Ez itt a szerelem

Megpróbáltam elképzelni egy szerelem nélküli világot. Nem sikerült. Hiszen a szerelem az élet alapvetése. Miénk lehet a Dárius kincse, de ha nem szeretnek minket, ha nincs kit szeretnünk – a világ koldusai vagyunk.

Ha a modern rockzenéből merítünk, szinte azonnal beugrik Jim Morrison neve, aki a virággyerekek, a hippik kortársaként azoktól teljesen elütő stílust képviselt. Sötét tónusú zenéjéből sugárzott a szexualitás és az érzékenység. Morrison „mindkét végén égette” a gyertyát (alkoholista volt), s egy párizsi fürdőkádban állt meg a szíve. Az a szív, mely Pamela Susan Coursonért dobo­gott. A zenész – fékte­len szexuális kalandjai ellenére – az első pilla­nattól kezdve őt szerette, s Pam is rajongott Jimért. Annyira, hogy mikor Jim elment, a lány nem sokkal ké­sőbb utánahalt.

A hétköznapokban szerencsére ritkán ura életnek-halálnak a szerelem, de a hirtelen érzelemhullámokat nehéz elkerülni. Akad, aki azonnal beleveti magát.

Anna, a játékszer

– A szerelem a lélek legnagyobb kalandja – kezdi Anna. – Az egyetlen gond vele csupán, hogy beszűkíti ítélőképességünket, s ha méltatlan férfira pocsékoljuk az érzelmeinket, egy életre megsebez minket. Én soha nem hittem, hogy létezik szerelem első látásra. Azt gondoltam, mindez csupán romantikus költői túlzás. Akkor már a hatodik éve éltem együtt a párommal. Pozsonyban, nem messze az elnöki hivataltól béreltünk egy kis, szoba-konyhás lakást. Örömmel léptem be nap mint nap a megkopott, ódon lépcsőház kapuján… Aztán az idő megtette a magáét, egyre inkább beleszürkültünk a hétköznapokba. Péter, ha otthon volt, dolgozott, tanult. Én igazából megértettem, hogy számára igazi kihívás a nagydoktori cím megszerzése, mégis…

– Azt szerettem volna, hogy inkább velem legyen, engem becézzen. (Azóta megtanultam persze, hogy csak azok a férfiak érnek valamit, akiket motivál valami eszme, gondolat, munka: csak azokra érdemes figyelni.) De ezt akkor még nem tudtam. Engem vigyen föl a padlásra – hajtogattam, mint írta József Attila. Azt hiszem, féltékeny voltam a munkájára, arra a szenvedélyre, ami előre hajtotta. Azon a nyáron, hogy megtörjem az unalmas napok egyhangúságát, rábeszéltem Pétert: utazzunk el nyaralni. Izgatottan vártam az indulást, terveket szőttem, ábrándoztam, hogy ott, a tengerparton Péter ismét az enyém lesz, nem osztozkodom rajta holmi laptoppal.

A reptérre indulás előtt aztán összekaptunk valamin. A beszálláskor úgy álltunk egymás mellett, mint két idegen. Egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatba, mikor egy hisztis hang ütötte meg a fülemet:

– Ne szólj hozzám, fáj a fejem!

– Akkor, drágám, vegyél be valami tablettát.

– Nekem tőled fáj a fejem! – sipította a nő közönségesen. Hátrafordultam. Egy „cicababa” állt mögöttem kihívó, majdnem semmi nyári viseletben, mellette egy öltönyös, negyvenes férfi. Véletlenül összetalálkozott a tekintetünk. Megborzongtam... A sors fintoraként egy helyre utaztunk. Antalyában az utazási iroda képviselője névsorolvasást tartott. Gyerekes örömmel nyugtáztam, hogy a plázacica nem viseli a férfi nevét. Nem tudom, mi volt ez, bűbáj, varázs – de csak rá tudtam gondolni. Pétert száműztem a régmúltba. Feküdtem a tengerparton, de hiába: nem tudtam élvezni a csodálatos napsütést, a hullámok táncát. Azokban a napokban csak a vágynak éltem: meglátni őt. Őrület volt, hiszen a nevén kívül mást nem tudtam róla! Péter nem vett észre semmit, egész nap a könyveit bújta.

