Ha azt mondom: Svájc, valószínűleg mindenkinek a piros alapon fehér svájci kereszt, az Alpok, a havasi gyopár, a síelés, a tiszta hegyi levegő, az alpesi tájon legelésző tehenek, a jófajta sajtok és finom tejcsokoládé, a pontos órák, a svájci bicska, a titoktartásukról híres bankok, a politikai semlegesség és a jólét jut az eszébe.
A svájci képeslapok gyönyörű tájakat mutatnak, a prospektusokban muskátlival díszített takaros házakat, a turistákból élő boltokban svájci zászlós pólókat, sapkákat, bicskákat, kisebb és nagyobb kolompokat látunk (amelyeket egyébként hiába keresünk a teheneken, mert csak akkor „viseli” a sorban az első szarvasmarha, amikor tavasszal kihajtják őket)… De vajon milyen a hétköznapokban ez a tejjel-mézzel folyó Kánaán?
Svájcban nagyon adnak a tisztaságra. Bármerre járunk, nincs derékig érő gyom, az utak mentén szemétlerakat. A városokban, községekben példás a rend, egyetlen elhanyagolt kiskertet sem látni. Rendelet mondja ki, hogy mindenki köteles tisztán tartani a portáját. (A tömbházak körüli zöldterületet pedig a házmester tartja rendben.) Ha valaki mégis megfeledkezne a fűnyírásról, a községi alkalmazott lenyírja a füvet, a hanyag háztulajdonosnak pedig kiküldik a számlát.
A kiskertekben rengeteg virág nyílik, akárcsak a városok, községek parkjaiban, kis virágágyásaiban. És senkinek sem jut eszébe, hogy letépje a köztereken nyíló virágokat! Sőt, még arról a parcelláról sem lopják a virágot, amelynek a szélén az áll, hogy „Blumen selber schneiden”, azaz: Mindenki maga vághat virágot. Aki virágot vág, a pénzt az odarakott kis „kasszába” dobja.
Persze, itt is akadnak olyanok, akik fittyet hánynak az írott és íratlan szabályoknak. Csakhogy ezt a hatóságok nem hagyják annyiban. Ottjártamkor (tavasszal) az egyik helyi lap arról számolt be, hogy a szemetelőknek figyelmeztetésképp sárga kártyákat osztogatnak, nyártól viszont már büntetést kell fizetniük, ha rajtakapják őket, hogy a földre hajítják a szemetet, a cigarettacsikket, köpdösnek az utcán, vagy nem szedik össze házi kedvencük ürülékét. Mellesleg a háziállatok többségének jól mehet a sora. A macskák fényes szőrűek és általában elég kövérek. Ha a gazdik nyaralni mennek, kedvenceiket a távollét idejére rábízhatják egy kutya- vagy macskapanzióra.
A házak takarosak, nem hivalkodóak. Egyetlen rikító színű épületet sem láttam: sem a lakóházak, sem a kis üzletek között. A múltat tisztelik, a kis községekben is akad több száz éves épület. Ezeket is lakják vagy más célokra használják. Van elég játszótér, és talán mondani sem kell, hogy ezeket is „puccban” tartják.
Errefelé természetes a szelektív hulladékgyűjtés. A műanyag ásványvizes és üdítős flakonokat a boltokban adják le, az üres üvegek konténerbe kerülnek, szín szerint osztályozva. A papír gyűjtőhelyre kerül, és a háztartásban használt olajat is vissza lehet vinni – biodízel készül belőle. A szerves hulladékot is begyűjtik, a község komposztálja. A svájciak egyébként nem fix szemétdíjat fizetnek, hanem a községek szemeteszsákjait (esetleg bélyegeit) vásárolják meg. Mivel ezek drágák, a polgárok azon vannak, hogy minél kevesebb kidobnivalót (csomagolóanyagot) vigyenek haza. A használt ruhákat, cipőket külön konténerekbe dobják, ezek a rászorulókhoz kerülnek, akárcsak a gyűjtőhelyen leadott használt bútorok vagy az eladásukból származó bevétel.
A csomagolásokon háromnyelvű felirat van: német, francia és olasz. Az élelmiszerek származási helyét is feltüntetik – még a hús, tojás esetében is. És azt is, hogy meddig javasolják eladásra, illetve fogyasztásra a terméket (a két dátum között nagyjából egyhétnyi különbség van, terméktől függően). Félkész termékekből nagy a választék, akárcsak zöldségekből. Spárgaszezon lévén, egy üzletből sem hiányzott a spárga, de articsókát, friss fejes salátát, cikóriasalátát, kínai kelt, rucolát és más, nálunk nem nagyon kapható salátafajtát, valamint különféle friss zöld fűszereket sem gond beszerezni. Petrezselyem, metélőhagyma, bazsalikom, rozmaring egyébként cserépben is kapható. Biotermékekből is van választék – és nem csupán a bioboltokban.
