikor tisztán áramlanak a gondolatok a fejemben. Nem járnak érzelmi vitustáncot, ezért aztán sok mindenre rádöbbenek, hogy mi miért történt, minek mi lett a következménye, panelekbe rendeződnek bennem a rég ki nem mondott dolgok.
Ez a harminc perc elsősorban az elmémnek életmentő. Nincs nálam mobil, se okosóra, amivel mérhetném a teljesítményemet, a pulzusomat, miegymást, nem igazán érdekel, milyen hosszú távot teljesítek. Nincs szuper sportszerkóm, izzadásnyelő csodatrikóm. Abban a kék pamutpólóban szeretek futni, amelyet anno hat évvel ezelőtt a középiskolai osztályomtól kaptam. A hátára az van nyomtatva, hogy ANYU II. O. Kedves emlék, ragaszkodom az ilyesmihez. Most döbbenek csak rá, hogy talán a felirat miatt vigyorognak rám olyan intenzíven a reggeli bicajosok. Volt egy bácsi, aki úgy bámult, hogy majdnem lefordult a rozoga kerékpárjáról. (Reggel hétkor, ugye, még nincs nyitva a kocsma...? Csak kérdem.) Az ANYU felirat lehetett az oka, he-he.
Van célom. Holnap is szeretnék futni és holnapután is. Bár nagyon gyenge lábakon áll a kitűzött célpont, de amikor az ember egy nehéz időszakon megy keresztül, mindenbe belekapaszkodik, ami megmozdíthatja. Azáltal tudatosul bennem a saját létezésem, hogy reggel keresem a futócuccomat, felcsatolom a bal térdemre a bandázst, s még a lépcsőházban elvégzem a bemelegítő gyakorlatokat.
Nem fogok közhelyeket durrogtatni, hogy csak körül kell nézni, megtalálni az élet értelmét, hiszen ajándék az ittlétünk. De! Futás közben érzem minden porcikámat, minden mozdulat az én döntésem, koncentrálok, hogy egyik lábam után következzen a másik; és bár nagyon banális dolognak hangzik, de én pont ebből érzem, hogy élek. S holnap is szeretném ugyanezt érezni és holnapután is. Ma már nem röhögöm szét magam, mikor megérzem a hasamon a zsírpárnák táncát. Elfogadtam, hogy ez van, ők hozzám tartoznak. Jönnek velem minden futásnál, néha jól megizzasztom őket, csak úgy kapaszkodnak a drágáim. A futástechnikám is javult annyit, hogy ne elefántként hasítsam fel az utca kövét. Mosolyogva vágok neki reggelente annak a néhány – életmentő – kilométernek. Szeretek futni.
A csi-futás: praktika
A csi a kínai orvoslásban az életerőt jelenti. A csi-futó hagyja, hogy futás közben az életenergia átjárja a testét. A csi-futást tanfolyamon lehet megtanulni, akár egynaposon is; és azoknak segít, akik szeretnének fájdalom nélkül futni, s nem akarnak lesérülni, vagy épp nem szeretnék, ha később a térdük bánná a nagy nekibuzdulást. A módszer színtiszta futótechnikát tanít, hogy nagyjából úgy tudjunk futni, mint mikor még kisgyermekként szaladgáltunk a játszótéren. A tanfolyam kiváltképp azoknak ajánlott, akik utoljára tesiórán futottak.
A csi-futást Danny Dreyer amerikai ultrafutó fejlesztette ki (könyve, a ChiFutás magyarul is megjelent), alapja pedig a tajcsi egyik fő elve, a vattába csomagolt acéltű. A hangsúly a központból, a core-ból* indított futás megtanulásán van, azon, hogy futásunk minél kevésbé függjön a lábainktól. (Futás közben inkább legyünk vattába csomagolt acéltűk.) (*Core: törzsizomzat, a gerincet és a hasüreget stabilizáló izomcsoport.)
Futásunkat itt nem a lábunk vezérli – futásunk a core-ból kiinduló robbanékony mozdulatok sorozata. Ezek kíméletesek a testhez, mintha puha vattába lennénk csomagolva. A tanfolyamon megtanuljuk a helyes testtartást: az acéltű-stabilitású core, a törzsizomzat a futás súlypontját adja, amihez képest a lábak, karok a vatta könnyedségével, lágyan mozognak. A legnehezebb talán a lábak „kikapcsolása”, az enyhe sarokemeléssel és a láb hátralendítésével való futás. A sarok helyett a talpközépre való érkezést szintén nehéz megszokni.