– Pár nappal korábban nem álltam volna szó nélkül. De most! Már nem szorosabbra akartam fonnia köteléket, hanem szabadulni belőle. Ezt a perzselő, érzéki vágyat Péter iránt soha nem éreztem. Az egyik este a hotel teraszán táncos műsor volt. Péter megunta, felügetett a laptopjához, mint a hű eb a gazdijához. Lenn egyre emelkedett a hangulat, mindenütt vidám, mosolygós emberek, tánctól kipirult arcok… Engem meg a sírás fojtogatott. Már éppen indulni készültem, amikor megpillantottam Őt. Egyedül volt. Odajött hozzám. Azóta sem tudom, mit mondott, hogyan mondta. Eltalált Cupido nyila. Rövidzárlat. Csak a tekintetét láttam, hosszú pilláit. Csak arra emlékszem, hogy mikor rám nézett, azt éreztem: hazataláltam.

– Visszatérve Pozsonyba, nem találtam a helyem. Elegem volt mindenből, az egész addigi életemből. Mindenhová magammal vittem a telefonom. Egy hívást vártam. Az övét. Egyre feszültebb lettem. Nem tudtam elfelejteni. Két hét múlva, az egyik délelőtt aztán megcsörrent a telefon. László volt az. Elmondta, hogy szakított a barátnőjével, és randira hívott. Péter miatt még csak bűntudatot sem éreztem. Azt mondtam neki, a barátnőmmel megyek moziba. Lacival vacsorázni mentünk. Nem próbált lehengerelni, igazi úriember volt: megtudtam, hogy orvos, és imádja a munkáját. Ősszel szakítottam Péterrel. „Nem értelek, miért, hiszen köztünk minden ideális….”

– Sajnáltam, és szántam őt. Lacival kezdetben minden rendben volt. Testileg és lelkileg is szárnyaltam. Szerelmi elvakultságomban nem figyeltem fel apró jelekre, hogy csak adok – és alig kapok. Már fél éve „jártunk”, de ő még mindig nem mutatott be a családjának. Aztán egyre ritkábban ért rá, és kezdett olyan érzésem lenni, hogy a város valamennyi betegét ő próbálja talpra állítani... Két hónappal ezelőtt a bankomban egy néni intézte mellettem az ügyes-bajos dolgait. Arra lettem figyelmes, hogy a lakcíme azonos Laciéval. Megkérdeztem, ismeri-e. Bárcsak ne tettem volna! A nénitől megtudtam, hogy az aranyszívű doki egy gyógyíthatatlan szoknyapecér, trófeagyűjtő csábítóbajnok. De végre talán lehorgonyoz a mellett az aranyos kislány mellett, akivel mostanság látni... Laci nem tagadott. Sőt, még büszke is volt rá, hogy huszonéves barátnői vannak. Hányingerrel küszködve dobtam ki. Nem hívott fel azóta.

Anna, ma már beismeri, hibázott. Nem törekedett arra, hogy ésszel legyen szerelmes.

De lehetünk-e ésszel szerelmesek? Hiszen a szerelemben, mely Nietzsche szerint „a szexualitás esztétikuma”, pontosan az a legcsodálatosabb, hogy kiszámíthatatlan. Megzabolázhatatlan. Nincs tekintettel semmilyen korlátra.