Van biohús- és tojás, müzli, gyógyteák, gyümölcsök, zöldségek és ivólevek, biolazac, és még folytathatnám a sort. A bevásárlóközpontok gyorséttermeiben is van miből választaniuk az egészséges táplálkozás híveinek. A szendvics, a hús, a hasábburgonya, a rizs, a sütemények mellett kaphatók különféle saláták, nyers és párolt zöldség, gyümölcs. Különben általában a húsokhoz is fogyasztanak salátát vagy párolt zöldséget.
Nemzeti ételnek számít a rösti (A héjában főtt krumplit meghámozzák, lereszelik, megsózzák, megborsozzák, majd lapos korongokat sütnek belőle. Nemcsak köretként jöhet szóba, készítik főételként is, zöldséggel, lazaccal vagy szárított hússal megrakva), a fondue (A sajtfondue-t többféle sajtból készítik. Van benne például Gruyere, ementáli viszont nincs, és eredetileg a kevésbé tehetős emberek étele volt – ahol tehén volt, ott mindig akadt sajt is), a raclette (Szintén régi népi eledel. A speciális lapátkán felolvasztott, többféle változatban is kapható Raclette sajtot héjában főtt krumplival fogyasztják.), valamint a Zürcher Geschnetzeltes – a svájci németben Züri-Gschnätzlets (Borjúragu fűszeres tejszínes mártásban. Röstivel tálalják).
Egyébként minden tájegységnek kicsit más a konyhája, és megvan a maga specialitása, mint például Aargaunak a Rüeblitorte, azaz a répatorta. Graubünden kanton specialitása pedig a Bündnerfleisch, azaz a szárított hús. Mint a neve is utal rá, Baselból származik a mézeskalácsszerű Basler Läckerli, Glarus kantonból pedig a leveles tésztából készült, marcipánszerű mandulás töltelékkel és/vagy szilvalekvárral töltött Glarner Pastete. Egyébként – talán kevesen tudják – a müzli (Müesli, Birchermüesli) „szülőhazája” is Svájc. Dr. Bircher-Benner svájci orvostól származik az első müzlirecept, diétás vacsoraként kínálta szanatóriumi pácienseinek. A pékáruk közül tipikus a Zopf vagy Butterzopf, azaz a speciális fehér lisztből készült, nem édesített fonott kalács. Aztán ott van még a kenyérkoszorú – hat kis cipócskából áll össze. Eperbort is kóstoltam, szintén svájci termék.
A nagyobb bevásárlást a legtöbben szombatra hagyják. Az autót is általában ezen a napon mossák le. És ha már az autóknál tartunk: sok polgárnak két autója van (Európában itt jut a legtöbb autó egy főre!). És nem muszáj, hogy mindkettőn legyen rendszám. Ilyenkor elég a nagyobb autóra befizetni a biztosítást, és a rendszámot mindig arra az autóra teszi fel a tulajdonos, amelyikkel éppen közlekedik.
Vasárnap a svájciak általában kirándulnak – autóval vagy kerékpáron –, esetleg grilleznek a kertben vagy a teraszon. De akár Bauernbrunch (késői paraszti reggeli) is lehet a vasárnap délelőtti, kora délutáni program: a parasztudvarra betérő frissen fejt tejet, házi sajtot, kenyeret, sonkát, a vendéglátó kertjében termett zöldséget, gyümölcsöt fogyaszthat.
Kenyeret sütni különben otthon is nagyon egyszerűen lehet, és nem egy háztartásban élnek is ezzel a lehetőséggel. Nemcsak a kenyérsütő gép könnyíti meg a munkát, a boltokban különféle kenyérnek való kész keverék is kapható, amit csak bele kell tenni a gépbe, és vizet önteni hozzá.