Nem félek

– Keleten, egy pusztulásra ítélt kis faluban láttam meg a napvilágot – meséli Klaudia. – Szüleim becsületes emberek voltak, egész életükben dolgoztak, de mindhiába. Ott, a világ végén nem nyílt számukra perspektíva: nem lehetett szárnyalni, az ég mindenfelé csukva volt. Fodrásznak tanultam, de a szakmunkásképző befejezése után csak tengtem-lengtem. Nem járnak ott a nők fodrászhoz, még üzletbe is alig. Inkább tehenet tartanak, mert nem telik tejre se. A férjek többségének pedig este tízkor, a kocsmazárás után már édes mindegy, hogy néz ki a feleség.

– Aki nem élte meg, el sem tudja képzelni ezt a világot. Megállt nálunk az idő... A gyermekkori barátnőmmel megfogadtuk: nem hagyjuk magunkat, kitörünk. Angolul tanultunk, majd megcéloztuk Amerikát: jelentkeztünk egy au pair közvetítőirodánál. Az első családnál borzalmas körülmények fogadtak. Utána egy fantasztikus családhoz kerültem Boulderbe, egy kis egyetemi városba. A családfő a Coloradó Egyetemen tanított. Tisztelettel, szeretettel bántak velem. Beiratkoztam esti iskolába, hogy tökéletesítsem az angolnyelvtudásomat. Az egyik napon új diáktársat kaptunk, egy vékony, fekete hajú férfit. Suta, félszeg mosollyal köszönt. Az a típusú férfi volt, aki örök életében megmarad ártatlan kisfiúnak.

– Esténként azon kaptam magam, hogy szüntelenül rá gondolok. Először csak a hiányát éreztem: ha nem volt mellettem, elábrándoztam. Furcsa, mert a filmekben mindig az ügyeletes rosszfiú, az antihős nyűgözött le. És az életben mégis ez a félszeg, vékonydongájú mexikói fiú vett le a lábamról. A kezdeményezést nekem kellett magamra vállalnom. Hamarosan kiderült róla, hogy hihetetlenül figyelmes, romantikus férfi. Nem adott nagy dolgokat: egy szál virág, egy saját kezűleg festett kép, egy vers, amely csak nekem szól… Öt éve, hogy összeházasodtunk, kint élünk Amerikában. Mindkettőnknek fontosak a gyökerei – ezért ha úgy alakul, egy időre hazajövünk. Hiszem, hogy a sors nem véletlenül sodort olyan messzire: nekünk találkoznunk kellett. Mellette nem félek a jövőtől, a holnaptól.

Ami megfog

Ha találkozunk egy eleddig ismeretlen személlyel, néhány perc alatt eldöntjük, rokonszenves-e számunkra az illető, és az összbenyomás szinte azonnal kialakul. A pszichológus szerint nincs ebben semmi különös. Hiszen az, hogy valaki tetsze­ni fog-e, vagy sem, nem az elménkre tarto­zik. Sokkal inkább egyfajta ösztönös megérzésről van szó, amely felett az ész nem gyakorol hatalmat. Senki nem hallott még ilyet: „Elhatároztam, hogy ebbe és ebbe az emberbe szerelmes leszek.”

Leendő partnerünk kiválasztásánál szóba jöhetnek a külső „paraméterek”. Hiába ta­gadja a nagy többség, mindannyiunkban kialakult az ideális társ mozaikképe. Van férfi, aki a nagy mellű, kék szemű szőkékre esküszik, mások a zörgő csontú barnát vá­lasztják. A hölgyek rajonghatnak a dagadó izmú, bronzbarna latin szeretőért, ugyanakkor láttuk már azt a nőt is, aki háromszor nézte végig Woody Allen filmjeit, nem kife­jezetten a történet kedvéért. De miután va­laki átlépi a kamaszkor küszöbét, egyre ke­vésbé a külső alapján választ: előtérbe ke­rülnek a leendő társ jellembeli, szellemi, de legfőképpen érzelmi tulajdonságai.

Ha az összbenyomás pozitív, még akkor is kell lennie valami plusznak. Nehéz megfogalmazni, mi ez. Olyan lehet, mint amikor az elektromos szikra átcsap egyik elektródáról a másikra. A szív táján enyhe remegés szaladgál, és látjuk, hogy a másik is érzi azt a mágneses vonzerőt, amely minket is magával ragadott.

Hányan örülnének annak, ha naponta érezhetnék: szeretve vagyok, szeretek. Nők milliói ábrándoznak főzés, vasalás közben a szerelemről. Ki vágyakozva, mert még soha nem találkozott vele, ki pedig azért, mert már átélte. Az egyik legfájdalmasabb érzés azonban, ha szeretünk és viszontszeretnek – még sincs remény a közös életre. Erről mesél Zsolt, a férfiakra nem igazán jellemző nyíltsággal.

– Soha nem hittem, hogy létezik szerelem első látásra, de még a szerelemmel szemben is szkeptikus voltam. Szüleim távolságtartó, hideg és rideg viselkedését látva meg voltam győződve, hogy az egész „szerelem” misztériumot csak nők találták ki. A házasságomba is csak belesodródtam. Párom édesanyám barátnőjének a lánya. Úgy irányítottak minket, hogy felnőttkorunkban majd egybekeljünk. Félreértés ne essék: szeretem a feleségemet, tisztelem, mert rendkívül jó, tisztességes ember, és ami talán a legfontosabb, csodálatos anya. Mindent megtesz a gyerekünkért, ösztönösen tudja, mi a helyes – de mint nő nem tudta lángra lobbantani a szívemet. Talán az egész életemet így éltem volna le, ha nem találkozom azzal a nővel, aki bebizonyította nekem, hogy igenis létezik mindaz, amit gúnyoltam, amiben kételkedtem, és amit eleddig elutasítottam… Két évvel ezelőtt cégünk Salzburgba szervezett kirándulást.

– A buszon felfigyeltem egy egyedi, érdes hangszínre. Körülnéztem – és ekkor láttam meg Andreát. Nyugtalanság fogott el. Próbáltam olvasni, beszélgetni mit sem sejtő feleségemmel, de hiába. Minden érzékszervemmel az ismeretlen nőre figyeltem. Meglepő, hogy eddig nem találkoztunk, hiszen több mint fél éve dolgoztunk már ugyanabban a házban. Három napot töltöttünk a festői szépségű városban, de nem tudtam élvezni a barokk építészet remekeit. Csak Andreát néztem – és próbáltam megfejteni a rejtélyt. Próbáltam észérveket keresni, racionális magyarázatot, ám hiába, nem sikerült. Be kellett látnom, igenis, harmincnégy évesen is beköszönthet az ember életébe a szerelem.

– Ettől kezdve tudatosan kerestem az alkalmat a „véletlen” találkozásra. Mindig kedvesen mosolygott. Egy napon aztán szerencsém volt, ebédszünetben lent kávézott a büfében. Odaültem hozzá, s meglepett, hogy mennyire nyílt, őszinte, szókimondó ember. Ezután mindig együtt töltöttük az ebédszünetet. Banális dolgokról, munkahelyi problémákról, családról beszélgettünk. Aztán már valahogy ez sem volt elég, elkezdtünk sms-eket írni, majd e-maileztünk. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, pedig nem beszéltünk érzelmekről. Szavak nélkül is megértettük egymást, olyan összhang volt köztünk, amilyet a feleségemmel soha nem tapasztaltam. Majdnem két évig kínlódtunk így. Rettenetes helyzetbe kerültem: a saját bőrömön tapasztaltam, mi az a szenvedő szerelem. Megtaláltam azt a nőt, akiről úgy éreztem, ő a nekem rendelt társ – de a gyermekeimről, a frissen befejezett házamról sem akartam lemondani. Végül gyáván kiléptem az életéből. Új munkahelyre mentem, lecseréltem a telefonszámomat és minden elérhetőségemet. És mindezt magyarázat nélkül. Nem tudom, ő mit érezhetett…