Érdekesség, hogy a svájciak a vasárnapot tartják az új hét kezdetének, nem pedig a hétfőt. A munkahét 42 órából áll. A pár perc híján 8 és fél órás munkanap tetszés szerinti hosszúságú „ebédszünettel” (nem mindenki használja ebédelésre!) megszakítható. A kisgyermekes nőknek lehetőségük van részmunkaidőben dolgozni. Egyik ismerősöm például heti három napot dolgozik, kettőt pedig az alig egyéves kisfiával tölt otthon. Amikor dolgozik, a kisfiú bölcsődében van. Tény, hogy itt jobban odafigyelnek a nőkre, mint nálunk. A parkolóházakban például női parkolókat jelölnek ki a bejárathoz közel. (A rossznyelvek szerint a női parkolók szélesebbek, hogy a nők könnyebben be tudjanak parkolni, de ez persze nem igaz.)
Különben kisméretű autóval könnyebb parkolóhelyet találni, hisz van kijelölt SMART parkolóhely is. A városban nem egyszerű a parkolás, ezért általános, hogy a külvárosokban és a környéken élők vonattal járnak be dolgozni, az autójukat a vasútállomáson hagyják. Sűrűn járnak a vonatok (a Zürich körüli községekből például félóránként), menetrendjük könnyen megjegyezhető (például minden kerek óra után öt perccel jár a vonat), még a legrövidebb távon közlekedő kocsik is tiszták és légkondicionáltak. A városi tömegközlekedés szintén jól működik. Percre pontosan járnak a villamosok, és a megállóknál nagy betűkkel az is ki van írva, hogy melyik villamos milyen irányba tart, nem kell a menetrendben keresni.
Hogy a férfidolgokról is szó essék: a katonai szolgálat 17 hét és tizenkétszer három hét. Vagyis az alapkiképzés után a svájciaknak évente be kell vonulni három hétre! A homoszexuálisok kivételek – viszont annak két százalékát, amit azalatt keresnek, amíg katonai szolgálatot kellene teljesíteniük, kötelesek befizetni az államkasszába. A svájci állampolgárok egyébként nem jelentkezhetnek idegenlégiósnak, egyedül a pápa és rezidenciája őrizetét biztosító Pápai Svájci Gárda tagjai tartózkodhatnak külföldön. A kis településeken, ahol nincs hivatásos tűzoltóság, tűzoltóadót kötelesek fizetni azok a polgárok, akik nem jelentkeznek önkéntes tűzoltónak. Az erősebbik nemről jut még eszembe, hogy Svájcban 1999-től minden évben férfiszépségversenyt is rendeznek.
A svájciak kedvesek, udvariasak, kicsit visszafogottak. Nagyon büszkék az országukra, semmi pénzért sem cserélnék másra a svájci útlevelüket, amely vízummentes belépést biztosít a világ szinte bármely országába. Svájci zászlót nemcsak ünnepnapokon látni az épületeken, hanem hétköznapokon is. Úgy érzékeltem, hogy a svájciak egy része kicsit lenézi a németeket és a kelet-közép-európaiakat. Ennek egyik oka, hogy az egykori Jugoszláviából betelepültek számlájára több bűncselekmény írható.
És talán az is, hogy a piros lámpás házak tele vannak kelet-európai lányokkal. Bár egy újságcikk szerint a svájci férfiak az eme „intézményekben” dolgozó nőkkel sem bánnak tiszteletlenül.
Ott-tartózkodásom során sajnos megbetegedtem, így az egészségügyi ellátás terén is szereztem tapasztalatokat. Az orvoshoz itt szokás előre bejelentkezni. Sürgős esetben még aznapra adnak időpontot. Engem kora délutánra rendeltek be. A régi épületet először nagyobb családi háznak néztem, a váró pedig a kényelmes ülőalkalmatosságaival és az újságokkal, folyóiratokkal megpakolt asztalával beillett volna egy könyvtári olvasószobának is. (Tévedés ne essék: nem magánklinikán jártam.)
Két asszisztens fogadta a betegeket. Utcai ruhában dolgoztak, akárcsak a doktornő (fehér köpenye a rendelőben lógott), aki a rendelőajtóban fogadott, és kezet fogott velem. Búcsúzáskor ugyancsak kezet fogtunk – ez a szokás. A rendelőben játékok sorakoztak (gondolom, a gyerekeket is ugyanitt látják el), és papír zsebkendő is volt az asztalon, akárcsak a váróban. A doktornő megvizsgált, elvégzett egy gyorstesztet (az eredmény 5 percen belül megvolt), hogy pontosabb diagnózist állíthasson fel, majd a szekrényből előkereste a gyógyszereket. Mert ha helyben megvan a gyógyszer, a beteg nem kap receptet.
Egyszóval: van mit tanulni a svájciaktól, de azért ott sem mindenkinek fenékig tejfel az élet. Ott is látni koldust az utcán…
